— Valóban — dünnyögte Kóbor. — Le kell néznünk a források mélyére, azt hiszem. Túl sokáig élveztük a napsütést, abban a békében ringatózva, amelyet a gyűrű összeforrasztása hozott el nekünk. Apró dolgokkal játszadoztunk, sekély vizeken halásztunk. Ma este meg kell kérdeznünk a Mélyet. — Ezzel magára hagyta a Formamestert, aki továbbra is csak azt a kis pókot figyelte a napsütötte fűszálak között.
A liget szélén, ahol a hatalmas fák lombjai kinyúltak a közönséges föld fölé, letelepedett, hátát egy vaskos gyökérnek vetette, varázsbotját keresztülfektette a térdén. Behunytába szemét, mintha pihenne, és elküldte lelkének üzenetét, túl Kútfő hegyein és völgyein, a messzi északra, arra a tenger nyaldosta szirtfokra, ahol a magányos torony dacolt az idővel.
— Kurremkarmerruk — szólalt meg a szelleme, mire a Nevek mestere fölemelte tekintetét a gyökerek és füvek, levelek és magvak, szirmok és virágok vastag könyvéről, amelyből éppen tanítványainak olvasott föl, és így szólt:
— Itt vagyok, uram.
S a magas termetű, vékony öregember, sötét csuklyája alól elővillantva ősz hajkoronáját, figyelmesen hallgatott. A növendékek kihúzták magukat a toronyszobában sorakozó írópultjaik mögött, rápillantottak, majd egymásra néztek.
— Eljövök — mondta Kurremkarmerruk, és újból visszahajolt könyve fölé, folytatta a fölolvasást: — No már most, a vadfokhagyma virágszirmainak is vagyon neve, miszerint iebera, valamiként a csészelevélé partonath, a szárnak, a levélnek és a gyökérnek hasonlóképpen megvan a saját neve…
Kóbor, a főmágus, aki tudta a vadfokhagyma minden részének nevét, visszahívta üzenő szellemét, a nagy fa alatt kényelmesebben kinyújtotta a lábát, és ezúttal valóban elszenderedett a levelek között átszüremkedő napsütésben.
HARMADIK FEJEZET
Kútfő mesterei
Kútfő iskolája az a hely, ahová a Szigetvilág belső földjeiről elküldik mindazokat a legénykéket, akik bizonyos tehetséget mutatnak a varázslás iránt, hogy megtanulják a mágia legmagasabb művészetét. Járatosságra tesznek ott szert a varázslás különféle módozataiban, megtanulva mindennek a nevét, a rúnákat, a mesterfogásokat, varázsigéket és azt, hogy mit kell és mit nem szabad megtenni, és mit miért.
Hosszas gyakorlás után, ha kezük, eszük és szellemük már egy ütemre mozdul, elnyerik a varázsló nevet, megkapják erejüket hordozó pálcájukat. Igazi varázslók csak itt, Kútfőn születnek, és csak így.
Mivel minden szigeten vannak bűbájosok és vajákosok, és népeiknek a varázslás úgy kell, mint egy falat kenyér, és oly kellemes, mint a szép muzsika — a varázslóiskola olyan hely, amelyet mindenki tisztel. Az a kilenc mágus, akit az iskola mestereinek neveznek, az emberek szemében egyenrangú a Szigetvilág legnagyobb fejedelmeivel. Ezek legelsőbbike, Kútfő gazdája, a főmágus senki emberfiához nem mérhető, egész Óceánföld királyát kivéve. De még hozzá is csak a hűségeskü, a szív belső ajándéka folytán, mert még egy király sem kényszeríthetne ilyen hatalmas varázslót a közönséges törvények betartására, hacsak ő maga is nem úgy akarja. Kútfő fővarázslói azonban még azokon a földeken járva is hívek maradtak esküjükhöz, és betartották a törvényt, ahol nem is volt király. Kútfőn minden úgy történt, és mindent úgy csináltak, ahogy már évszázadok óta megszokták. Ez a hely, úgy tűnt, mentes minden gondtól, s a Nagy Ház visszhangos udvarain és hosszú folyosóin vidáman, gyöngyözve csengett a nebulók kacagása. Arren segítőtársa az iskolában egy testes legény volt. Köpenyének nyakában ezüstkapocs, annak jeleként, hogy már kinőtt a növendéksorból, már varázslónak számít, aki azért tanul csak tovább, hogy elnyerhesse varázspálcáját. Vakszerencse volt a neve. „Azért — magyarázta —, mert a szüleimnek már volt hat lánya, s atyám azt mondta, hogy a hetedik gyerek legyen a vakszerencséé, a sorssal ujjat húzva.” Kellemes pajtás volt, éles eszű és gyors nyelvű. Más alkalommal Arren örömét lelte volna jó kedélyében, de most túlságosan is gondterhelt volt. Társa nem sokat törődött ezzel. Vakszerencse, pusztán azért, hogy feladatának s így saját magának fontosságát bizonyítsa, a természetes vágy hatására kezdte kihasználni a vendég nyilvánvaló szórakozottságát. Mesélt neki mindenféle furcsa történeteket az iskoláról, aztán a nyomaték kedvéért különleges hazugságokkal is traktálta.
Arren mindenre csak annyit válaszolt: „ó, igen”, vagy „értem”, míg Vakszerencse fejedelmi idiótának nem nézte végül.
— Itt persze nem is főznek igazából — magyarázta védencének a nagy kő tűzhelyek mellett elhaladva, ahol csak úgy csengtek-bongtak a rézedények, csattogtak az aprítókések, és betöltötte a levegőt a szemfacsaró hagymaillat. — Ez csak a látszat kedvéért van mind. Azután elmegyünk a refektóriumba, és mindenki olyan eledelt varázsol magának, amire kedve szottyan. Ezért aztán mosogatni sem kell.
— Ó, igen, értem — felelte Arren udvariasan.
— Persze az új növendékek, akik még nem ismerik igazán a szükséges varázsigéket, alaposan lefogynak az első hónapokban. Azután csak belerázódnak valahogy. Van itt egy fiú Enyhelyből, aki minduntalan sült csirkével próbálkozik, de még sohasem sikerült neki más, mint kukoricamálé. Úgy látszik, a varázsigéivel sohasem mászik már ki a puliszkásfazékból. Igaz, tegnap sikerült neki egy ványadt füstölt hal is mellé. — Vakszerencse már belefáradt az igyekezetbe, hogy kiváltsa vendége megrökönyödését. Föladta hát a dolgot, és elhallgatott.
— Honnan… melyik vidékről való a főmágus? — kérdezte a vendég, ügyet sem vetve arra a nagyszerű galériára, amelyen éppen átsétáltak, s amelynek falait, boltíves mennyezetét az ezerlevelű fa gyönyörű vésetei borították.
— Gontról — felelte Vakszerencse. — Falusi kecskepásztor volt ott gyerekkorában.
E nyílt és közismert tény hallatán a rosszáni fiú értetlen hitetlenséggel fordult kísérőjéhez.
— Kecskepásztor?
— Éppen úgy, mint Gont legtöbb lakója, aki éppen nem kalóz vagy vajákos. De azt nem mondtam, hogy most is kecskepásztor lenne, megértetted?
— De hogy lehet egy pásztorgyerekből főmágus?
— Ugyanúgy, mint egy hercegfiből! Úgy, hogy idejön Kútfőre, túltesz mindegyik mesteren azzal, hogy visszalopja a gyűrűt Atuanból, végighajózik a Sárkányok útján, és hogy ő a legnagyobb varázsló Vandór-Akbé óta — hogyan másképp?
Az északi ajtón léptek ki a galériából. A frissen szántott domboldalra, Alkány város tetőire és kikötő öblére rátelepedett a napsütéses, meleg délután. Megálltak, és tovább beszélgettek az udvaron.
— Persze, mindez már jó régen történt — folytatta Vakszerencse. — Nem sokat tett azóta, hogy ő lett a főmágus. Ez mindig így van. A főmágusok csak üldögélnek itt Kútfő szigetén, és gyönyörködnek az egyensúlyban, gondolom. Különben is nagyon öreg már.
— Öreg? Hát hány éves?
— Ó, lehet már negyven- vagy tán ötvenéves is.
— Találkoztál már vele?
— Hát persze hogy találkoztam! — felelte Vakszerencse élesen. A bamba királyfi udvari sznob is volt, minden jel szerint.
— Gyakran?
— Nem. Nagyon is magánakvaló. De amikor ideérkeztem Kútfőre, találkoztam vele a szökőkút udvarában.
— Én is ott beszéltem vele ma — mondta Arren. A hangsúly arra késztette Vakszerencsét, hogy istápoltjára nézzen és befejezze a választ: