— De tudtad, hogy milyen gonosz népség…
— Szóval hozzájuk kellett volna csatlakoznom? Hagynom, hogy az ő tetteik irányítsák az enyéimet? Nem döntök és nem választok helyettük, ahogyan azt sem tűröm, hogy ők tegyék ezt helyettem.
Arren csöndben emésztette a hallottakat. A mágus halk szóval folytatta tovább:
— Lásd, Arren, a tett nem olyasmi, amint azt az ifjak hiszik, mint, mondjuk egy kődarab, amit fölkapsz, elhajítasz, aztán vagy talál, vagy nem és ezzel kész. Ha fölemelsz egy követ könnyebb lesz tőle a föld, s a kéz, amely tartja, nehezebb. Ha elhajítják, csillagpályán halad, s ahová becsapódik vagy leesik, megváltozik a világ. Minden cselekedet befolyásolja az egész egyensúlyát. Amit a tenger, a szél, a vizek vagy a föld erői tesznek, minden, amit a vadállatok vagy a zöld növények cselekszenek, az helyes, az jogos. Mindez a nagy egyensúlyon belül megy végbe. A forgószéltől a hatalmas bálna fújtatásáig, az elszáradt levél lehullásáig és a szúnyog röptéig minden az egész egyensúlyán belül történik. Ám mivel nekünk hatalmunk van a világon és egymás fölött, nekünk úgy kell megtanulnunk, hogy azt tegyük, amit a falevél, a bálna vagy a szél cselekszik a maga természetének parancsára. Nekünk tanulnunk kell az egyensúlyozás művészetét! Mivel eszünk van, semmit sem tehetünk öntudatlanul. Mivel választhatunk, nem cselekedhetünk felelőtlenül. Hát ki vagyok én, hogy — bár megvan hozzá az erőm — jutalmazzak vagy büntessek, hogy játszadozzam az emberek sorsával?
— Akkor tehát — mormolta a fiú a csillagok felé mosolyogva — azzal tartjuk fönn az egyensúlyt, hogy nem csinálunk semmit? Az ember köteles tenni valamit, még ha nem sejtheti is tettének minden következményét… már ha egyáltalán tennie kell valamit.
— Ez ne bántson. Sokkal könnyebb az embernek cselekednie, mintsem visszautasítania bármely tettet. Ezután is teszünk majd jót és rosszat is… Ám, ha ismét lenne fölöttünk egy nagy király, és annak egy mágus lenne a tanácsadója, és én lehetnék ez a varázsló, bizony ezt mondanám néki: uram, semmit se tégy csupán azért, mert úgy helyes, dicséretes, vagy mert nemes dolog. Csak azt tedd, amit tenned kell és csak akkor, ha nem tudod másképp csinálni.
Volt valami a hangjában, ami arra kényszerítette Arrent, hogy felé fordítsa arcát. Azt remélte, hogy ismét ott ragyog rajta az a sugárzás, úgy látja majd sasorrát, régi sebhelyeit és sötét, szúrós tekintetét. Szeretettel nézett rá, és mégis némi félelemmel. Túlságosan magasan áll fölöttem — gondolta magában. Amint elnézte, lassan rájött, hogy nem varázsfény, nem a mágia hideg és vakító világossága játszadozik körülötte néma glóriával, hanem közönségesebb valami: a reggel, a felkelő nap fénye. Vannak hatalmasabb erők a mágusénál. És az évek sem voltak kíméletesebbek Karvallyal, mint akárki mással. Rátelepedtek már a kor ráncai, és határozottan fáradtnak látszott az egyre erősödő fényben. Nagyot ásított…
Így nézelődve, csodálkozva és a hallottakon rágódva végre Arren is álomba merült. De Karvaly csak leült mellé, úgy nézte a derengő hajnalt, majd a fölkelő napot, mint valami kincset, amelyet megraboltak, mint amikor egy törött ékszert vagy egy beteg gyermeket néz az ember.
HATODIK FEJEZET
Tengeri álmok
Délelőtt azután Karvaly visszaparancsolta vitorlájukból a varázsszelet, és hagyta, hogy a csónakot lágyan dél-délnyugat felé fújó e világi szelek röpítsék tovább. Jobb oldalt a távolban Gázlór déli hegyvidéke távolodott tőlük és tűnt a messzeségbe, egyre kisebbedve kéklett, mint valami tarajos hullámfodor a tenger valódi hullámai fölött.
Arren fölébredt. A tenger sütkérezett a forró, aranyló déli napsütésben: végtelen víz a végtelen fény ölelésében. A csónak orrában Karvaly egy szál derékkötőben és vitorlavászonból csavart turbánfélében üldögélt. Halkan dúdolgatott, tenyerével dobolva az evezőpadon, valami könnyű, egyhangú dallamot. Az énekben nem voltak varázsigék, nem hősök vagy királyok tetteiről szóló himnusz volt, hanem dudorászva összehordott csacska, csaknem értelmetlen szavak sora, ahogy egy legényke énekelhet hosszúhosszú nyári délutánokon, magányosan terelgetve kecskenyáját Gont magas hegyei között.
A tenger felszínéről fölszökkent egy hal, és jó pár ölnyire elszállt a levegőben, szaporán verdesve szitakötő szárnyához hasonló merev, csillogó uszonyaival.
— A Déli Peremvidéken járunk — szólalt meg Karvaly, mikor abbahagyta a dúdolást. — Furcsa része ez a világnak, ahol a halak röpködnek, a delfinek meg énekelnek — azt beszélik. A víz viszont egész biztos kitűnő az úszáshoz, és nekem szót fogadnak a cápák. Mosd le magadról a rabszolgavadászok keze nyomát.
A fiúnak a legparányibb izma is sajgott, s először úgy érezte, meg sem tudna moccanni. Különben sem volt valami jó úszó, mivel Rosszán tengere túl rideg, és az ember inkább csak birkózik vele, mintsem úszna benne, és bizony hamar belefárad. Ez a sokkal kékebb tenger csak első érintésre volt hűvös, utána már kellemesen lágy. A sajgás hamarosan kiállt a tagjaiból. Úgy paskolta a vizet a Messzilátó oldalánál, mint valami serdületlen tengeri kígyó. Szökőkútként verte föl a tajtékot. Karvaly is csatlakozott hozzá, szabályosabb, erős tempózással. A csónak engedelmesen és türelmesen várta őket, laza fehér szárnyával a csillogó víztükör fölött. Ismét egy hal ugrott a levegőbe. Arren utánavetette magát. Visszamerült, majd megint kiszökkent, úszva a levegőben és szállva a víz alatt. Most már ő volt a fiú nyomában. Aranyló bőrrel és vidáman hancúrozott a vízben és a fényben, míg a napkorong széle bele nem csobbant a tengerbe. A férfi ezalatt takarékosan bánva a mozdulatokkal és a kor csappanó erejével úszva irányban tartotta a kis hajót, egy darab vitorlavászonnal elárnyékolta a szemét. Így nézte a lubickoló gyereket és a szökellő halakat részrehajlás nélküli szeretettel.
— És most merre megyünk? — kérdezte Arren már a szürke alkonyatban, miután jól belakott sózott hússal és kétszersülttel. Elálmosodott.
— Lorbanery felé — felelte Karvaly. Ezek voltak az utolsó, duruzsoló szótagok, amelyek akkor este eljutottak Arren agyáig. Ezért aztán első álmai is e név köré szövődtek.
Azt álmodta, hogy valami lágy, halvány színekben játszó anyagban gázol, rózsaszín, aranyló és azúrkék szálak és indák között, s valahogy ostobán boldognak érzi magát, miközben valaki ezt mormolja a fülébe: „Ezek itt Lorbanery selyemrétjei, ahol sohasem sötétedik be.” Később pedig az éjszaka vége felé, amikor az ősz csillagai ragyognak a tavaszi égen is, már valami romos épületben bukdácsolt álmában. Minden száraz volt ott és porlepte, sűrű pókhálók csüngtek körös-körül. Lába belegabalyodott a hálókba, száját és orrát betapasztották, nem kapott levegőt. S a legborzalmasabb az volt, hogy tudta: ez a magas falú, romos helyiség az a terem, ahol Kútfő Nagy Házában a mesterekkel együtt reggelizett.
Rémülten ébredt, hangosan dobogó szívvel, lábát az evezőpadnak feszítve. Gyors mozdulattal fölült, megpróbálva elhessegetni magától a rémítő álmot. Keleten még nem volt igazi fény, csak a sötétség ritkult meg valamelyest. Az árboc nyikorgott, s a keleti szellőtől dagadozó vitorla magasan és sejtelmesen csattogott fölötte. Útitársa mélyen és némán aludt a hajófenéken. Visszahanyatlott, és újból elszunnyadt, míg a kelő nap végleg föl nem ébresztette.
Ezen a napon a tenger kékebb és simább volt, mint amilyennek egyáltalán el tudta képzelni. A víz olyan lágy és tiszta, hogy az úszás félig siklásnak, félig repülésnek tetszett benne. Különös volt az egész és álomhoz hasonlatos.