— Ennek már három esztendeje. És annyira féltem, hogy igazán rá sem mertem nézni. Persze akkor még nagyon fiatal voltam. Nem olyan könnyű ám világosan látni ott a dolgokat. Inkább csak a hangjára emlékszem, meg a kút csobogására. — Majd egy perc múltán hozzáfűzte: — Gonti kiejtéssel beszél.
— Ha szót tudnék érteni a sárkányokkal az ő nyelvükön — vélekedett Arren —, én sem sokat törődnék a saját kiejtésemmel.
Erre Vakszerencse már némi elismeréssel tekintett rá, és megkérdezte:
— Azért jöttél ide, hogy belépj az iskolába, hercegem?
— Nem. Üzenetet hoztam atyámtól a főmágusnak.
— Rosszán a királyság egyik tartománya, igaz?
— Rosszán, Ilién és Út. Enyhely és Éa is az volt valaha, de ott már kihalt a királyi ház. Ilién Tengerész Gemaltól vezeti le a származási vonalát, Maharionon keresztül, aki minden szigetek királya volt. Út Akambartól és, a Szeliét-háztól. Rosszán, a legrégibb, Morredtől, az ő fián, Szeriádon át, a rosszáni uralkodóháztól.
Arren álmodozó hangon sorolta elő e vérvonalakat, mint egy jól képzett tudós, akinek éppen máson jár az esze.
— Gondolod, hogy még a mi életünk alatt újra király kerülhet Enyhely trónjára?
— Ezen sohasem gondolkodtam igazán.
— Bárkán, ahonnan én származom, az emberek sokat gondolkodnak ezen. Most Ilién tartományának része vagyunk, tudod, mióta megkötötték a békét. Hány éve is már, tizenhét vagy tizennyolc, hogy a királyok rúnájának gyűrűjét visszahozták az enyhelyi Királytoronyba? Akkor egy időre jobbra fordultak a dolgok, de most megint minden rosszabb, mint valaha. Itt volna az ideje, hogy ismét király üljön Óceánföld trónján és magasba emelje a béke jogarát. A nép már belefáradt a háborúkba és rablóhadjáratokba, a harácsoló kalmárokba, adófaló hercegecskékbe és a törvénytelen erők zűrzavarába. Kútfő csak irányít, de nem kormányozhat. Az egyensúly itt van, de a hatalomnak a király kezében kellene lennie.
Vakszerencse őszinte szenvedéllyel beszélt, félretéve minden bolondozást és végre fölkeltve Arren figyelmét.
— Rosszán békés és gazdag ország — mondta csöndesen. — Sohasem vett részt ezekben a csetepatékban. Hallottuk viszont, mennyi baj van más vidékeken. De Enyhely trónja Maharion halála óta üresen áll. Annak pedig már épp nyolcszáz éve. Gondolod, hogy a szigetek tényleg elfogadnának egy új királyt?
— Ha békével jön, és van elég ereje, s ha Kútfő és Enyhely is elfogadja őt.
— És ugye a jóslat is azt mondja, hogy el kell jönnie. A jóslatnak be kell teljesednie! Maharion azt mondta, hogy a következő királynak varázslónak kell lennie.
— Az Énekmester enyhelyi származék, szóval érdekelt is a dologban, és immár harmadik esztendeje sulykolja a fejünkbe a mondókát: „Moharion mondá: az kapja örökül az én trónomat, aki élve megjárta a sötétség birodalmát, és eljő távoli, napfényes partjainkra.”
— Tehát egy varázsló!
— Igen, mivel csak egy igazi varázsló vagy mágus járhat a holtak között a sötétség birodalmában és jöhet vissza onnan elevenen. De még ők sem kelnek át rajta. Legalábbis mindig csak azt mondják, hogy a sötét világnak egyetlen határa van, s azon túl már csak a végtelen. Akkor mik azok a távoli, napfényes partok? De hát így szól az utolsó király jóslata, és valaha meg kell születnie annak is, aki betöltse. Őt Kútfő majd elismeri, és akkor a flották és seregek, népek és nemzetek mind a zászlaja alá gyűlnek. Akkor lesz ismét fenséges úr a világ közepén, az enyhelyi Királytoronyban. Ilyen királyhoz én is csatlakoznék. Egy jó királyt örömmel szolgálnék, teljes szívemből és minden tudásommal. — Ennyit mondott Vakszerencse, azután fölkacagott, és megvonta a vállát, nehogy Arren azt higgye, eluralkodtak rajta az érzelmei.
De a kis herceg barátságosan nézett rá, azt gondolván magában: „Biztosan úgy érezne egy jó király iránt, ahogyan én tisztelem a főmágust.” Majd hangosan így szólt:
— A királynak meg szüksége is lenne ilyen emberekre, mint te vagy.
Így álltak ott tovább, mindegyik saját gondolataiba mélyedve, s mégis valahogy együtt, míg meg nem szólalt egy gong a Nagy Házban, messze hangzó kondulással.
— Aha! — szólt Vakszerencse. — Lencse és hagymaleves lesz ma vacsorára. Gyerünk!
— Mintha azt mondtad volna, hogy nem főznek — mormolta Arren, még mindig álmatagon követve a másikat.
— Ó, azért néha… tévedésből…
A vacsora dolgába nem vontak be semmi mágiát, mégis volt mindenből elég. Evés után kisétáltak a mezőre, a lágy, kékes fényű alkonyatba.
— Ez itt a kútfői Domb — mondta Vakszerencse, amikor nekiindultak egy kis hegyecske oldalának. A harmatos fű csiklandozta a talpukat, mialatt odalent az alkányi réten apró békák kórusa köszöntötte az első langyos estét és a rövidülő, csillagos éjszakát.
Volt valami rejtelmes ebben a vidékben. Vakszerencse megilletődve suttogta:
— Ez a hegyecske emelkedett legelőször a tenger vize fölé, amikor az első szó kimondatott.
— És ez süllyed el majd legutoljára, amikor minden dolgok elbomlanak — felelte rá Arren.
— Akkor hát jó szilárd föld a talpunk alatt — mondta erre Vakszerencse, mintegy szabadulni akarván az áhítattól, de nyomban ijedten fölkiáltott: — Odanézz! A Liget!
A Dombtól délre erős fény jelent meg a föld szélén, mint holdfölkeltekor, pedig a hold már éppen lefelé ballagott a hegytetőn túl. És ez a sugárzás úgy villódzott, akár a szélborzolta lombok.
— Mi lehet az?
— A Ligetből jön, biztosan ott vannak a mesterek. Azt beszélik, akkor fénylett így, mint a holdvilág, amikor öt évvel ezelőtt a főmágust megválasztották. Most vajon mi végre gyűltek össze? Csak nem a te híreid miatt?
— Az meglehet — mormolta Arren. Az izgatott és riadt Vakszerencse nyomban vissza akart fordulni a Nagy Házhoz, hogy kihallgassa, mit pusmoghatnak a mesterek tanácsának lehetséges céljáról. Arren is vele tartott, de vissza-visszafordult a különös sugárzás felé, míg el nem takarta a dombhajlat, és nem maradt más az égen, csak a lemenő újhold és a tavaszi csillagok.
A sötét kőfülkében, amelyet hálóhelyéül adtak, Arren tágra nyílt szemmel feküdt. Eddigi életében mindig ágyban aludt, puha szőrmékkel takarózva. Még a húszevezős gályán, amely Rosszánból idehozta, még ott is több kényelemben volt része, mint itt, ahol csak egy szalmazsákja volt a kőpadlóra vetve, meg egy kopott nemeztakarója. De mindezzel egyáltalán nem törődött. „Itt vagyok, a világ közepén — gondolta magában. — A mesterek a szent helyen tanácskoznak. Vajon mit döntenek? Talán valami nagy varázslatra készülnek a mágia megmentéséért? Olyan nagy a baj, hogy még Kútfőre is veszélyes? Itt maradok! Nem megyek haza! Még a szobáját is szívesebben takarítom, mintsem visszamenjek Rosszán hercegének. De megengedik-e, hogy beálljak növendéknek? Bár az is lehet, hogy többé nem tanítják a varázslómesterséget, és senki sem tanulja majd az igaz neveket? Mégis itt maradok, mellette, még akkor is, ha eleveszíti minden erejét és tudományát. Még akkor is, ha többé sohasem láthatom. Még akkor is, ha egyetlen szót sem szól hozzám.” Lázas képzelete úgy hajszolta tovább, hogy egy pillanat múlva ismét ott találta magát a főmágussal szemben az udvaron, a berkenyefa alatt, de az ég fekete volt, az ágak lombtalanok, a kút némán hallgatott, ő maga pedig így szólt: „Uram, ránk tört a förgeteg, és mégis maradok és szolgálok teneked” — mire a főmágus rámosolygott. De itt a képzelete fölmondta a szolgálatot, hiszen még nem látta mosolyogni azt a sötét arcot.