Выбрать главу

— Arra — mutatott Arren egy, a térről közelükben nyíló utca torkolatára. Neki is lódult az utcának, hisz nyilvánvaló volt, hogy jobb lesz minél hamarabb eltűnniök, de társa ekkor megragadta a karját.

Arren visszanézett és meglátta, hogy a Nyúlnak csúfolt ember megpróbál talpra kecmeregni. Amikor végre fölegyenesedett, egy pillanatra bizonytalanul megállt, majd anélkül hogy körülnézett volna, elindult, a tér sarkát megkerülve, ép kezét végighúzva a falakon, mintha így tájékozódna vagy keresne támaszt magának.

— Tartsd szemmel! — mondta Karvaly, és megindultak a nyomában. Senki sem bántotta sem őket, sem a férfit, akit követtek. Egy perc múlva már hátuk mögött hagyták a piacteret, lefelé haladva a domboldalon, egy szűk, kanyargós utcán.

Fejük fölött a háztetők majdnem összeértek, kirekesztve a fényt, lábuk alatt a kövezet síkos volt a víztől és mocsoktól. Nyúl alaposan kilépett, de továbbra is a falon húzta a kezét, mint egy vak ember. Elég szorosan a nyomában kellett haladniok, nehogy eltűnjön a szemük elől valamelyik keresztutcában.

Arrent hirtelen elfogta a vadászláz. Érzékei kiéleződtek, akárcsak vaddisznóhajtás idején a rosszáni erdőkben. Élénken megnézett minden elhaladó arcot, és mélyen beszívta a város édeskés illatát: a szétszórt hulladék, különböző illatszerek, bűzlő állattetemek és nyíló virágok szagának keverékét. Amikor átkeltek egy széles, népes úton, dobszó ütötte meg a fülüket, és megpillantottak egy hosszú sor félmeztelen férfit és nőt, csuklójuknál és bokájuknál egymáshoz láncolva. Arcukba csüngött csapzott hajuk. Egy pillanat volt az egész, mert máris a Nyúl után ügettek egy meredek lépcsőn lefelé, majd ki egy kis terecskére, amely néptelen volt, leszámítva a kút mellett locsogó néhány fehérnépet.

Karvaly itt érte utol Nyulat. Vállára tette a kezét, mire a másik úgy összerándult, mintha megütötték volna. Félreszökkent, és hátrálva menedéket keresett egy mély ajtónyílásban. Ott állt reszketve, és csak bámult rájuk az űzött vad riadt tekintetével.

— Téged hívnak Nyúlnak? — kérdezte Karvaly keményen, ezúttal saját hangján, de cseppet sem barátságtalanul. Az ember semmit sem válaszolt, mint aki se lát, se hall. — Akarok tőled valamit — folytatta Karvaly. — Megfizetem.

— Elefántcsontban vagy aranyban? — jött végre a tétova válasz.

— Aranyban.

— És mennyit?

— Egy varázsló tudja az ige árát!

A férfi arca összerándult és elváltozott, egy pillanatra életre kelt, oly gyorsan, hogy az egész csak egy rezdülés volt, azután ismét visszaborult rá a bambaság álarca.

— Az mind elmúlt — motyogta —, elmúlt. — Köhögési roham hajlította meg a hátát, és feketét köpött. Fölegyenesedvén magatehetetlenül állt, reszketett, és úgy látszott, hogy elfelejtette, miről beszéltek az imént.

Arren elképedve nézte a beszögelést, amelyben állt, oldalt egy ajtónyílást keretező két erőteljes szoboralak fogta közre, hátul meggörnyedt a homlokzat súlya alatt, görcsös izomzatú testük csak részben emelkedett ki a falból, mintha ki akartak volna törni a kőből, hogy életre keljenek, de félúton elfogyott volna az erejük. Mögöttük az ajtó korhadtan fityegett pántjain, s az épület, amely valaha palota lehetett, elhagyatottan tátongott. Az óriások kidudorodó kőarca megcsorbult, és benőtte a zuzmó. A gigászi alakok között álló ember, akit Nyúlnak neveztek, vézna volt és törékeny, szemei sötétek, akár az üres ház ablaknyílásai. Megcsonkított karját maga és Karvaly közé emelte, nyöszörögve:

— Csak pár fillért a szegény nyomoréknak, nagy jó uram…

A mágus arcára kiült a szégyenkezés fájdalmas fintora. Arren úgy érezte, hogy az elkeseredett vonásokban egy pillanatra igazi arcát láthatta meg. Aztán Karvaly ismét a szerencsétlen vállára tette a kezét, és lágyan néhány szót mondott neki az Arren számára érthetetlen varázslónyelven.

Nyúl viszont megértette nyomban. Ép kezével megragadta Karvalyt, s így motyogta:

— Te még tudsz… még képes vagy… így beszélni… gyere velem, gyere…

A mágus Arren szemébe nézett, és bólintott neki.

A kanyargós utcákon leereszkedtek a Ront városát alkotó három domb között húzódó egyik völgybe. Ahogy mentek lefelé, az utcák egyre szűkebbekké, sötétebbekké és elhagyatottabbakká váltak. Az ég már csak sápadt, keskeny csík volt az előreugró tetőpárkányok között, s a házak falai mindkét oldalon nyirkosan csillogtak. Az út közepén valami lé csordogált, és bűzlött, akár egy nyitott pöcegödör. Az ívelt áthidalók között mindkét oldalon egymáshoz simultak a házak. Nyúl befordult az egyik épület sötét kaputorkába, és eltűnt, akár egy lekoppintott gyertyaszál. Szótlanul követték.

A megvilágítatlan lépcső nyikorgott és rogyadozott a lépteik alatt. Fölérvén a felső lépcsőfordulóra, Nyúl betaszított egy ajtót, és megláthatták, hová is érkeztek. Üres szoba állt előttük, egyik sarkában egy kopott szalmazsákkal, egyetlen, rég nem tisztított ablakán gyér, poros fény szivárgott a helyiségbe.

A nyomorék szembefordult Karvallyal, és ismét megragadta a kezét. Szája szótlanul tátogott. Végül habogva csak kinyögte:

— A sárkány… a sárkány…

Karvaly rezzenetlen tekintettel nézett a szemébe, és nem szólt semmit.

— Nem tudok beszélni — nyöszörögte Nyúl. Karvaly karján lassan engedett a szorítása. Tehetetlenül szipogva lekuporodott a csupasz padlóra.

A mágus mellétérdelt, és halkan suttogott a fülébe az ősi nyelven. Arren a csukott ajtó mellett állt, kezét tőre markolatán tartotta. A szürke fény és poros szoba, a két térdeplő alak, a sárkányok nyelvén szóló varázsló lágy, különös hangja úgy állt össze, akár valami álom, amelynek semmi köze ahhoz, mi történik kívüle, vagy hogyan múlik fölötte az idő.

Nyúl lassan talpra emelkedett. Leporolta a térdét épen maradt kezével, mialatt a csonkot eldugta a háta mögé. Körülpillantott, Arrenre nézett. Most már látta azt, ami a szeme előtt van. Arren állva maradt, éberen vigyázva. Karvaly azonban, mint aki egész gyermekkorát bútorozatlan kunyhóban töltötte, törökülésbe ereszkedett a csupasz padlón.

— Mondd meg nekem, hogyan vesztetted el tudásodat és mesterséged nyelvét — szólt a másikhoz.

Nyúl egy darabig nem szólt semmit. Csonka karjával a combját veregette görcsösen, szaggatottan, végül megszólalt, keservesen préselve ki ajkai közül a szavakat:

— Levágták a kezemet. Odavannak a varázsmozdulataim. Levágták a kezemet. Csak úgy ömlött a vér, folyt, míg meg nem száradt.

— De ez már azután volt, barátom, hogy elveszítetted az erődet. Különben nem tudták volna megtenni veled.

— Ó, az erő…

— A szeleket, hullámokat és embereket megzabolázó erő. Nevükön szólítottad őket, és engedelmeskedtek neked.

— Igen. Emlékszem rá… amikor még éltem — mormogta a szerencsétlen lágy s mégis reszelős hangon. — És ismertem a szavakat, és tudtam a neveket…

— Miért, most halott vagy?

— Nem. Élek. Élek! Csakhogy egyszer sárkány voltam… nem, nem vagyok halott. Néha elalszom. Az álom igen közel van a halálhoz, ezt mindenki tudja. A holtak lábra kelhetnek álmunkban, ezt is mindenki tudja. Mint élő emberek jönnek el hozzád… és beszélnek. A halálból visszatérnek az emberek álmába. Megvan ennek az útja. És ha elég messzire mégy, a visszautat is megtalálod. Mindig, minden utat. Megtalálod, ha tudod, hová kell nézned. És persze ha kész vagy megfizetni az árát.