A száraz, sűrű sötétségben az egyik alak most hívó intéssel fölállt.
— Jer! — szólalt meg az árnyak hosszúra nyúlt ura. Parányi lángot tartott a tenyerén, nem nagyobbat egy gyöngyszemnél. Kinyújtotta Arren felé, az életet kínálva neki. Arren lassan felé lépett, hogy kövesse őt.
ÖTÖDIK FEJEZET
A varázsfény
Száraz a torka, teljesen kiszáradt. Poros ízt érzett a szájában. Por rakódott az ajkára is.
Fejét föl sem emelte a padlóról, úgy szemlélte az árnyak játékát. A nagy árnyékok lassan lengedeztek, fölmagasodtak, összegörnyedtek és meggyűrődtek. Körülöttük kicsik szökdécseltek a falon és a mennyezeten, mintha gúnyolódnának velük. Egy árny lapult a sarokban, egy másik meg a padló közepén. Egyik sem mozdult.
Tarkójába belehasított a fájdalom. Ugyanakkor a látvány is eljutott a tudatáig, egyetlen pillanat alatt, állóképpé merevedve: Nyúl a sarokban kuporgott, feje a térdére hajtva. Karvaly hanyatt feküdt, kiterítve, fölötte egy férfi térdelt, mialatt egy másik aranypénzeket gyömöszölt valami zsákfélébe, a harmadik pedig figyelt. Az utóbbi egyik kezében lámpást, a másikban egy tőrt — Arren tőrét tartotta.
Ha beszéltek is egymáshoz, a fiú nem hallott semmit. Saját gondolatait hallotta csupán, amelyek villámgyorsan és határozottan megsúgták neki, mit kell tennie. Azonnal engedelmeskedett is nekik. Nagyon lassan előrekúszott vagy kétlábnyit, kinyújtotta a bal kezét, megragadta a zsákba gyűjtött martalékot, talpra szökkent, és hangos üvöltéssel kirontott a lépcsőre. Nyargalt lefelé a vaksötétben, nem vétett el egyetlen lépcsőfokot sem, szinte nem is érezte őket a talpa alatt, mintha szállna a levegőben. Kirontott az utcára, és teljes erejéből nyargalva belevetette magát az éjszakába.
A házak fekete tömbökként emelkedtek a csillagos ég felé. Jobb kéz felől halvány csillagfény verődött vissza a folyó vizéről. Nem látta ugyan, hogy merre vezetnek az utcák, mégis fölismerte a sarkokat, és többször is befordult, hogy összezavarja üldözőit. Hallotta maga mögött a dobogásukat, nem is oly messze. Mezítláb voltak, lihegő lélegzetük hangosabb volt lépteik zajánál. Talán még föl is nevet, ha van rá ideje. Most végre megtudta milyen dolog, ha őrá vadásznak, és nem ő a vadász, milyen űzött vadnak lenni ahelyett, hogy a hajtást vezetné. Most magányos volt, és furcsamód szabadnak érezte magát. Hirtelen jobbra kanyarodott, és keresztülnyargalt egy magas párkányú hídon. Befordult egy mellékutcába, a következő saroknál megint, vissza a folyópartra, azt követte egy darabig, azután átkelt egy másik hídon. Cipője hangosan csattogott a macskaköveken: egyetlen zaj az egészen néma városban. A hídfőnél egy pillanatra megállt, hogy levesse a lábbelijét, de a fűzők kemény csomóra voltak kötve, üldözői pedig még nem tévesztették szem elől. A lámpás pislákolva megjelent a folyó fölött, a súlyos, dobogó lábak egyre közeledtek felé. Képtelen volt lerázni őket. Egyetlen esélye, ha gyorsabb náluk. Csak rohan, rohan előre, hogy messze, egyre messzebb csalja üldözőit attól a poros szobától…
Kabátját is letépték róla támadói, tőrével együtt, ingujjban maradt, szakadt róla a víz, feje zúgott, és koponyája hátuljában minden lépésnél belehasított az éles fájdalom, de csak rohant, rohant tovább… A zsák zavarta a futásban. Mérgében földhöz vágta. Egy kiguruló aranypénz tiszta csengéssel pattogott végig a kövezeten.
— Nesztek itt a pénzetek! — ordította rekedten, levegő után kapkodva. Továbbrohant. Egyszer csak vége lett előtte az útnak. Sehol egy keresztutca, sehol előtte egy csillag, zsákutcába jutott. Megállás nélkül megfordult, és rárontott az üldözőkre. A lámpás fénye dühös szikrát vetett a szemében, s kihívó kiáltással lendült támadásba.
Egy lámpás billegett előtte előre-hátra, halvány fényfoltocska a nagy, mozgó szürkeségben. Hosszan nézte. Egyszerre elhalványodott, amint elvonult előtte egy árnyék. Amikor az árny továbbhaladt, a fény is eltűnt vele. Sajnálta egy kicsit. Persze az is lehet, hogy inkább magát sajnálta, hiszen tudta, hogy végképp föl kell ébrednie.
A lámpás sötéten, mozdulatlanul simult az árbochoz, ahová oda volt erősítve. A tenger körös-körül kivilágosodott egy kissé a lassan kelő naptól. Dobszó dübörgött. Az evezők súlyosan, szabályos időközönként csaptak le a vízre. A hajó deszkái száz és száz apró nyöszörgéssel nyikorogtak. A hajó orrában álló alak visszaszólt valamit a mögötte lévő tengerészeknek. Az Arrenhez láncolt férfi néma csöndben kuporgott az evezőpadon. Mindegyiküknek vaspánt volt a bokáján, és bilincs szorította a csuklóját. A két pántot rövid, súlyos lánc kötötte össze a következő emberével. Vasövüket is lánc kapcsolta a padlóhoz, tehát csak ülhettek vagy kuporoghattak, de nem állhatták föl. Túlságosan közel voltak egymáshoz, hogy lefekhessenek, szorosan zsúfolódtak össze a szűk rakodótérben. Arren az első rekesz sarkában ült. Ha fölemelte a fejét, amennyire tudta, szeme a fedélzet és a raktár közötti födémmel, egy kétarasznyi vastag padozattal került egy magasságba.
Üldöztetését és a zsákutcát kivéve nem sokra emlékezett a múlt éjszakából. Harcba bocsátkozott, mire leütötték, fölkapták és elcipelték valahová. Egy férfi furcsa sustorgó hangjára emlékezett, rémlett valami kovácsműhely is, a fújtató alatt izzó parázzsal… Nem sikerült pontosan felidéznie. Azt viszont jól tudta, hogy rabszolgahajó fedélzetén van, és azért viszik magukkal, hogy valahol eladják.
Mindez nem sokat jelentett számára. Nagyon szomjas volt. Egész teste sajgott, a feje nyilallott. Amikor a nap fölkelt, a fájdalom fénylándzsáit döfte a szemébe.
Délelőtt mindegyikük kapott egy negyed cipót, és hosszan ihatott a bőrtömlőből, amelyet egy durva, kemény arcvonású ember tartott a szájukhoz. Nyakán széles, arannyal kivert bőrpántot viselt, mint valami nyakörvet, s amikor megszólalt, Arren fölismerte gyenge, különösen sípoló hangját.
Az étel és ital egy időre feledtette vele testi nyomorúságát, sőt a feje is kitisztult valamelyest. Első ízben nézett végig rabtársai arcán. Hárman mellette ültek a padon, másik négyen pedig szorosan mögötte. Némelyikük fölhúzott térdére hajtotta a fejét, egyikük összekuporodva hevert betegen, vagy elkábítva. Az Arren mellett ülő széles, lapos képű, húsz év körüli legény volt.
— Hová visznek bennünket? — fordult hozzá Arren.
A fickó ránézett — arcuk alig arasznyira volt egymástól —, elfintorodott, és megvonta a vállát, Arren arra gondolt, hogy bizonyára ő sem tudja, de ekkor kinyitotta még mindig vigyorgó száját, és hirtelen odamutatott benne a nyelve helyén tátongó fekete ürességre.
— Biztos Szowl valamelyik piacára — mondta az egyik mögötte ülő.
— Vagy Amrunba — vélekedett egy másik.
Ekkor a bőrgalléros, aki úgy tűnt, hogy mindenütt ott van ezen a hajón, sziszegve behajolt a nyíláson.