— Atyám úgy véli, hogy ez meg a Narveluénről való történetek baljóslatúak, hogy a vidékünkön valami gonosz erő munkálkodik. A Bölcsek tanácsáért küldött engem.
— Ha téged küldött, biztosan nagyon fontos neki a dolog. Te vagy az egyetlen fia, és Rosszántól Kútfőig hosszú az út — szólalt meg a főmágus. — Van-e még mondanivalód?
— Csak amit a hegyvidéki öregasszonyok beszélnek.
— És mit mondanak azok a vénasszonyok?
— Azt, hogy a bűbájosaik csupa rosszat olvasnak ki a füstből meg a pocsolyákból, és a szerelmi varázsszereik sem hatnak. De ezeknek a bűbájosoknak nincs igazi varázserejük.
— A szerencsejóslás meg a bájitalok nem sokat számítanak, de az öregasszonyokra érdemes odafigyelni. Nos, jól van, a küldetésedet igazából majd Kútfő fővarázslói vitatják meg. Azt viszont én sem tudhatom, Arren, milyen tanácsot adhatnak majd atyádnak. Tudd, hogy nem Rosszán az első hely, ahonnan ilyen bajokról szólnak a hírek.
Arren útja északról, a hatalmas Enyhely sziget mellett és a belső tengeren keresztül, első komoly vállalkozása volt. Csak az utóbbi hetek alatt látott földeket a saját hazáján kívül, érezte meg a távolságot és érzékelte a különbségeket, fogta föl, hogy Rosszán kellemes lankáin túl tágas világ terül el, benne számtalan lakóval. Még újdonság volt számára a tágasabb gondolkodás, s ezért időbe telt, mire fölfogta a mondottakat.
— És még merről jönnek? — kérdezte kissé elszontyolodva.
Abban reménykedett ugyanis, hogy azonnali gyógyírt vihet hazája számára.
— Először a Déli Peremvidékről. Később már a szigetvilág déli részéről is, Gázlór felől. Az emberek azt beszélik, hogy már Gázlóron is kihalt a varázslás. Semmiben sem lehetünk biztosak. Az a vidék már régóta lázadozik, és a kalózok földje, s a mondás szerint egy déli kereskedő szava mindig hazugság. De a történetek vége mindig ugyanaz: a varázserő forrásai kiapadtanak.
— No de itt, Kútfőn…
— Itt, Kútfőn mindebből semmit sem érzünk. Itt védettek vagyunk minden vihartól, változástól és minden balszerencsétől. Lehet, hogy túlságosan is védettek! Hercegem, és most mit cselekszel?
— Nyomban visszamegyek Rosszánra, amint vihetek atyámnak valami igaz hírt e bajok természetéről és az ellenük való gyógyírról.
A főmágus megint rászegezte tekintetét, és ezúttal Arren minden tudása ellenére kénytelen volt félrenézni. Nem is tudta, miért, mert azokban a sötét szemekben nem volt semmi szigorúság. A főmágus közömbösen, nyugodtan, sőt talán együttérzéssel nézett a szemébe.
Rosszán egész népe fölnézett apjára, és ő volt apjának egyetlen fia. Eddig még nem fordult elő, hogy valaki nem úgy tekint rá, mint Arrenre, Rosszán hercegére, hanem csak Arrenre, az emberre. Rossz érzés volt arra gondolnia, hogy fél a főmágus tekintetétől, mégis félrefordította a magáét. Mert úgy tűnt, hogy abban a tekintetben kitágul a világ, és nem csupán itt körülötte, és ezáltal nemcsak Rosszán válik jelentéktelenné, hanem ő maga is. A főmágus szemében ő csak parányi figura volt, valami jelentéktelen alak a sötétség borította, tengermosta földek hatalmas színjátékában.
Ott ült tehát a márványlapok között kitüremkedő mohát csipegetve, és — bár alig múltak el napok azóta, hogy hangja megférfiasodott — így szólt rekedtes csipogássaclass="underline"
— Azt teszem, amit parancsolsz!
— Atyádnak tartozol felelősséggel, nem nekem — volt a főmágus minden válasza.
Arren még mindig magán érezte a tekintetet, de mégis fölnézett. Most, hogy megfeledkezett magáról, és engedelmességet fogadott, a maga valójában láthatta a főmágust, azt a férfit, aki lepecsételte Fundaur sötét kútját, visszaszerezte Vandór-Akbé gyűrűjét Atuan sírjaiból, és megépítette a mélytengeri falakat Nepp mellett, a hajóst, aki ismerte a tengereket Astowelltől Magadorig, az egyetlen élő sárkányvitézt. Itt támaszkodott térdével ez az alacsony és már nem is fiatal ember, akinek hangja nyugodt és szeme mély, mint a sötét éjszaka.
Arren fölemelkedett ültéből, és szabályosan térdre ereszkedett, minden igyekezetét beleadva.
— Uram — rebegte elhalón —, hadd szolgáljalak téged!
Magabiztossága semmivé foszlott, arca elpirult, hangja remegett.
Derekán kardot viselt, új, vörös színű és arany berakással ékes bőrhüvelyben. A penge viszont teljesen sima volt, markolatkeresztje megkopott ezüstözött bronz. Lázasan kirántotta a fegyvert, s markolatát a főmágus felé nyújtotta, mint egy vazallus a földesurának.
A főmágus nem érintette meg kezével a kard markolatát. Csak rápillantott, azután Arren szemébe nézett.
— Ez a tiéd, nem az enyém — mondta. — És te nem lehetsz senki emberfiának a szolgája.
— De atyám azt mondta, hogy esetleg Kútfőn maradhatok, míg ki nem derítem, mi lehet e bajok okozója, talán valami tudást is szerezhetek… nincs gyakorlatom, és nem hiszem, hogy bármi hatalmam lenne, de voltak mágusok ősapáim között… és ha valahogy azt is megtanulhatnám, hogyan lehetek hasznodra…
— Mielőtt őseid mágusok lettek volna — mondta a fővarázsló —, királyok voltak.
Fölemelkedett, egyetlen, határozott lépéssel a fiúhoz lépett, és kezét megfogva fölemelte őt.
— Köszönöm, hogy felajánlottad szolgálataidat, és bár most nem fogadom el őket, még sor kerülhet rá, miután megtanácskoztuk ezeket a dolgokat. Ilyen nagylelkű ajánlatot nem könnyű visszautasítani. És Morred fiának kardját elhárítani sem egyszerű!… De most menjünk! A legény, akivel jöttél, majd gondot visel rá, hogy egyél, megfürödj és pihenj. Gyerünk! — Ezzel gyöngéden megtaszította a legénykét lapockái között. Ilyen bizalmasságot eddig még senki sem engedett meg az ifjúval szemben, s a herceg rajta kívül vissza is utasította volna bárkitől. A főmágus érintését azonban megtiszteltetésnek vette, ugyanis az első pillanatban megszerette őt.
Mindig tevékeny fiú volt, bármely játékban szívesen vett részt, örömét lelte a test és a szellem tökéletesítésében, ügyesen teljesítette kötelességét a szertartások alkalmával, részt vett a kormányzással kapcsolatos teendőkben, ami nem volt sem könnyű, sem egyszerű. Eddig mégsem érzett valódi elhivatottságot semmi iránt. Mindennek könnyen jutott birtokába, és minden feladatát könnyen végezte. Minden csak játék volt számára, és ő szívét adta minden játékába. Ám lelke mélyét ezúttal nem játék és nem is álom kavarta föl, hanem a veszély közelsége, a másik becsülete, bölcsessége, egy nyugodt hang és egy barna kéz, amely erejét nem fitogtatva markolta tiszafa botját, az időtől fekete fájába, a markolatába ágyazott s a királyok rúnáját viselő ezüstgyűrű alatt.