Ez a beteges nappali álom csak akkor tört meg egy rövid időre, amikor fölkapaszkodtak pihenni a város egyik legmagasabb pontjára. „Nem valami szerencsés helyen járunk” — mondta Karvaly alig pár órával ezelőtt. Most pedig, hosszú és céltalan csavargás és ismeretlenekkel folytatott értelmetlen beszélgetés után fáradtnak és elkeseredettnek látszott. Álruhája is mintha megkopott volna kissé: a tengeri kalmár hamis arcán némi keménység és sötét árny tükröződött. Arren képtelen volt megszabadulni reggeli ingerültségétől. Letelepedtek most a dombtetőn, a kemény talajon, néhány nyiladozó, pirosas barkáit bontogató szomorúfűz árnyékában. Innen nem láthattak mást a városból, mint a tenger felé lassan ereszkedő, lépcsőzetes, pirosló cseréptetőket. Az öböl szélesen kitárta, kékesen villogtatta hosszú csápjait a tavaszi párában, egészen a látóhatár távoli pereméig. De nem volt sehol szabott határ, kemény szélvonal. Üldögéltek csak ott egy darabig, a végtelen, kék térbe bámulva. Arren tudata kitárult, készen a világ üdvözlésére és befogadására.
Amikor megmozdultak, és inni mentek egy közeli kis csermelyhez —, amely tiszta hullámokban futott egy szomszédos nagyúri kertből, a barna sziklák hátán a hegytetőről a hátuk mögül —, nagyot kortyolt, és fejét a csobogó, hideg vízsugár alá dugta bátran. Imigyen fölfrissülve talpra állt, és dalolva zengte Morred tetteinek következő sorait:
Karvaly vidáman rákacagott, és a fiú visszanevetett rá. Megrázta a fejét, mint egy kutya, s a fényes csöppek szivárványként szóródtak szét a lemenő nap utolsó, aranysugaraiban.
De hamarosan el kellett hagyniok a békés ligetet, s vissza kellett térniök a zsúfolt utcákra, és amikor elköltötték szerény vacsorájukat egy büdös, hallal töltött lepényt áruló pultnál, már sűrű sötétség telepedett rájuk.
— Jobb lesz, ha most indulunk, fiam — mondta Karvaly, mire Arren:
— A csónakhoz? — Pedig tudta, hogy nem a hajóról van szó, hanem a patakon túli házról és az üres, poros, iszonyatos szobáról.
Nyúl bátyó már az ajtónyílásban látta és várta őket.
Olajmécses pislákolt a kezében, azzal mutatta nekik az utat fölfelé a lépcsőn. Az apró lángocska állandóan reszketett a kezében, vaskos, magas árnyakat vetve a lépcsőház falára.
Nem bírt még egy szalmazsákkal a vendégek számára, de Arren így is lekuporodott a csupasz padlóra az ajtó mellett. Az ajtó ugyan kifelé nyílt, s hogy jól védhesse, inkább odakint kellett volna elé ülnie. De a pincesötét lépcsőház homálya több volt, mint amit el tudott volna viselni, és különben is úgy döntött, hogy Nyúlon tartja a szemét. Karvaly figyelmét, s lehet, minden erejét lekötheti majd az, amit Nyúl mutat vagy mond neki. Ezért Arren dolga lesz, hogy minden csalárdságra éberen ügyeljen!
Nyúl egyenesebb derékkal ült, kevésbé remegett, tiszta volt a lehelete, és megmosta a fogát! Eléggé értelmesen, de mégis izgatottan szólt hozzájuk először, szeme oly sötét volt a lámpafényben, hogy az állatok szeméhez hasonlóan nem látszott semmi fehérje. Kemény hangon, rábeszélően próbálta arra bírni Karvalyt, hogy ő is rágcsáljon ködgyökeret:
— Kóstold meg, velem együtt… velem együtt… — erősködött. — Veled együtt… vigyél magaddal… egy az utunk… előbb vagy utóbb én is nekivágok, akár veletek, akár nélkületek! De nektek is kell a ködgyökér, hogy követhessetek!
— Azt hiszem, veled tarthatok.
— De nem oda, ahová én megyek… ez nem valamiféle… varázslás… vagy varázsló… — Mintha nehezére esett volna kiejteni ezeket a kényes szavakat. — De tudom, hogy elvezethetsz arra a helyre, oda… tudod… a falhoz. Deee… az nem ott van… valahol máshol!
— Indulj, és én követlek!
Nyúl megrázta a fejét. Valaha kellemes, mára szétesett arca szinte kivirágzott. Gyakorta nézett Arren felé, de szavai mindig csak Karvalynak szóltak:
— Tudod, kétféle ember van… a mi fajtánk… és a másikak. Az… izé… sárkányok és mások. Erőtlen vagy csak félig élő emberek. Mit sem számítanak! Azt sem tudják, amiről álmodoznak. Félnek, rettegnek a sötéttől… Nekünk viszont van erőnk…
— Legalábbis addig, amíg tudjuk a dolgok neveit!
— De a nevek ott nem érnek semmit! Az a hely… az a pont… Ott nem azt teszed, amit akarsz, nem azt, amit tudsz, amire szükséged van. Ott az igék nem érnek semmit. Mindent el kell felejtened, hogy ott sikerüljön. Ott csak a ködgyökér segíthet. Ott elfelejted a neveket, hagyod, hogy a dolgok maguktól történjenek, egyenesen a valóságba lépsz. Hamarosan fölkészülök és útra kelek. Ha meg akarod találni azt a helyet, úgy kell tenned, ahogyan én mondom. Megmondom, hogyan kell. Az emberek urának kell lenned, hogy az élet ura lehess. Meg kell ismerned a titkot. Megmondhatnám neked a nevét, de mit számít egy név? A név nem a valóság, a valóság pedig örök! A sárkányok nem juthatnak oda. A sárkányok is meghalnak. Mind meghalnak. Ma este annyit bevettem, hogy sohasem érhetsz utol. Amikor eltévedek, akkor vezethetsz engem. Emlékszel-é a titokra? Emlékszel? Nem a halál az. Nem a halál… nem! Nincs összeizzadt ágy, rothadó koporsó. Nincs többé, soha! A vér megszárad, mint nyáron a patakmeder és kész. Nincs rettegés. Nincs halál. Eltűnnek a nevek. A szavak és a félelmek eltűnnek. Mutasd meg, hol tévedtem el, mutasd meg nekem, uram…
És így folytatta, nyögdécselve köpte a szavakat, mintha valami varázsigét mormolna, de mégsem álltak össze varázsigévé, nem alkottak egészet, nem volt semmi értelmük. Arren csak hallgatta, hallgatta, mindenáron próbálta megérteni. De hiszen ha megérthette volna! Még Karvalynak is be kellett volna vennie a mérget ez egyszer, hogy fölfogja, miről is karattyol Nyúl, a rejtélyt, amit nem akart vagy talán valóban nem tudott szavakba önteni. Mi másért jöttek ugyan ide? Hanem ekkorra (Arren a Nyúl lázban égő képéről Karvaly arcélére pillantott) lehet, hogy a varázsló már meg is értette… Arca kemény volt, akár a szikla. Hová lett a turcsi orr és a bamba tekintet! Kánya, a tengeri kalmár eltűnt, megsemmisült. A varázsló, a főmágus ült előtte a padlón.
A Nyúl hangja nyöszörgő motyogássá csendesült, s törökülésben ülve előre-hátra himbálta a felsőtestét. Arca nyúzott volt, szája tátva maradt. A padlóra közéjük tett olajmécses pislákoló, halvány fényében a másik nem szólt egy szót sem, csak kinyújtott tenyerébe fogta a szerencsétlen kezét. Arren nem vette észre, mikor nyúlt utána. Hézagok voltak az események között, a nemlét hézagai, vagy valami álomé. Egész biztosan több óra elmúlt már. Úgy éjfélre járhatott az idő. Ha elaludt volna, talán követhette volna álmában a Nyulat, hogy titkos úton eljusson arra a helyre? Lehet, hogy igen. Most egész valószínűnek látszott. De őrt kellett állnia az ajtó előtt. Sem ő, sem Karvaly nem beszélt erről, de mindketten gondoltak rá, hogy ha éjszaka jönnek vissza, Nyúl még kitervelhet valami gazságot. Hiszen kalóz volt, ismert gonosztevőket is. Nem beszéltek erről, de Arren tudta, hogy őrködnie kell, mert a mágus, mialatt különös szellemútját járja, teljesen védtelen. Bolond fejjel kardját a csónakban hagyta, s ugyan mi hasznát vehetné egy szál tőrének, ha hirtelen kitárul mögötte az az ajtó? De ez nem történhet meg, hiszen hallgatózik, és elég jó a füle. Nyúl már nem beszélt. Mindkét férfi mélyen hallgatott, az egész ház teljesen néma volt. Senki sem jöhetett föl azon a roskatag lépcsőn zajtalanul. Szólhat, ha meghall valami zörejt, fölkiálthat, ami megtörné a bűvöletet, s Karvaly a varázslók haragos, bosszúálló villámával megvédene magát és őt is. Amikor Arren az ajtó elé telepedett, Karvaly rápillantott jóváhagyón. Beleegyezéssel és bizalommal. Őrséget vállalt. Nem lehet semmi veszély, ha ő éberen őrködik. De nem volt könnyű azt a két arcot nézni, köztük a padlón a lámpás gyöngyszemnyi lángocskáját. A két néma, mozdulatlan alakot, amint szemük nyitva, de nem látják a fényt, a poros szobát. Ők nem látják ezt a világot, hanem valami mást, álomvilágot talán vagy a halált… nehéz volt úgy nézni őket, hogy ne próbáljon velük tartani…