— Csönd legyen, ha nem akartok cápacsemegévé válni. — Erre persze mind nyombán elhallgattak.
Arren megpróbálta elképzelni ezeket a helyeket: Szowl szigetét vagy Amrun piacát. Rabszolgákat is árusítottak arrafelé. Biztosan fölsorakoztatták őket a vevők előtt, ahogyan az ökröket vagy birkákat szokás Berila piacán. Ő is ott ácsorog majd, megláncolva. Valaki majd megveszi, hazaviszi, és valami parancsot ad neki. Ő persze megtagadja az engedelmességet. Vagy engedelmeskedik, és megpróbál elszökni. Akár így, akár úgy lesz, előbb-utóbb úgyis csak megölik. Még csak nem is a lelke lázongott a rabszolgaság gondolata ellen. Túlságosan zavarodott és gyönge volt ahhoz. Egyszerűen arról volt szó, hogy tudta: képtelen a rabságot elviselni. Egy-két héten belül vagy belepusztul, vagy megölik. Bár világosan látta és el is fogadta ezt a sorsot, mégis megrémült tőle, és inkább fölhagyott azzal, hogy a jövőre gondoljon. Lebámult a lábfejei között a durva, fekete hajópadlóra, és érezte csupasz vállán a tűző nap melegét, a gyötrő szomjúságot, amelytől kiszáradt a szája, és összeszűkült a torka megint.
Lassan lement a nap. Tiszta és hideg éjszaka köszöntött rájuk. Éles fénnyel ragyogtak fel a csillagok. A dob ritmusa, akár a lassú szívverés, szabályozta az evezők csapásait, mivel szellő sem rezdült. Most meg a hideg okozta a legnagyobb szenvedést. Arren hátát érte valami csekély melegség a mögötte kuporgó térdétől és oldalát is a mellette ülő némától, aki szintén fölhúzott lábbal ült, és valami egyhangú ritmust dünnyögött maga elé. Közben váltottak az evezősök. Ismét földübörgött a dob. Arren már vágyakozott a sötétségre, de elaludni mégsem tudott. Minden csontja sajgott, és sehogy sem tudta kinyújtóztatni tagjait. Csak ült fájó testtel, reszketve, kicserepesedett szájjal, és bámult fölfelé, a csillagokra, amelyek minden evezőcsapásra mintha összerezzentek volna az égen. Aztán visszazökkentek a helyükre… kibillentek megint, visszaugrottak és elpihentek…
A nyakörves ember egy másik társaságában a hátsó raktér és az árboc között álldogált. Az árbocon billegő lámpácska halvány fényében kirajzolódtak fejük és válluk körvonalai.
— Mocskos, rohadt köd — sziszegett a nyakörves gyűlölettel teli, vékony hangja. — Mi a nyavalyát keres ilyen köd a déli vizeken, ebben az évszakban? Hogy a franc enné meg!
Dübörgött a dob. A csillagok szökdécseltek és meg-megpihentek. Az Arren mellett ülő nyelve vágott hirtelen összerándult, fölemelte a fejét, és rémülten fölnyüszített, szörnyű sikoltással.
— Csönd legyen ott! — bődült rá az árbocnak támaszkodó férfi. A néma ismét megrázkódott és elhallgatott, csak állkapcsa rángott hangtalanul.
A csillagok lassan előresiklottak a semmibe.
Az árboc megremegett és eltűnt. Arren hátára mintha ráterült volna egy hűvös, szürke takaró. A dobszó megbicsaklott, azután visszaállt a ritmusa, csak jóval lassabban.
— Sűrű, akár a tejföl — szólt a reszelős hang, valahol Arren feje fölött. — Tartsátok ott az iramot, hé! Vagy húszmérföldnyire sehol semmi zátony! — Bütykös, sebhelyes láb bukkant elő a ködből, egy pillanatra megállt Arren arca előtt, majd egyetlen lépéssel nyoma veszett.
A ködben nem volt érzékelhető, hogy a hajó előrehalad, csak hánykolódott a habokon, és az evezők csapkodták a vizet. A vezérlő dobszó egészen eltompult. Didergető volt a hideg. A hajára lecsapódó pára Arren szemébe csörgött. Próbálta benyalni a csöppeket, tátott szájjal szívta be a nedves levegőt, hátha így csillapíthatja kínzó szomjúságát. De foga vacogásától abba kellett hagynia. A lánc hideg vasa a csípőjét csapkodta, s ahol a bőréhez ért, égette, mint a tűz. Drrrumm… bummm… buuumm — és elhallgatott a dobszó.
Minden elcsöndesedett.
— Szóljon az a dob! Mi a fene történt? — süvöltött az érdesen sápító hang a hajó orra felől. Nem jött rá válasz.
A hajó enyhén megbillent a sima tengeren. A ködbe burkolózó párkányon túl nem volt semmi, csak üresség. Ekkor valami hozzásúrlódott a hajó oldalához. A hang élesen csikordult a súlyos, dermedt csöndben és sötétségben.
— Zátonyra futottunk — suttogta az egyik fogoly, de az ő hangját is elnyelte a mindent elborító csönd.
A köd egy helyen ekkor kivilágosodott, mintha tűz gyulladt volna benne. Arren világosan látta a megláncolt emberek fejét, a hajukban csillogó apró vízcsöppeket. A hajó ismét megbillent, mire ő fölegyenesedett, amennyire a láncai engedték, és nyakát kinyújtva meresztette a szemét előre, a hajóorr felé. A köd úgy fénylett a fedélzet fölött, mint a vékony felhők mögött bujkáló holdvilág: hideg sugárzással. Az evezősök faragott bálványokként ültek a helyükön. A legénység néhány tagja a hajóderékban állt, látható volt a szemük halvány villogása. A felső héjazaton egyetlen alak állt, felőle sugárzott a fény: arcáról, kezéről és olvadt ezüstként ragyogó botjáról.
A fénylő alak lábánál valami sötét árny kuporgott.
Arren szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. A fenséges világosságba burkolózott főmágus odalépett hozzá, és letérdelt a padlóra. Arren érezte a keze érintését, és hallotta a hangját. Azt is érzékelte, hogy testéről lepattannak a pántok. Láncok csörgése töltötte be az egész rakteret. Valójában nem mozdult senki, csak Arren próbált meg fölállni, de a hosszú mozdulatlanságtól elgémberedve kudarcot vallott. A főmágus keményen megmarkolta a karját. Ezzel a segítséggel már nagy nehezen felmászott a hajófenékből, és végigtámolygott a fedélzeten.
A főmágus félrehúzódott mellőle, s a sejtelmes fény megvilágította az evezősök mozdulatlan arcát. A hajóhíd korlátja mellett kuporgó emberalak előtt megállt.
— Én nem büntetek — szólalt meg kemény, tiszta hangja, hidegen, akár a varázsfény a ködben —, de az igazság nevében, Egre, következőt parancsolom: némuljon el a hangod mindaddig, amíg arra érdemes szó nem jön a nyelvedre!
Ezzel visszalépett Arrenhez, és karon fogta.
— Most pedig menjünk, fiú — mondta, és segítségével Arren nagy nehezen előretántorgott. Félig beesett, félig beugrott a hajó oldalánál himbálózó csónakba. A Messzilátó volt az. Vitorlája lepkeszárnyként libbent a sűrű ködben.
A néma csöndben és dermedt mozdulatlanságban a fény kihunyt, a csónak félrefordult és eltávolodott a hajó oldalától. A pislákoló árboclámpa, a mozdulatlan evezősök sora, a gálya magasba törő, fekete palánkja egy szemvillanás alatt eltűnt. Arren mintha kétségbeesett kiáltozást hallott volna, de aztán egyre halkult és hamarosan teljesen elhalt. Kicsivel később a köd is elvékonyodott és remegve félresodródott a sötétben. Kiértek a csillagok alá, s a Messzilátó egy éjjeli pillangó röptének némaságával belesiklott a tengerre boruló tiszta éjszakába.
Karvaly takarókba bugyolálta és megitatta a fiút. Karját a vállára téve mellételepedett, mire Arren halkan szipogni kezdett. A varázsló nem szólt semmit, de a kezének érintéséből szilárd erő és gyengédség áradt. Arren lassan megnyugodott: a takarók melege, a csónak lágy ringása könnyűvé tette a szívét.
Fölnézett útitársára. A sötét arc körül nem villódzott semmiféle földöntúli fény. Alig vette ki alakját a halvány csillagfényben.
A csónak varázserőtől hajtva suhant előre. Az oldalához csapódó hullámok mintha meglepetten sustorogtak volna.
— Ki az a nyakörves ember?
— Csak maradj nyugodtan. Egre, a tengeri rabló. Egyszer elvágták a nyakát. Azt a sebhelyet rejtegeti a gallérjával. Úgy látszik, a kalózkodásnál is lejjebb csúszott. Rabszolgavadász lett belőle. Hanem ezúttal törököt fogott. — Mintha halvány elégedettség csendült volna meg a férfi száraz hangjában.