Így teszi meg az ember a gyermekkorból kivezető első lépést, nem nézve sem hátra, sem előre, óvatlanul és mit sem törődve holmi erőtartalékkal.
Az udvarias búcsúszavakról megfeledkezve, zavartan, mégis sugárzó örömmel és engedelmes szívvel lódult az ajtó felé. Kóbor, a főmágus elgondolkodva nézett utána.
Kóbor egy darabig ott maradt még a szökőkút melletti kőrisfa alatt, arcát a szikrázó égboltra emelve. — Kedves hírnök, rossz hírekkel — mondta félhangosan, mintha a szökőkútnak beszélne. De a kút nem figyelt rá, csak locsogott tovább ezüstös csilingeléssel.
Így inkább az ember hallgatta még egy darabig a csobogást. Azután megindult egy, Arren számára láthatatlan ajtónyílás felé, amelyet kevés szem vehetett csak észre, bármily közelről is, és így szólt:
— Ajtónálló mester!
Kortalan, apró emberke bújt elő. Nem volt fiatal, így bárki öregnek szólíthatta volna, de igazán ez a szó sem illett hozzá. Arca száraz és érett elefántcsontszínű volt, kellemes mosolya hosszú árkokat vésett, arcába.
— Mit óhajtasz, Kóbor? — kérdezte.
Egyedül voltak, és ő egyike volt a világ azon hét emberének, akik ismerték a főmágus igazi nevét. Azért szólította így. A többi hat Kútfő Névmestere, azután Oromon, a hallgatag Re Albiból, a varázsló, aki Gont hegyén sok évvel ezelőtt maga adta neki ezt a nevet, azután Gont Fehér úrnője, Tenar, a gyűrű lánya, egy Eszteriol nevű varázsló Szikesről, ugyanonnan egy ácsmester felesége, három gyermek anyja, Jarró, akinek fogalma sem volt a varázslásról, de más tekintetben rendkívül bölcs asszony volt, és végül a Szigetvilág túlsó végén, legnyugatibb részén két sárkány: Orm Embar és Kalesszin.
— Ma este össze kell ülnünk — folytatta a főmágus. — Én elmegyek a Formamesterért, és üzenek Kurremkarmerruknak, hogy tegye félre könyveit, tanítványainak adjon ma este pihenőt és csatlakozzon hozzánk, ha nem is testben, de lélekben. Szólnál a többieknek?
— Szívesen — mondta az ajtónálló, és eltűnt. A főmágus maga is láthatatlanná vált, csak a szökőkút locsogott tovább, derűsen és fáradhatatlanul a kora tavaszi napsütésben.
Kútfő Nagy Házától kissé nyugatra, néha valamelyest délre volt látható általában a belső liget. Nem volt rajta a térképeken, és út sem vezetett hozzá, csak azok számára, akik ismerték a titkos ösvényt. Látni ugyan láthatták a tanítványok, a város lakói, sőt a parasztok is, de mindig csak bizonyos távolságból.
Magas facsoport volt, lombjai között aranyos csillogással, még így, tavasz idején is. A legtöbben — a növendékek, a városlakók és földművelők — úgy vélték, hogy a liget valami titokzatos módon változtatja a helyét. Persze tévedtek, hiszen az erdőcske nem mozdult sehová. Gyökerei maguk a létezés gyökerei. Minden más mozgásban volt rajta kívül.
Kóbor kisétált a Nagy házból a mezőre. Fehér köpenyét levetette, hiszen a nap már delelőre járt. A barna domboldalon szántó földművelő fölemelt kézzel üdvözölte őt, és Kóbor ugyanígy válaszolt neki. Apró madárkák röppentek föl a levegőbe énekelve. A laposokon és az út szélén éppen bontogatta szirmait a csillagvirág. Fönt, a magasban egy kánya rajzolt széles ívet a kék égre. Kóbor fölnézett rá, és üdvözlésre emelte a kezét megint. A madár szélnek feszített szárnytollakkal csapott le, és egyenesen a kinyújtott karra szállt, sárga karmaival, megkapaszkodva. Nem karvaly volt, hanem Kútfő vadászsólyma vagy fehér-barna csíkozású halászsas. Egyik csillogó, aranysárga szemét a főmágus felé fordította, csattintott egyet erős, kampós csőrével, azután mindkét aranyszemét a férfira meresztette.
— Vakmerő — szólította meg a mágus a Teremtés nyelvén.
A nagy madár meglendítette a szárnyát, kifeszítette farktollait, úgy nézett rá.
— Menj hát, fivérem, te rettenthetetlen!
A közeli domboldalon, a tiszta ég alatt munkálkodó szántóvető megállt, hogy jobban lássa őket. Egyszer, a múlt őszön már látta, amint a főmágus karjára leszáll egy vadmadár, azután hirtelen eltűnt az ember, és csak annyit látott, hogy két karvaly emelkedik a magasba a szelek szárnyán.
Ezúttal elváltak egymástóclass="underline" a madár fölröppent a magasba, a férfi pedig továbbsétált a tocsogó réten.
Elérkezett az ösvényhez, amely a Lappangó ligethez vezetett. Ez az út mindig egyenesen haladt, mit sem törődve az idő és a környező világ változásaival, s most is hamarosan elvezette a mágust a fák árnyékába.
Némelyik törzs hihetetlenül hatalmas volt. Ezeket látva bárki elhihette, hogy a liget sohasem mozdul a helyéről. Éveiktől megszürkült emléktornyoknak tűntek a fák. Gyökereik akár hegyeket is elbírhattak volna. A legöregebbeknek ritkás volt a koronája, száraz ágaik kuszán meredeztek a magasba. E fák sem voltak halhatatlanok. A vének között erőteljes, dús lombú fiatal fák törtek fölfelé, legalul pedig egy kölyöklánynál nem magasabb, gyér lombú sarjak hajladoztak.
A fák alatt az ősidők óta lehullott avartól puha és gazdag volt a föld. Páfrányok és mindenféle bozót tenyészett rajta, de másféle fa nem nőtt egy szál se, csak ez, amelynek nem is volt neve a Szigetvilág köznyelvén. Az ágak árnyékában földszagú és friss volt a levegő, íze, akár a legtisztább forrásé.
Egy, sok évvel ezelőtt kidőlt gigászi fa odvában Kóbor rálelt az ott lakozó Formamesterre, aki sohasem jött ki üregéből, vagy legalábbis nagyon ritkán. Haja vajsárga volt, lévén nem a Szigetvilágból való. Miután Vandór-Akbé gyűrűje ismét összeforrt, a kargádi barbárok alábbhagytak betöréseikkel, békét, sőt egynémely kereskedelmi megállapodásokat is kötöttek a Belső földekkel. Nem voltak barátságos emberek, inkább elzárkózók. Olykor-olykor azonban egy fiatal harcos vagy valami kalmárfi magától eljött nyugatra, kalandvágyától űzve vagy a varázslómesterségre kíváncsian. Ilyenként érkezett a Formamester is tíz esztendővel ezelőtt, kardot és vörös köpenyt viselő ifjú vadember Karego-Átról. Egy esős reggelen lépett Gont földjére, és darabos köznyelven így szólt az ajtónállóhoz rideg hangon: „Tanúni gyüttem!”
Most pedig itt állt a fák alatti zöldarany fényben, magas, sápadt, kesehajú férfi, különös zöldes szemekkeclass="underline" az egész Szigetvilág formamestere.
Lehet, hogy ő is tudta Kóbor igazi nevét, de ha így volt is, sohasem említette. Némán üdvözölték egymást.
— Mit szemlélsz éppen? — kérdezte a főmágus, mire a másik így felelt:
— Egy pókot.
A tisztáson, két magasba törő, erős fűszál között egy pók feszítette ki hálóját, finoman felfüggesztett kör alakjában. Az ezüstös fonalakon megcsillant a napsugár. Középen lapult a szövőmester. Szürkésfekete pötty, nem nagyobb egy szembogárnál.
— Lám, ő is formamester — mondta Kóbor, a művészi hálóra pillantva.
— Nos, mi a baj? — kérdezte a fiatalabbik férfi. Közben úgy látszott, mintha a fekete közepű kerek háló figyelmesen nézte volna őket.
— A háló, amit mi szőttünk, emberek — felelte Kóbor.
Ebben az erdőben nem szólt madárdal. A déli verőfényben a csönd és a forróság uralkodott. Körülöttük sorakoztak a fák és árnyaik.
— Hír jött Narveluénből és Rosszánról. Ugyanaz a hír.
— Dél és délnyugat; észak és északnyugat — mormolta a Formamester le sem véve szemét a pókhálóról.
— Eljövünk ide ma este. Ez a lehető legjobb tanácskozóhely.
— Nekem nincs tanácsom — nézett ezúttal Kóborra a mester. Zöldes szemében mély hidegség. — Félek — folytatta. — Itt van a félelem. Itt lent, a gyökerek között.