Ezt hallván az Ajtónálló fölnevetett, de nem szólt semmit.
— Így tehát mindnyájatok szerint — vette át a szót a főmágus — úgy tűnik, nincs semmi komoly baj, vagy ha mégis lenne, minden oka abban rejlik, hogy országainkat nem kormányozzák vagy rosszul uralják, vagyis az emberek művészete és mesterségbeli tudása csupán a hanyagság miatt szenved csorbát? Eddig én is egyetértek veletek. Valóban, hiszen Délen egyáltalán nem szűnt meg a szabad kereskedelem, csak mindenféle pletykák járnak, és kinek van hitelt érdemlő híre Nyugatról, az egyetlen Narveluént kivéve? Persze, ha a hajók mind békében járhatnák a tengereket, és biztonságban vissza is térnének, mint azelőtt, ha Óceánföld szigeteit szoros kapocs fűzné egybe, akkor tudhanánk, hogy állnak a dolgok a messzi végeken, és annak megfelelően cselekedhetnénk. És azt hiszem, hogy cselekednénk is! De uraim, amikor Rosszán hercege azt üzeni nekünk, hogy elmondta ugyan a Teremtés varázsigéit, de közben nem értette a szavak jelentését, amikor a Formamester kijelenti, hogy félelem bujkál a gyökerek között, és többet nem szól, hát nem elég ez ahhoz, hogy aggodalom töltsön el bennünket? Vihar előtt mindig csak egy kicsiny felhő jelenik meg a látóhatáron.
— Jó érzéked van a sötét dolgokhoz, Karvaly — mondta az Ajtónálló. — Mindig is volt. Mondd hát, mit gondolsz, miben rejlik a baj?
— Nem tudom. Érzem, hogy csökken az erő. Érzem a vágyat a megoldás után. És úgy érzem, uraim… úgy érzem, hogy mindnyájan, kik itt üldögélünk és beszélgetünk, halálos sebet kaptunk, és mialatt jártatjuk a szánkat, a vér szép csöndesen kifolyik az ereinkből…
— És te inkább fölkelnél és cselekednél!
— Így van — válaszolta a főmágus.
— Nos — mondta erre az Ajtónálló —, talán a baglyok megfékezhetik-e a karvaly röptét?
— De ugyan merre indulnál? — kérdezte a Változás mestere, mire a Dalmester így felelt:
— Elmegy, hogy megkeresse és trónjára ültesse királyunkat!
A főmágus nyájas pillantást vetett a Dalmesterre, de csupán ennyit mondott:
— Elmegyek oda, ahol a baj fészkel.
— Délre vagy nyugatra — vélekedett a Szélmester.
— És északra és keletre, ha kell — fűzte hozzá az Ajtónálló.
— De reád itt lenne szükség, uram — tiltakozott a Változás mestere. — Ahelyett hogy vakon kutakodnál barátságtalan népek között, idegen tengereken, nem lenne bölcsebb, ha itt maradnál, ahol a varázslás ereje hatalmas, és tudásod erejével itt derítenéd ki, mi az oka mindeme bajoknak és zűrzavarnak?
— A tudásom ebben semmit sem segíthet — mormolta a főmágus. Volt valami a hangjában, aminek hatására valamennyien józanul és aggodalommal telve pillantottak felé. — Én vagyok Kútfő gazdája. Nem távozom innen könnyű szívvel. Szeretném, ha a véleményem ugyanaz lehetne, mint a tiétek, de ebben… ezúttal aligha reménykedhetünk. Nekem kell ebben döntenem, s a döntés: el kell mennem!
— És mi elfogadjuk ezt a döntést — jelentett ki a Hívó.
— Egymagam indulok útnak. Ti vagytok Kútfő tanácsa, és e tanácsot nem szabad megbontanunk. Egyvalakit mégis magammal viszek… ha hajlandó lesz velem tartani. — Ezzel Arren felé fordította tekintetét. — Tegnap fölajánlottad nekem a szolgálataidat. Múlt éjjel a Formamester kijelentette: „Bárki emberfia nem jön céltalanul Kútfő partjaira. Nem véletlen, hogy Morred egyik utóda hozta e baljós híreket.” Ezenkívül egész éjszaka nem volt hozzánk több szava. Megkérdezem tehát, Arren, velem tartasz-é utamon?
— Ó, igen, uram — nyögte Arren kiszáradt torokkal.
— Atyád, a herceg biztosan nem engedne ilyen veszedelmes kalandra — mondta a Változás mestere, furcsán éles hangon, majd a főmágushoz fordult. — A legényke még fiatal, és nincs gyakorlata a varázslómesterségben!
— Az én esztendőim és igéim elegendőek mindkettőnk számára. — Karvaly hangja is szárazon csörrent. — Mi a helyzet atyáddal, Arren?
— Biztosan utamra engedne.
— Ezt ugyan honnan tudhatod? — akadékoskodott a Hívó.
Arren semmit sem tudott róla, hová szól a hívás, mikor és mi végre kell útra kelnie. Ezek a szomorú, tiszta és félelmes emberek rémületet és zavart keltettek a szívében. Ha lett volna ideje a gondolkodásra, lehet, hogy nem szól egyetlen szót sem. De töprengésre nem maradt egyetlen perce sem: a főmágus újból nekiszegezte a kérdést:
— Velem tartasz-é, Arren?
— Amikor atyám elindított idevezető utamon, ezt mondta búcsúzóuclass="underline" „Attól félek, sötét idők köszöntenek a világra, vészterhes idők. Ezért küldelek téged, bárki más helyett. Te képes leszel eldönteni, hogy a Bölcsek szigetének segítségét kérjük szorult helyzetünkben, vagy éppen Rosszán segítő kezét kell fölajánlanunk neki!” Ezért hát, ha szükség van rám, azért vagyok itt, hogy rendelkezésre álljak.
E szavaira a főmágus mosolya volt az egyetlen válasz. Melegség sugárzott ebből a mosolyból, bár csupán egy pillanatig tartott az egész.
— Látjátok tehát? — fordult Kóbor a hét varázslóhoz. — Talán adhatnának e szavakhoz bármit az évek vagy akármilyen varázsigék?
Arren érezte, hogy erre a többiek jóváhagyó pillantást vetnek felé, bár szemükben ott tükröződött még a tűnődés és a kétely. A Hívó szólalt meg ekkor, ívelt szemöldöke arcának különös fintorától csaknem kiegyenesedett.
— Nem értem az egészet, uram. Hogy neked útra kell kelned, rendben van. Már ötödik éve vagy közénk bezárva. De azelőtt mindig magányos voltál, egyedül jártál minden utadon. Miért óhajtasz most mégis útitársat?
— Régen sohasem kellett segítség — felelte Karvaly, pici fenyegető vagy inkább gúnyos éllel a hangjában. — S ráadásul most megfelelő társat találtam. — Valami agresszív erő vibrált körülötte, a hosszú Hívó ezért nem is kérdezett többet, bár a fintor nem tűnt el a képéről.
Ám a szelíd szemű, bölcs és türelmes ökörhöz hasonlóan jámbor Fűmester fölemelkedett székéből teljes, lenyűgöző magasságában.
— Menj csak, uram — mondta —, vidd a fiút. És kísérjen utadon mindnyájunk bizalma!
Egyenként a többiek is hozzájárulásukat adták, nyugodtan, majd egyesével, kettesével távoztak, mígnem csak a Hívó maradt ott a hét közül.
— Karvaly — szólt —, én nem kételkedem döntésed helyességében. Csak annyit mondok: ha igazad van, ha megbomlott az egyensúly, és nagy bajok közelegnek, akkor a gázlóri vagy a Nyugati Peremvidékre, sőt talán még a világ végére tett utazás sem lesz elegendő. Magaddal viheted-é mindeme helyekre a társadat, és helyesen cselekszel-é, ha így teszel?
Kissé távolabb álltak Arrentől, és a Hívó lehalkította a hangját, de a főmágus nyíltan válaszolt neki:
— Úgy vélem, helyesen!
— Nem árulsz el nekem mindent, amit tudsz — vélekedett a Hívó.
— Ha tudnék valamit, megmondanám. De nem tudok semmit. Annál többet sejtek.
— Hadd tartsak veled én!
— Valakinek őriznie kell a kapukat.
— Ez az ajtónálló dolga…
— Nem csupán Kútfő kapuira gondolok. Maradj itt. Maradj itt, és gondod legyen rá, hogy a napfölkelte világos legyen, ügyelj a kőfalakra, lásd, ki kel át rajtuk, és merre fordítja tekintetét. Van itt egy rés, Torion, s annak mása, egy seb, egy repedés, ez az, aminek nyomába indulok. Ha én rajtavesztek, talán te még megtalálhatod. De várj! Megkötlek téged, hogy várj reám! — Ezúttal az ősi nyelven, a Teremtés szavaival szólt, amelyekből minden igazi varázsige épül, s amelyeken a mágia minden nagy tette alapul. Beszélgetéskor nagyon ritkán használják ezt a nyelvet — kivéve a sárkányokat. A Hívó nem érvelt, nem vitatkozott tovább. Meghajtotta hosszú fejét a főmágus, majd Arren felé, és eltávozott.