Ugyanakkor páratlanul jó tengerész volt. A vele való háromnapi hajózás alatt Arren többet tanult, mint Berila kikötőjében tízesztendei evezgetés és hajókázás közben. A mágus és a tengerész között különben sincs olyan nagy különbség. Mind a ketten az ég és a tenger erőivel küzdenek, a hatalmas szeleket kezük munkájával saját szolgálatukba állítják, közel hozva ezzel egymáshoz a távol lévő dolgokat. Főmágus vagy Kánya, a tengeri kalmár — majdhogynem egyre megy.
Eléggé hallgatag ember volt, de mindenkor igen jóindulatú. Arrennek semmiféle ügyetlenkedése sem hozta ki a sodrából. Mindig barátságos volt, különb útitársat el sem lehetne képzelni, gondolta Arren. De leginkább elmerült saját gondolataiban, órákig hallgatott egyvégtében, s amikor megszólalt, valami nyerseség volt a hangjában és közömbösen keresztülnézett a fiún. Ez nem csökkentette Arren iránta megnyilvánuló szeretetét, de valahogy mégis távol tartotta magától. Volt benne valami baljóslatú. Lehet, hogy Karvaly is megérezte ezt, mert azon a ködös éjszakán, Gázlór partjai előtt, kissé akadozva bár, de mesélni kezdett magáróclass="underline"
— Semmi kedvem hozzá, hogy holnap emberek közé menjek megint — mondta. — Úgy gondoltam, hogy már teljesen szabad vagyok… Hogy semmi baj nincs már a világon. Hogy nem vagyok főmágus, de még egyszerű varázsló sem. Hogy egyszerűen Kánya vagyok Temeréből, nem nyom semmilyen kötelesség vagy a hatalom felelőssége, és nem tartozom senkinek semmivel… — Elhallgatott, majd kis idő múlva így folytatta: — Gondosan mérlegelj, Arren, amikor sorsod döntő elhatározását meghozod. Amikor fiatal voltam, a lomha létezés és a cselekvő élet között kellett választanom. S úgy csaptam le az utóbbira, mint béka a légyre. De bármit csinálsz is, minden cselekedeted magához láncol, következményeit rád erőszakolja, újra meg újra cselekvésre kényszerít, így azután igen ritkán juthatsz olyan pillanatokhoz, mint ez a mostani, amikor két cselekedet között megpihenhetsz és élvezheted a létezés egyszerű örömét. És elgondolkodhatsz fölötte, ki is vagy te igazán.
Hogyan kételkedhet ilyen ember abban, gondolta Arren, hogy mi és ki ő? Azt hitte, hogy az ilyen kételyek csak az ifjakat marcangolják, akik még nem cselekedtek semmi érdemlegeset.
Közben a csónak csak hintázott a végtelen, hűvös sötétség hátán.
— Ezért szeretem ennyire a tengert — hallatszott Karvaly szava a homályból.
Arren megértette őt. Gondolatai azonban előre rohantak, mint folyton e három nap és három éjszaka alatt, előre, a céljuk, hajózásuk végállomása felé.
Mivel társának, úgy látszik, kedve támadt a beszélgetésre, végre föltehette neki a kérdést: — Gondolod, hogy Ront városában megtaláljuk, amit keresünk?
Karvaly csak megrázta a fejét, ami egyformán jelenthette azt, hogy nem és azt is, hogy nem tudom.
— Lehet, hogy ez valamilyen ragály, járvány, amely országról országra járva elsorvasztja a vetést, megtizedeli a nyájakat, és megtöri az emberek lelkét?
— A járvány a nagy egyensúly ingájának kibillenése. Ez valami más. A gonoszság bűze terjeng körülötte. Lehet, megszenvedünk érte, hogy a dolgok egyensúlya helyreálljon, de nem veszíthetjük el a reményt, nem adhatjuk föl a művészeteket, és nem feledhetjük el a Teremtés szavait. A természet nem lehet természetellenes. Ezúttal nem az egyensúly helyreállításáról, hanem éppen a felborításáról van szó. Egyetlen lény van csak, amely erre képes.
— Egy ember? — kérdezte Arren tapogatózva.
— Mi, emberek.
— De hogyan?
— A mérhetetlen életvágyunknál fogva.
— Életvágy? Csak nem baj az, ha élni akarunk?
— Nem. De amikor követeljük magunknak az erőt az élet fölött, a végtelen gazdagságot, a törhetetlen biztonságot vagy halhatatlanságot, akkor ez a vágy mohósággá torzul. Ha pedig ehhez a mohósághoz tudás is társul, megszületik a gonosz. Akkor kibillen a világ egyensúlya, és a romlás felé mozdul el a mérleg nyelve.
Arren egy darabig elrágódott mindezen, majd végül így szólt:
— Akkor tehát szerinted egy embert keresünk?
— Egy embert, egy varázslót. Így van. Azt hiszem.
— Én pedig azt hittem, legalábbis abból, amit apámtól és mestereimtől tanultam, hogy a mágia hatalmas tudománya az egyensúlyból, a dolgok lényegéből fakad, s ennélfogva rosszra nem használható.
— Ezen — felelte Karvaly némi csúfondáros éllel — vitatkozhatnánk. Hiszen végtelenek a mágusok igéi. Óceánföld minden országában akadnak bűbájosok, akik tisztátalan igékkel élnek, vajákosok, akik tudásukat kincsek összeharácsolására használják. A Tűz ura, aki le akarta győzni a sötétséget, megállítva delelőjén a napot, igazán nagy varázsló volt. Még Vandór-Akbé is alig bírt el vele. Morred ellensége volt a másik ilyen. Bármerre járt, városok borultak térdre előtte, seregek harcoltak az oldalán. A Morred ellen szőtt varázsigéjének olyan óriási ereje volt, amely még eleste után sem szűnt meg: Szoléa szigetét elárasztotta a tenger, elpusztítva rajta minden életet. Emberek voltak ezek, akiknek hatalmas ereje és tudása a gonoszt szolgálta és abból táplálkozott. Hogy mindig a jó ügy oldalán küzdő varázslaté lesz-é a győzelem — nem tudhatjuk. De ebben reménykedünk.
Van abban némi borzongató, ha valaki csupán reményt talál ott, ahol bizonyosságot keres. Arren azon kapta magát, hogy továbbra is itt rostokol, e hideg szirtek alatt. Kis idő múltán mégis így szólt:
— Azt hiszem, értem, miért mondod, hogy csak az ember képes a gonoszságra. Még a cápák is ártatlanok. Csak azért ölnek, mert kénytelenek rá.
— S ezért van az, hogy semmi sem állhat ellen nekünk. A gonosz szívű emberrel csak egyetlen dolog szállhat szembe. Mégpedig egy másik ember. Szégyenünkben rejlik dicsőségünk magva is. Csupán a mi, gonoszságra is képes lelkünk képes arra, hogy le is győzze a gonoszt.
— No és a sárkányok? — kérdezte Arren. — Ők nem követnek el szörnyű gaztetteket? Talán ők is ártatlanok?
— Ó, a sárkányok! A sárkányok becsvágyók, telhetetlenek és csalárdak. Nem ismernek kegyelmet, sem könyörületet. De ezért talán gonoszak? Hát ki vagyok én, hogy megítéljem a sárkányok cselekedeteit? Sokkal bölcsebbek, mint az ember. Úgy vagyunk velük, Arren, mint az álmokkal. Mi, emberek álmokat látunk, varázslatokat végzünk, cselekszünk jót és cselekszünk rosszat is. A sárkányok sohasem álmodnak. Nem ismernek varázslatokat: a létük, maga a lényegük a mágia. Nem kell azt űzniök — ők maguk azok.
— Szerilunában van — mondta Arren — az egykori rosszáni fejedelem, Keor által megölt Bar Oth bőre. Háromszáz éve történt az eset. Egyetlen sárkány sem jött Rosszánra azóta. Saját szememmel láttam ezt az irhát. Súlyos, akár a vas, s azt beszélik, hogy ha kiterítenék, letakarná Szeriluna egész piacterét. Fogai olyan hosszúak, mint a karom, s mégis azt mondják, hogy Bar Oth kölyöksárkány volt, nem is igazi felnőtt.
— Látom, ég benned a vágy — mondta Karvaly —, hogy sárkányokkal találkozhass.
— Igen.
— A vérük hideg és mérgező. Nem szabad a szemükbe nézned. Ősibbek, mint az emberi nem… — Itt elhallgatott egy kis időre, majd így folytatta: — Bár jó lenne elfelejtenem és talán megbánnom mindent, amit tettem, de még akkor is emlékeznék rá, hogy egyszer láttam a sárkányokat a szél hátán a nyugati szigetek fölött… és jólesne ez az emlékezés.
Mindketten elhallgattak ekkor, nem hallatszott más, csak a hullámzó víz és a csónak locsogása. Nem látszott semmi fény. Odakint, a mély vizek fölött végre álomba merültek.