Reggel azzal az érzéssel ébredt, hogy tegnap még fiú volt, ma már felnőtt férfi. Úgy érezte, hogy bármire kész. Amikor eljött a pillanat, mégis tátva maradt a szája.
— A főmágus beszélni óhajt veled, Arren herceg — szólt be ajtónyílásán egy csöppnyi növendék legényke, aki csak egy pillanatig állt ott, azután elszaladt, mielőtt Arren összeszedte volna magát, hogy válaszoljon.
Leballagott a torony lépcsőjén, utána végig a kőfolyosókon, a szökőkút udvara felé anélkül, hogy tudta volna, merre is kell mennie. Az egyik folyosón egy öregemberrel találta szemben magát, akinek mosolygós arcán mély ránc húzódott végig, orrától az álláig. Ugyanaz volt, aki előző nap is fogadta őt, amikor először érkezett a kikötőből a Nagy Ház kapujához. Aki megkérdezte az igazi nevét, mielőtt beengedte volna.
— Erre gyere! — szólt hozzá az Ajtónálló mester.
Az épületnek ezen a részén a termek és átjárók csöndesek és kihaltak voltak, hiányzott belőlük a fiúk zsibongása és lármázása, ami élettel töltötte meg a ház többi részeit. Itt érezhető volt, milyen ősrégiek a falak. Itt tapintható volt, milyen gondos alapossággal rakták egymásra és csiszolták össze az ősi köveket. A falakon rúnák sorakoztak, nem messze egymástól, mélyen bevésve, némelyik ezüsttel kirakva. A köznyelv rúnáit Arren megtanulta az apjától, de ezek közül egyetlenegyet sem ismert, bár egyik-másikban olyan jelentést sejtett, amit majdnem megértett, vagy tudta is valaha, csak most nem jutott az eszébe.
— Itt volnánk, kölyök — mondta az Ajtónálló, aki nem foglalkozott olyan címekkel, mint lord vagy herceg. Arren követte őt egy hosszú, alacsony mennyezetű terembe, amelynek egyik végében tűz égett egy kőkandallóban, lángjai visszaverődtek a tölgyfa padlón, hosszanti oldalán pedig csúcsíves ablakokon szűrődött be a reggeli köd lágy világossága. A tűzhely előtt férfiak csoportja várakozott. Mindannyian feléje fordultak, amint belépett, de ő csak egyet látott közülük igazán, a főmágust. Megtorpant, meghajolt, azután bénultan állt a helyén.
— Ezek itt Kútfő mesterei, Arren — szólalt meg a főmágus —, heten a kilenc közül. A Formamester nem hagyja el az odúját, és a Nevek mestere is a tornyában maradt, innen harmincmérföldnyire északra. Mindannyian ismerik küldetésed célját. Uraim, ez itt Morred fia.
E szavakra Arren szívében nem ébredt büszkeség, csak valamiféle ijedelem. Igaz, büszke volt nemzetségére, de magára csak mint fejedelmek leszármazottjára gondolt, egyre a rosszáni uralkodóházból. Morred, akitől e ház ered, már jó kétezer éve halott. Tettei már rég legendákká nemesedtek, nem e világból valóknak számítottak. Mintha a főmágus a legendák fiának, álmok örökösének nevezte volna őt.
Nem merte tekintetét a nyolc varázsló arcára emelni. A főmágus varázsbotjának vasalt alsó végét bámulta, és érezte, amint a vér dobolni kezd a fülében.
— Menjünk, reggelizzünk együtt! — szólalt meg a főmágus, és az ablakok alatt megterített asztalhoz vezette őket. Volt ott tej, komlótlan sör, kenyér, írós vaj és friss sajt. Arren is leült az asztalhoz, és együtt evett velük.
Egész eddigi életét nemesemberek, földbirtokosok és gazdag kereskedők között töltötte. Apjának udvarában, Berilában mindig szép számmal akadt belőlük. Olyan emberekből, akiknek birtokuk nagy volt, sokat vásároltak és sokat adtak el, akik dúskáltak a földi javakban. Azok húst ettek, bort ittak, és teli szájjal hangoskodtak, sokat vitáztak, dicsekedtek, és legtöbben sokat követeltek maguknak mindenből. Fiatal létére Arren jártas volt már az udvari viselkedésben, és jól ismerte az emberi hibákat. Ilyen társaságban viszont nem volt még soha. Ezek kenyeret ettek, keveset szóltak, megőrizték arcuk nyugalmát. Ha kívántak is valamit, sosem a maguk számára. Mégis nagy hatalmú emberek voltak, Arren ezt is tisztán érezte.
Kóbor, a főmágus ült az asztalfőn, figyelt minden kiejtett szóra, mégis csend vette körül, senki sem fordult egyenesen hozzá. Arrennel sem foglalkozott senki, így azután volt elég ideje, hogy összeszedje magát. Balján az Ajtónálló foglalt helyet, jobboldalt őszes hajú, nyájas küllemű férfi ült mellette, aki végül csak megszólította őt:
— Mi földiek vagyunk, Arren herceg. Én Rosszán keleti részén születtem, Aol erdejének közelében.
— Vadásztam abban az erdőben — válaszolta Arren. Elbeszélgettek egy kicsit a Legendák szigetének erdeiről és városairól, s így, szűkebb hazájára emlékezve Arren mindjárt nagyobb biztonságban érezte magát.
— Tegnap este — szólalt meg a főmágus — tanácskozásra ültünk össze. Sokat beszéltünk, de nem oldottunk meg semmit. Szeretném most hallani mindenki véleményét, a reggel világosságában, ki tartja fenn és ki veti el esti ítéletét.
— Az, hogy nem oldottunk meg semmit — szólalt meg a Füvek mestere, egy köpcös, sötét bőrű, nyugodt tekintetű férfi —, önmagában is egyfajta ítélet. A Ligetben születnek a válaszok, de mi semmit sem találtunk, csak kételyeket.
— De csak azért, mert nem láttuk világosan a válasz lényegét — szólalt meg az ősz hajú rosszáni varázsló, a Változás mestere. — Nem tudunk eleget. Szóbeszédeket Gázlórból, némi híradást Rosszánról. Különös híreket, amelyeket ellenőriznünk kellene. Ily csekély alapon viszont semmi szükség arra, hogy nagy rémületet keltsünk. A mi hatalmunkat nem fenyegeti veszély, csupán azért, mert néhány vajákos elfelejtette a varázsigéit.
— Én is azt mondom — vetette közbe egy magas, sovány, borjúszemű ember, a Szelek mestere. — Talán nem vagyunk erőink birtokában? Talán nem növekszenek tovább a Liget fái, nem bontogatják lombjukat? Nem engedelmeskednek szavunknak az ég viharai? Ugyan miért féltenénk a varázslás művészetét, az emberi tudás legősibb kincsét?
— Nincs ember — mondta erre mély hangján a Hívó Szó mestere, egy sötét bőrű, nemes arcú ifjú —, nincs olyan ember vagy olyan hatalom, amely gúzsba köthetné a varázserőt, aki elfojthatná igéink hatását. Hiszen azok maguk a Teremtés igéi, s aki elnémíthatná őket, lerombolhatná az egész világot.
— Így igaz, s aki ezt megtehetné, nem lehet Gázlór vagy Narveluén szülötte — folytatta a Változtató. — Annak itt kellene lennie Kútfő kapui előtt, ám akkor a világ vége is csak karnyújtásnyira lenne tőlünk. De ilyen csapás még nem közeleg felénk.
— Valami baj azért mégiscsak van — mondta valaki, mire minden tekintet felé fordult. A széles mellkasú, tölgyfakeménységű férfi ott ült a tűzhely mellett, lágy, őszinte hangja úgy zendült, mint a nagyharang zúgása. Ő volt a Dalnokmester. — Hol van a király, aki elfoglalhatná Enyhely trónusát? Nem Kútfő a világ közepe! Az a torony az, amelynek csúcsán Vandór-Akbé kardjának pengéje villog, amelyben Szeriád, Akambar fiának, Maharion utódjának trónja áll. A világ szíve immár nyolc évszázada üres. Kezünkben a korona, de nincs királyunk, aki viselné. Megleltük az elveszett rúnát, a királyok rúnáját, a béke jelét egybeforrasztottuk, de vajon helyreállt-é maga a béke? Üljön király a trónuson, s akkor szent lesz a béke, a bűbájosok a legtávolibb végeken is háborítatlan elmével űzhetik mesterségüket, akkor rend lesz, és minden dolgoknak meglesz a maga ideje.
— Így igaz — felelte rá a Kezek mestere, fürge, apró emberke, szerény öltözékében, de világos és értő tekintettel. — Igazad van, Dalnok. Mit csodálkozunk, hogy a varázslómesterség csődbe megy, amikor minden más is sorra összeomlik? Ha az egész nyáj vonul, fekete bárányunk talán nyugton marad az akolban?