— Hogy varázslók? — kérdezte Szószára polgármestere, egy alacsony emberke, akinek képe olyan barna és kemény volt, mint bütykös lábán a tyúkszemek. — Nincsenek vajákosok ezen a szigeten. Soha nem is voltak.
— Ki gondolta volna? — csodálkozott rá Karvaly. Nyolc vagy kilenc helybélivel üldögélt, híg és kesernyés szederbort kortyolgatva. Szorultságból azt mondta, hogy zafírkövet keres a Peremvidéken, de különben semmivel sem álcázta sem magát, sem útitársát. Persze Arren, mint rendesen, most is a csónakban eldugva hagyta a kardját, és vele sem volt ott a botja, vagy ha mégis, hát nem volt látható. A helybéliek eleinte mogorvák és ellenségesek voltak, és bármelyik pillanatban ismét elzárkóztak és ellenségesekké válhattak. Csupán Karvaly talpraesettsége és tekintélye kényszerített ki belőlük némi vonakodó szívélyességet.
— Nagyszerű emberek és pompás kertek vannak errefelé — hízelgett éppen. — És hogyan védekeztek legutóbb a tavaszi fagyok ellen?
— Sehogyan — dünnyögte egy csont és bőr emberke valahol a sor végén. Egymás mellett üldögéltek az eresz alatt, hátukat a kocsma falának vetve. Csupasz lábuktól alig arasznyira paskolta a földet a langyos és szapora áprilisi eső.
— Az eső az igazi sorscsapás, nem is a fagy — panaszkodott a polgármester. — Elrohasztja a hernyósdobozokat. De nincs ember, aki elállíthatná az esőt. Sohasem is volt. — Nagyon is ellenséges volt a vajákosokkal és praktikáikkal szemben.
A többiek közül néhányan, mintha engedékenyebbek lettek volna ez ügyben.
— Azelőtt sohasem esett ilyentájt — mormolta az egyik —, legalábbis addig, amíg még élt az öreg.
— Hogy ki? Ja, a vén Mildi? Nos hát, nincs többé. Felfordult — szögezte le a polgármester.
— Úgy is nevezték őt, hogy „a kertész” — mondta a sovány.
— Így igaz, kertésznek is nevezték — bizonygatta egy másik is. Ezután leszállt közéjük a csönd, akár az esőfelhő.
Arren az egyetlen helyiségből álló kocsma ablakában ült. A falra akasztva talált egy öreg lantot, hosszú nyakú, háromhúros hangszert, amilyenen ősidőktől játszottak a selyem szigetén. Most azt próbálgatta, hogyan csalhatna elő belőle valami muzsikát, alig hangosabban pengetve, mint ahogy az eső dobolt a háztetőn.
— Ront város piacán — folytatta Karvaly a beszélgetést — láttam olyan anyagot, amit itteni selyemként árultak. Tényleg akadt benne selyem is. De egyetlen arasznyi sem itt készült belőle, Lorbaneryn.
— Rossz évek vannak mögöttünk — panaszkodott a nyúzott képű. — Most már negyedik vagy ötödik éve.
— Ugarszántás ünnepén lesz ötödik éve — szólt közbe egy öreg ember elégedetten csámcsogó hangon —, mióta a vén Mildi meghalt, ó igen, elvitte a kaszás, pedig még annyi idős sem volt, mint én most. Éppen az ünnep estéjén halt meg szegény, úgy bizony.
— A ritkaság fölveri az árakat — magyarázta a polgármester. — Egyvégnyi félfinom kék selyemért most annyit adnak, mint azelőtt háromért.
— Ha van vevő. De hol vannak a hajók? Különben is, az a kék hamis — méltatlankodott a sovány, ezzel elindítva jó félórás parázs vitát a műhelyekben használt különféle festékek minőségéről.
— Honnan veszik a festéket? — kérdezte Karvaly, mire újult erővel fellángolt a vita.
A lényeg abban csúcsosodott ki, hogy az egész festést tulajdonképpen egyetlen család végezte, amelynek tagjai különben varázslóknak tekintették magukat. De ha azok voltak is valaha, már rég elfelejtették a tudományukat, és senki sem tanulta meg helyettük, jegyezte meg savanyúan a nyúlánk alak. A polgármester kivételével mindannyian megegyeztek abban, hogy Lorbanery nevezetes kék és páratlan karmazsinszínű selyme, a híres „sárkánytűz” nevű, amelyet régen az enyhelyi királynék is viseltek, bizony már nem az igazi. Valami hiányzik belőlük. Hogy a rosszkor lezúduló eső a hibás, vagy a festékkő, esetleg a festék keverője?
— Vagy azoknak a szeme — verte a vasat a vézna emberke —, akik nem látják a különbséget a valódi azúrkő és a kék sár között! — És mérgesen a polgármesterre nézett. Amaz nem fogadta el a kihívást, elhallgattak hát megint.
A gyöngécske bortól láthatóan csak megsavanyodott a lelkük, és megnyúlt a képük is. Csak az eső surrogása volt hallható a kertekben sorakozó fák számtalan levelén, a tenger mormolása odalent, az utca végén és a lant halk pengése a behajtott ajtó mögül.
— Aztán tud-e énekelni ez a lányos képű kölyök? — kérdezte a polgármester.
— Tud hát, hogyne tudna. Arren! Énekelj nekünk egy verset, fiam!
— Sehogy sem boldogulok ezzel a hangszerrel. Csak moll hangnemben játszik — jelent meg az ablakban Arren mosolygó képe. — Csak sírni tud. De mit akarnak hallani a kedves vendégek?
— Valami újdonságot — dörmögte a polgármester. A lant húrjai megpendültek. A legényke már otthonosan játszott rajtuk.
— Talán ezt még nem hallották errefelé — mondta, s ezzel rázendített.
Mind hallgattak. A keserű arcok és a kemény munkában megtört vállak és kezek nem mozdultak. Csak ültek ott a langyos, esős délvidéki alkonyatban, és úgy hallgatták ezt az éneket, mint Éa hideg tengerén úszó szürke hattyúk kiáltását, epekedőn és reménytelenül. Sokáig nem szólt senki, miután a dal hangjai elhaltak.
— Szokatlan muzsika — szólalt meg aztán egy hang bizonytalanul.
Egy másik megerősítette, mintha Lorbanery szigete lenne a világ mindenkori közepe térben és időben:
— A külföldi muzsika mindig furcsa és rejtelmes.
— Hát csináljatok valami idevalót — javasolta Karvaly. — Magam is szívesen hallgatnék kicsit vidámabbat. A fiú folyvást csak régóta meghalt hősökről dalol.
— Majd én — vállalkozott az utolsó beszélő, azzal hümmögött egy sort, majd rázendített egy derék, teli boroshordóról szólóra, megfűszerezve a nótát némi hejhóval és nosza rajtával. De mivel a kutya sem csatlakozott hozzá, a következő hejhónál elnémult.
— Nincs már tisztességes éneklés sem! — morogta haragosan. — A fiatalok a hibásak. Mindig mindent megváltoztatnak és másképpen csinálnak. A régi dalokat meg sem tanulják.
— Nem így van — vélekedett a csont és bőr alak. — Fenekestül fölborult minden. Semmi sem úgy van, ahogy lennie kellene.
— Bizony, bizony — nyammogta a legöregebb. — Oda a szerencse. Így van, bizony. Eltűnt a jó szerencse.
Ezután senkinek sem maradt semmi mondanivalója. A helybéliek kettesével-hármasával elszállingóztak, magára hagyva Karvalyt odakint és Arrent odabent. Karvaly végül fölkacagott, de ez egyáltalán nem volt valami vidám nevetés.
Előjött a kocsmáros szégyenlős felesége, megágyazott nekik a padlón, aztán szótlanul eltűnt. Lefeküdtek aludni. A helyiség magas szarufái között igazi denevértanya volt. Az üvegezetlen ablaknyíláson egész éjszaka ki-be cikáztak a denevérek, elképesztően magas hangon vinnyogva. Csak pirkadatkor tértek vissza a helyükre. Apró, szürke csomagocskákká hajtogatták össze magukat, úgy függeszkedtek föl sorjában, fejjel lefelé.