Hideg bizsergés futott végig Arren gerincén. Nyelt egyet, de nem szólt semmit. Mint a megbabonázott, tovább bámulta a pompás, topázsárga, baljós csillagot.
— Melyik hőst választottad példaképedül? — kérdezte a varázsló, amire a fiú parányi tétovázás után felelte:
— Vandor-Akbét.
— Azért, mert ő volt a legnagyobb?
— Azért, mert uralhatta volna egész Óceánföldet, de nem tette, inkább magányos vándorútra kelt, hogy magányos halálát lelje Magador partjain az Orm nevű sárkánnyal vívott küzdelemben.
Ezután egy darabig mind a ketten saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Azután Arren kérdezett tovább, még mindig a sárga Gobardont nézve:
— Tehát igaz, hogy a mágia segítségével életre kelthetők a holtak, és szólni is tudnak az élőkhöz?
— A hívás varázsigéivel ezt valóban megtehetjük. De nagyon ritkán fordul elő ilyesmi, és nem hiszem, hogy akkor is bölcs dolog lenne. Ebben a Hívó Szó mestere egyetért velem. Nem használja és nem alkalmazza a pálni törvényt, amelyben előfordulnak ilyen varázsigék is. A legerősebbet egy Szürke varázsló néven ismert pálni mágus hirdette ki, jó ezer esztendővel ezelőtt. Előhívta a régi hősök és mágusok szellemét, még Vandór-Akbét sem kímélte, hogy háborúikban és a kormányzásban tanácsokat adjanak Páln fejedelmeinek. A holtak tanácsainak az élők azonban semmi hasznát sem vehetik. Gyászos idők köszöntöttek Pálnra, s a Szürke varázslót elűzték. Nyomorult névtelenségben pusztult el végül.
— Tehát gonosz dolog az ilyesmi?
— Inkább félreértésnek nevezném. Az élet helytelen értelmezésének. Az élet és a halál egyetlen dolog, akár a kezem: a tenyér és a kézfej. De a tenyér és a kéz háta mégsem egészen ugyanaz… Nem lehet őket sem elválasztani egymástól, sem összekeverni.
— Manapság senki sem használja az ilyen varázsigéket?
— Csak egyetlen embert ismertem, aki szabadon alkalmazta őket, mit sem törődve a következményekkel. Kockázatosak azok és veszedelmesek, sokkal inkább, mint bármely más varázslás. Azt mondtam, hogy élet és halál olyan, mint a kezem két oldala, de az igazság az, hogy nem tudjuk, mi is az élet és mi a halál. Olyasminek parancsolni, amit nem értünk igazán, nem bölcs dolog, s különben is, aligha vezethet jóra.
— És ki volt az, aki használta ezeket az igéket? — Eddig még nem tapasztalta Arren, hogy Karvaly ilyen szívesen válaszolt volna a kérdéseire. Ilyen nyugodtan és elgondolkodón. Mindketten örömüket, lelték ezúttal a beszélgetésben, bármily sötét és baljós volt is a tárgya.
— Enyhelyi volt az illető. Egyszerű vajákosnak tekintették csupán, de a veleszületett erő révén igazi nagy varázsló volt. Pénzért csinálta, amit csinált. Bárkinek, aki megfizette, előszólította a kívánt személy szellemét: halott férjét, feleségét vagy gyermekét, házát régmúlt századok nyughatatlan árnyaival, a királyok idejének bűbájos asszonyaival népesítve be. Saját szememmel láttam, amikor a Kiszáradt földről előhívta ifjúkorom főmágusa, Nemmerle szellemét, pusztán azért, hogy az unatkozókat elszórakoztassa vele. S a hatalmas lélek úgy jött elő hívó szavára, mint ahogy a kutya oson gazdája lábához. Haragomban versenyre hívtam őt — akkor még nem voltam fővarázsló —, mondván: „Te arra kényszeríted a holtakat, hogy házadba jöjjenek. Nos, követsz-é engem oda, hol ők tanyáznak?” Kényszerítettem rá, hogy elkísérjen a Kiszáradt földre, bár harcolt akaratom ellen minden erejével, elváltoztatva alakját és zokogva, amikor más már nem segített.
— Végül megölted őt? — suttogta Arren megigézve.
— Nem! Csak kényszerítettem rá, hogy velem jöjjön a holtak birodalmába és vissza is térjen onnan velem. Nagyon félt. Ő, aki oly könnyedén parancsolta maga elé a holtakat, sokkal jobban rettegett a haláltól — a tulajdon halálától —, mint bárki más, akit ismertem életemben. És az a kőfal… De többet elmondtam neked, mint amennyit egy újoncnak tudni illik. — Az esti szürkületben a nyájas tekintet egy pillanatra fogva tartotta Arren ijedten rebbenő szemét. — De nem számít — folytatta a főmágus. — Szóval van ott egy kőfal, valahol a túlvilág határán. Haláluk után azon lépnek át a lelkek. Élő ember is beléphet, és vissza is jöhet rajta, ha igazi varázsló. Amikor a falhoz értünk, ez az ember a földre omlott az élők oldalán, és megpróbált ellenszegülni akaratomnak, de nem sikerült neki. Ujjait a kövek közé mélyesztette, és káromkodott és sikoltozott. Addig még sohasem tapasztaltam ilyen iszonyú rettegést. Saját nyomorúságával engem is kis híján megnyomorított. Akkor már tudnom kellett volna, hogy helytelenül cselekedtem. De eluralkodott rajtam a harag és a hiúság. Nagyon erős volt az az ember, és én be akartam bizonyítani, hogy én vagyok az erősebb!
— És mit csinált azután… amikor visszatértetek?
— A porban csúszva esküdözött, hogy többé nem nyúl a pálni törvényhez. Csókolgatta a kezemet, de biztosan megöl, ha van hozzá bátorsága. Elhagyta Enyhelyt. Elment nyugatra. Lehet, hogy éppen Pálnba.
Évek múlva vettem hírét a halálának. Mióta ismertem, már ősz volt a haja, de hosszú keze gyors, mint a birkózóké. De mit is beszélek róla ennyit?! Hiszen még az sem jut eszembe, mi volt a neve.
— Az igazi neve?
— Nem. Arra emlékszem… — Ekkor elhallgatott, és három szívdobbanásnyi időre néma csönd telepedett közéjük.
— Az enyhelyiek Kob néven ismerték — szólalt meg aztán megváltozott, kimért hangon. A beállt sötétben vonásai már kivehetetlenek voltak. Arren csak annyit látott, hogy elfordul az arányló csillag felé, amely már magasabbra emelkedett a látóhatár fölé, pókfonálnyi vékony sárgás csíkot vonva a táncoló hullámok tarajára.
— Látod, nemcsak álmunkban fordul elő, hogy szembetaláljuk magunkat rég elfeledett dolgok mélyén bujkáló rejtelmekkel, és butaságnak tűnő szavakat hordunk össze, mert nem értjük igazi jelentésüket — szólalt meg hosszú hallgatás után.
HETEDIK FEJEZET
Lorbanery
Vagy tízmérföldnyi napsütötte vízen túl Lorbanery olyan élénkzöld volt, mint egy szökőkút karimáján tenyésző csillogó mohapárna. Közelebb érve a kép fölbomlott levelekre, fatörzsekre, árnyékokra és utakra, házakra, emberi arcokra és ruhadarabokra, porra, sárra és minden egyébre, amiből egy emberek lakta sziget arculata összeáll. De mindezeken túl, alapvetően mégiscsak zöld volt. Ugyanis minden talpalatnyi földjén, amit nem építettek be vagy nem tiportak le, sűrűn tenyésztek a gömbölyű koronájú, alacsony szederfák. Azok levelét rágták az apró hernyók, amelyek vékony selyemszálat bocsátottak ki magukból. E szálakat sodorták fonallá és szőtték finom kelmévé a férfiak, nők és gyermekek, Lorbanery minden városában. Alkonyattájt a levegő tele van apró, szürke denevérekkel, amelyek férgekkel táplálkoznak. Sokat fölfalnak belőlük, de hát kénytelenek, és a selyemszövők nem pusztítják el őket, ellenkezőleg, nagy véteknek tekintik a kis szürke szárnyúak megölését. Hiszen ha emberi lények a hernyókból élnek — mondják —, igazán joguk van erre a csöppnyi denevéreknek is.
Házaik furcsák voltak ötletszerűen elhelyezett szűk ablakaikkal, szederfaágakból összetákolt, moha- és zuzmólepte, zöldellő tetőikkel. Valaha gazdag föld volt ez, mint általában a peremvidéki szigetek. Mindez még most is látszott a szépen kifestett és tisztességesen bútorozott házakon, a fészerekben és a színek alatt álló hatalmas rokkákon és szövőszékeken, és a Szószára városkájának kis kikötőjét körülölelő szilárd, jól megépített rakpartokon, amelyek mellé jó néhány kereskedőgálya beállhatott. De a kikötőben nem volt egyetlen hajó sem. A házak jó részéről mállott a vakolat, igazán új bútort sehol sem látni, a legtöbb rokka és szövőszék pedig munkátlanul porosodik. Pedáljaikat, orsóikat és nyüstvetőiket sűrű hálóval szőtték be a pókok.