A halványan sziporkázó reggeli szürkületben behajóztak Ront városának kikötőjébe, ahol száz hajó állt már kikötve, vagy igyekezett a rakodópart felé. Halászcsónakok, rákászladikok, kerítőhálós halászhajók, kereskedőbárkák, két húszevezős gálya, egy hatalmas hatvanevezős, meglehetősen ütött-kopott állapotban és néhány karcsú, hosszú vitorlás, magasba törő, háromszögletű vitorlával, amely képes befogni a Déli Peremvidék tikkasztó szélcsöndjében is a magasban lengedező szellőt.
— Ez egy hadihajó? — kérdezte Arren, amikor az egyik húszevezős mellett siklottak el, mire társa így válaszolt:
— Rabszolga-kereskedő, legalábbis a rakterében csüngő láncokból ítélve. Az itteniek embereket adnak el a Déli Peremvidékre.
Arren emésztette egy percig a hallottakat, azután odalépett a szerszámosládához, és előhúzta belőle jól bebugyolált kardját, amelyet indulásuk reggelén rejtett oda. Kibontogatta, azután megállt vele határozatlanul, mindkét tenyerén tartva a hüvelyébe dugott fegyvert. A kardszíj szabadon fityegett a levegőben.
— Ez nem tengeri kereskedő kardja — mormolta. — Túlságosan díszes a tokja.
A kormányrúddal foglalatoskodó Karvaly odapillantott.
— Viseld csak, ha akarod.
— Arra gondoltam, okosabb lenne.
— Ami a fegyvert illeti általában, lehet, hogy okosabb — felelte a varázsló, le nem véve szemét a szűk átjárókról a nyüzsgő kikötőben. — De ez a kard nem tagadja-é meg a használatát?
Arren bólintott.
— Azt beszélik róla. De mégis ölt már. Nem is egy embert. — Lepillantott a sima, tenyértől kifényesedett markolatra. — Ő már ölt, de én még nem. Úgy érzem, valahogy bolonddá tesz. Annyival öregebb nálam… Majd a tőrömet viselem. — Így szólván visszacsavarta a kardot rongyaiba, és jó mélyen eldugta a szerszámosláda fenekén. Arca feldúlt és haragos volt. Karvaly nem szólt semmit erre, csak valamivel később fordult kísérőjéhez.
— Megfognád az evezőt, pajtás? Oda igyekszünk, a mólóhoz, a lépcsők mellé.
Ront városa, a Szigetvilág hét nagy kikötőjének egyike, tarkabarkán emelkedett három lankás dombján az öböl lármás vize fölé. A házak vályogfalait vörös, narancssárga, fehér és halványsárga vakolat takarta. A tetőkön bíborszín cserép díszelgett. A virágzó tűzakácfák sötétvörös foltokkal pöttyözték be a magasabban fekvő utcákat. Rikítóan csíkos ponyvák feszültek a háztetők között, árnyékot vetve a szűk piacterekre. A rakpartok végig ragyogó napfényben úsztak. A partról kiinduló utcák árnyakkal, emberekkel és élénk zsivajjal teli hasadékoknak tűntek.
Amikor kikötötték a csónakot, Karvaly lehajolt Arren mellett, mintha a csomót ellenőrizné, és így suttogott:
— Arren, van itt Gázlóron néhány ember, aki túlontúl jól ismer engem. Ez azt jelenti, hogy a jelenlétükben te is ismerhetsz. — Amikor fölemelkedett, többé nem voltak sebhelyek az arcán. Haja egészen megszürkült, orra megvastagodott és valahogy turcsin meredezett, saját magasságával egyenlő hosszúságú tiszafa botja helyett pedig rövid elefántcsont sétapálcája volt, amelyet éppen ingének redői közé rejtett.
— Megösmersz-é? — kérdezte széles mosollyal, rosszán lakóinak kiejtésével. — Mintha még sose láttad vóna szegíny nagybátyádat azelőtt!
Arren látott már varázslókat a berilai udvarban, akik megváltoztatták arcukat, amikor Morred tetteit adták elő, és tudta, hogy mindez csupán illúzió. Megőrizte hát lélekjelenlétét, és kinyögte:
— Hát mán hogyne, Karvaly bátyó.
Ám mialatt a mágus egy kikötői őrrel alkudozott a helypénzen és a csónak őrzésének díján, folyvást bámult rá, hogy megbizonyosodjék felőle, valóban ismeri őt. Mialatt így nézte, az átváltozás egyre nagyobb aggodalommal töltötte el ahelyett, hogy megkönnyebbült volna. Túlságosan tökéletes volt. Egyáltalán nem a főmágus állott előtte: ez nem egy bölcs vezető és útikalauz volt… A kikötőőr igen magas árat szabott, Karvaly zsörtölődve fizette ki, s mialatt Arren társaságában továbbment, még mindig mormogott maga elé:
— Próbára tette a türelmemet. Még hogy ennyit fizessek annak a hordóhasú tolvajnak a csónakom őrizetéért! Fél varázsige is duplán elég lett volna neki! Nos, ez lett az ára az álruhának… Viszont az eredeti beszídemet tejjesen elfelejtettem, nem így van, ücsém?
Fölfelé ballagtak egy zsúfolt, bűzös, csiricsáré utcán, amelyet mindkét oldalról boltok öveztek, kuckónyi kis lyukak. Tulajdonosaik kint álltak ajtóik előtt szedett-vedett áruik halmai és füzérei között. Ádáz ordítozással magasztalták a köcsögök, fuszeklik, kalpagok, lapátok, hajtűk, erszények, lábasok, kosarak, piszkavasak, kések, zsinegek, csavarok, ágyneműk és még ki tudja, hányféle cókmók és ringy-rongy szépségét és olcsóságát.
— Ez valami vásár?
— Mijaz? — böffentette a krumpliorrú alak, felé billentve bozontos fejét.
— Ez itt egy vásár, bátyó?
— Hogy vásár? Nem, nem. Errefelé így megy ez egész évben. Nem köll a halas lepényed, asszony, máma má reggeliztem.
Arren ezalatt egy másik alakot próbált lerázni, aki rendületlenül koslatott a sarkában, éneklő hangon sápítozva:
— Vedd meg, próbált ki, szép fiatalúr, nem hagynak cserben — rázogatta tálcáján az apró rézedénykéket. — Illatuk édes, mint Numima rózsáié, hozzádcsalják az asszonyokat, csak próbáld ki, tengerek ifjú ura, fiatal hercegem…
Karvaly egyszer csak ott termett Arren és a vándorárus között.
— Miféle varázsszerek ezek? — förmedt rá.
— Nem is varázsszerek! — sápította az alak, és megpróbált kitérni előle. — Nem árulok én varázsszereket, hajóskapitány uram. Csupán szirupokat, amelyek megédesítik a leheletet egy kis ivászat vagy ködgyökérrágás után… ezek csak szirupok, hatalmas fejedelem! — Ezzel térdre hullott, egyenesen az utcakövekre, tálcáján a vázácskák csilingelve egymáshoz ütődtek, némelyiknek a száján ki is löttyent egy-két csepp rózsaszín vagy vörös, nyúlós, ragadós folyadék.
Karvaly szó nélkül elfordult tőle, és oldalán Arrennel tovább-ballagott. Hamarosan megfogyatkozott a tömeg, a boltok egyre nyomorúságosabbak lettek. Aprócska bodegák, minden árujuk egy maréknyi görbe szög, pár kicsorbult mozsártörő vagy ócska nyüstfölvető. Ez a nyomorúság kevésbé bántotta Arren szemét, mint az eddig látottak. Az utca gazdagabbik végén nyomasztotta és fojtogatta az eladásra kínált holmik tömege és a sápítozó hangok: „Vedd meg, vedd meg!” A vándorárus hirtelen megalázkodása is megdöbbentette. Északi városának hűvös, tiszta utcái jutottak az eszébe. Berilában, gondolta, senki sem akaszkodott volna így egy idegen nyakába.
— Micsoda ostoba népség! — jelentette ki.
— Errefelé, öcskös — volt társának egyetlen válasza. Befordultak egy szűk sikátorba, magas, vörös téglás ablaktalan házfalak közé. Az utcácska a domboldalban haladt, keresztül egy viharvert zászlókkal díszített boltív alatt, majd ki egy lejtős, napsütötte térre, egy újabb piacra, ahol egymás hegyen-hátán sorakoztak a bódék és pultok, nyüzsögtek az emberek, és hemzsegtek a legyek.
A tér szélén körben seregnyi férfi és nő ücsörgött vagy hevert a hátán mozdulatlanul. Szájuk széle furcsán elfeketedett, mintha megégették volna, ajkukon legyek sürgölődtek vagy gyűltek csomókba, mint valami aszott, fekete ribizlifürtök.
— Mennyien vannak! — szólalt meg Karvaly tompa, mély hangon, mintha ő maga is megdöbbent volna. De amikor Arren rápillantott, csak Kánya, a vándorkereskedő közömbös, sima képét látta, amelyen nem tükröződött semmiféle érzelem.