— Mi a bajuk ezeknek az embereknek?
— A ködgyökér. Megnyugtat és elzsibbaszt, megszabadítja a testet a gondolattól. S a gondolat szabadon szárnyal tovább. Ám amikor visszatér a testbe, még több ködgyökér kell neki… nő a mohó vágy utána, az élet meg rövidül, mert ez a vacak igazi méreg. Először csak egy kis reszketés jön, utána bénulás és végül a halál.
Arren egy asszonyt nézett éppen: hátát a naptól meleg falnak vetve üldögélt. Fölemelte a kezét, mintha el akarná kergetni a legyeket az arcáról, de a kéz megtorpant a levegőben, tétova körkörös mozgást végzett, mintha a gazdája elfelejtette volna, mit akar vele, és csak az idegek meg az izmok ösztönös, görcsös vonaglása mozgatná. A mozdulat olyan volt, mint valami értelmetlen ráolvasás, céljáról megfeledkezett varázsütés.
Kánya, a kereskedő szintén az asszonyt nézte kifejezéstelen arccal, és csak ennyit mondott:
— Gyerünk tovább!
Átvágott a piactéren, egy napernyő árnyékolta boltajtó felé. A napfény zöldre, narancs- és citromsárgára, karmazsinpirosra és azúrkékre színeződött sávjai a kirakatba kitett ruhákra, sálakra, kötött övekre estek. A sugarak megsokszorozódva táncoltak a holmit árusító magas, tollas fejdíszt viselő nőalak mögött a falra akasztott tükörmozaikban. A terjedelmes asszonyság öblös hangon kántálta:
— Selymek, szaténok, vásznak, szőrmék, gyapjúszövetek, gonti irhák, taóni fátylak, selymek Lorbanery szigetéről! Hé, ti északi fiúk, hajítsátok el flanelruhátokat! Nem érzitek, hogy tűz a nap? Hát ez? Nem lenne szép ajándék egy lánynak a távoli Enyhelyen? Nézzétek csak meg! Déli selyem! Finom, akár a májusi lepke szárnya! — Gyakorlott kézzel göngyölített eléjük egy fátyolfinom selyemvéget, mely ezüstös csíkozású rózsaszínben játszott.
— No nem, asszonyság, nem vagyunk mi királylányok jegyesei — mondta Kánya, mire a nő hangja még élesebb kiáltásba váltott.
— Hát mibe öltöztetitek ti az asszonyaitokat, darócba vagy vitorlavászonba? Nyavalyás, aki nem vesz egy darab selymet észak örök havában didergő szegény asszonyának! Hát ehhez a gonti irhához mit szóltok? Melegen tartaná a hosszú, téli éjszakákon. Hát ez? — és végiggördített a pultján egy nagy, négyszögletes véget az északi szigetek kecskéinek selymes szőréből szőtt, krémszínű és barna gyapjúból.
Az álkereskedő kinyújtotta a kezét, megtapogatta az anyagot, és elmosolyodott.
— Vagy úgy, szóval gonti vagy? — kiáltotta a rezes hang, s a megbillenő fejdísz ezerszínű pöttyökkel borította be a napernyőt és a kiterített szövetet.
— Ez itt narveluéni munka, látod? Egy ujjnyira csak négy nyüstfonál jut, a gontiakéban hat vagy még annál is több van. Hanem mondd, miért hagytad el a varázslást és lettél efféle ócskás? Amikor évekkel ezelőtt erre jártam, láttalak, amint lángnyelveket húztál elő az emberek füléből, aztán tűzmadarakat meg aranycsengőket csináltál a lángokból. Jobb mesterség volt az, mint ez a rongykereskedés.
— Az nem volt igazi mesterség! — mondta a terebélyes asszonyság. Arren egy pillanatra megrettent nehéz tekintetű, agátszürke szemétől, amint rá és Kányára pillantott örökmozgó tolldíszének és tükördarabkáinak ernyője alól.
— Pedig jól mutatott az a hókuszpókusz a lángokkal — erősködött Kánya morcos, de jóindulatú hangon. — Gondoltam, megmutatom az öcskösnek is.
— No jól van, hát ide figyelj! — szólt az asszony valamivel lágyabban, vaskos barna karjaival és súlyos felsőtestével a pultra támaszkodva. — Többé nem csináljuk azokat a trükköket. Nem kellenek az embereknek. Keresztülláttak rajtuk. Most ezek a tükrök kellenek. Látom, emlékszel a tükreimre is. — S ezzel úgy rázta meg a fejét, hogy a sokszínű fénypöttyök szinte körülzümmögték őket. — Szóval el lehet ámítani az embereket ilyen tükröcskékkel, olyan szavakkal és igékkel, amilyeneket neked nem árulok el, amíg azt nem hiszik, hogy látják, amit nem látnak, ami nincs itt és nincs sehol. Olyan ez, mint a lángok vagy az aranycsengettyűk vagy azok a ruhák, amelyekbe a tengerészeket öltöztettem: csupa aranyszövet, ringlónyi gyémántokkal. Oly páváskodva vonultak el, mintha ők lennének minden szigetek királya! De ezek csak trükkök voltak, afféle bolondságok.
Könnyű bolonddá tenni az embereket. Egyetlen ujjal úgy el lehet bűvölni őket, akár a kígyó teszi a csirkékkel. Az emberek olyanok, mint a kiscsibék. De a végén csak rájönnek, hogy becsapták, lóvá tették őket, s akkor megdühödnek, és többé nem lelik örömüket az ilyen dolgokban. Hát ezért választottam ezt a mesterséget. És lehet, hogy nem minden selyem igazi selyem, nem minden irha Gontról való, de mégis viselik… méghozzá szívesen! Ezek azért valódiak, nem csupán olyanok, mint azok az aranyszövet ruhák.
— Jó, jó — mormolta Kánya —, ezek szerint már senki sem bűvészkedik a lángokkal Ront városában és nem művel semmilyen varázslást, mint valaha régen?
Utolsó szavaira a nőszemély elfintorodott.
Fölegyenesedett, és lassan összehajtogatta a finom szövetet.
— Aki hazugságokra vagy ábrándokra kíváncsi, az rágja a ködgyökeret — mondta. — Beszélj csak azokkal, ha ilyesmit akarsz. — És körülmutatott a téren heverő mozdulatlan alakokra.
— De voltak itt varázslók is, akik jó szelet parancsoltak a tengerészek vitorláiba, és szerencsét hozó varázsigékkel védték a rakományukat. Mindnyájan más mesterséget űznek manapság?
Az asszony váratlan haraggal vágott a szavába:
— Van itt egy vajákos, ha ilyet akarsz, nagy varázsló, van varázsbotja is meg mindene… látod, arrafelé. Magával Egre kapitánnyal járta a tengert, szelet csinált, és gazdag zsákmányt kerített neki, azt mondja, de hazugság ez is, az egész. A kapitány végül is megadta neki méltó jutalmát: lecsapatta a jobb kezét. Ott ül most, nézd csak, a pofája tele ködgyökérrel, a gyomra meg levegővel! Semmi! Üresség és hazugság! Hát ennyit ér a te híres mágiád, Kecske kapitány!
— Jól van, jól van, asszonyság — mormolta Kánya csökönyös nyájassággal. — Hiszen csak kérdeztem.
Az asszony nagy lendülettel hátat fordított nekik, hogy csak úgy sziporkáztak villogó tükörcserepei, mire a férfi csöndben odébbállt, Arren a nyomában.
Kullogásának azonban célja volt. Léptei az asszony által mutatott férfihoz vezettek. Amaz hátát a falnak vetve üldögélt, és békésen bámult a semmibe.
Sötét, szakállas arca vonzó lehetett valaha. Karjának ráncos csonkja szégyenteljesen hevert a macskaköveken a ragyogó, forró napsütésben.
Valami mozgolódás kelt a hátuk mögött, a boltok körül, de Arren nem tudta levenni tekintetét a porban ücsörgő férfiról. Gyötrelmes kétely marcangolta.
— Tényleg varázsló volt ez az ember? — kérdezte alig hallhatóan.
— Az lehet, akit Nyúlnak neveztek, az Egre nevű kalóz szélvarázslója volt. Nevezetes tolvajok voltak… Vigyázz! Félre, Arren!
Egy ember lélekszakadva rohant elő a bódék közül, majdnem ledöntve őket a lábukról. Egy másik jött utána kocogva és támolyogva egy kötelekkel, zsinegekkel és szalagokkal púpozva megrakott, jókora tálca alatt. Az egyik bódé recsegve összeomlott, redőnyöket rántottak le vagy húztak föl sietve. Embercsoportok vágtak át összegabalyodva a piactéren. Üvöltések és sikolyok hasogatták a levegőt. De minden hangot elnyomott a tollas-tükrös fejdíszt viselő asszony bömbölése. Arren megpillantotta, amint valami bottal vagy husánggal hadakozik egy csomó férfival. Hatalmas csapásokkal hessegette őket félre, mint valami sarokba szorított kardvívó. Csetepatévá fajult veszekedés volt ez? Tolvajbanda támadása vagy két rivális kereskedőcsapat összecsapása? Senki sem tudta volna megmondani. Emberek rohantak az utcán, nyalábnyi holmit ölelve magukhoz, ami éppúgy lehetett rablott zsákmány, mint tolvajoktól féltett saját tulajdon. Az egész teret késpárbajt, ökölharcot vívó, üvöltöző tömeg töltötte meg.