A kandallóban pattogott a tűz. Más hang nem hallatszott sehonnan. Az ablakokon túl homályosan és alaktalanul gomolygott a köd.
A főmágus a lángokba bámult, látszólag megfeledkezve Arren jelenlétéről. A fiú kissé távolabb állt a tűzhelytől, nem tudva, menjen-e vagy megvárja, hogy elbocsássák, határozatlanul és valahogy reményvesztetten. Ismét parányi figurának érezte magát, valami sötét, zavaros és határtalan térben.
— Először is elmegyünk Ront városába — szólalt meg Karvaly, hátat fordítva a tűznek. — Ott fut össze minden hír a Déli Peremvidékről. Ott talán valami vezérfonálra lelhetünk. Hajód még mindig itt várakozik a kikötőben. Beszélj a kapitánnyal, vigyen felőled hírt atyádnak. Azt hiszem, olyan hamar indulunk, ahogy csak lehet. Már holnap hajnalban. Gyere a csónakház melletti lépcsőhöz!
— Uram, mit… — Itt hangja megtört egy pillanatra — minek nyomába indulsz?
— Nem tudom, Arren.
— Akkor…
— Akkor hogyan találhatok rá? Azt sem tudom. Az is lehet, hogy az talál meg engem. — Halványan mosolygott a legényke felé, de arca mintha vasból lett volna a beszűrődő szürke fényben.
— Uram — szólalt meg újra Arren, ezúttal már ismét szilárdan —, én valóban Morred nemzetségéből származom, ha egy ilyen ősi eredet egyáltalán igaz lehet. Ám ha szolgálatodra lehetek, azt életem legnagyobb megtiszteltetésének és szerencséjének tekintem, és nincs semmi más amit szívesebben tennék. Csak attól félek, hogy többnek vélsz engem, mint amennyit érek.
— Meglehet — mormolta a főmágus.
— Nincs különösebb tehetségem vagy nagy tudásom. Ismerem a vívás fortélyait a rövid és a nemes, hosszú karddal. Értek a vitorlázáshoz. Ismerem az udvari és a póri táncokat. El tudok simítani viszályt két veszekedő között. Jó birkózó vagyok, íjjal gyengén lövök, de jó vagyok a hálós labdajátékban. Jó a hangom, játszom hárfán és furulyán. De ez minden tudásom. Nincs tovább. Mi hasznodra lehetnék neked? A Hívó Szó mesterének igaza…
— Ó, hát láttad? Észrevetted te is? Féltékeny rád. A régibb hűség előnyére vágyik.
— És a nagyobb tudása, uram.
— Tehát inkább akarod, hogy ő jöjjön velem, te pedig itt maradj?
— Nem! Csak félek, hogy…
— Ugyan, mitől félsz?
A fiú szemét elöntötték a könnyek.
— Hogy csalódást okozok neked — sóhajtotta. A főmágus ismét a tűz felé fordult.
— Ülj le, Arren — mondta, mire a legényke odaballagott a kandalló kőpadkájához. — Nem nézlek én téged varázslónak vagy harcosnak vagy bármi más, kész embernek. Hogy ki és mi vagy valójában, még azt sem tudom, de annak örülök, hogy elbírsz egy vitorlás csónakkal… S hogy mi lesz belőled, senki sem tudja. De egy dolgot biztosan tudok: te Morred és Szériád utóda vagy.
Arren nem szólt semmit.
— Ez így igaz, uram — mondta végül. — De… — A főmágus tovább hallgatott, így neki magának kellett befejeznie a mondatot: — De nem vagyok Morred. Én csupán én vagyok, uram.
— Hát nem vagy büszke a nemzetségedre?
— De igen, büszke vagyok, hiszen általa lettem herceg. Ez nagy felelősség, amelyhez föl kell nőnöm… A főmágus keményen, röviden bólintott.
— Pontosan erre gondolok. Aki a múltat tagadja — a jövőt is tagadja. Az ember saját sorsának kovácsa, de közbeszólnak más erők is. Ha a berkenyefa gyökere nem jut elég mélyre, nem nevel magának koronát. — Arren erre meglepetten kapta föl a fejét, hiszen igazi neve, Lebannen éppen berkenyefát jelentett. De a főmágus nem mondta ki a nevét. — A te gyökereid mélyek — folytatta. — Van erőd, és tér kell hozzá, hogy nagyra nőj. Ezt ajánlom én neked a biztonságos hajókázás helyett, vissza Rosszánra. Bizonytalan utat kínálok neked, ismeretlen céllal. Nem mondom, hogy jönnöd kell. Tiéd a választás joga. És én elvárom, hogy magad válassz. Beleuntam már a biztos helyekbe. Nyomasztanak a falak és a tető fölöttem. — Hirtelen elhallgatott, és megpördülve a fiúra meresztette lázban égő, de nem látó szemét. Arren megérezte a férfi mélységes nyughatatlanságát, és megrémült tőle. A félelem pedig a lelkesedésbe csaphat át, s a fiú szívrepesve kiáltotta:
— Úgy döntöttem, hogy veled tartok, uram!
Arren szívével és elméjével a titkot fürkészve hagyta el a Nagy Házat. Azt ismételgette magában, hogy boldog, s közben érezte, ez a szó nem megfelelő. Arra gondolt, hogy a főmágus erősnek, a sors emberének nevezte őt, s hogy erre büszkének kell lennie… de nem volt igazán büszke. Vajon miért? A világ leghatalmasabb varázslója szólt így hozzá: „Holnap elindulunk a vész szakadékához” — mire ő egyszerűen bólintott, és vele ment. Hát nem kellene büszkeséget éreznie? De nem! Nem érzett mást, csak kíváncsiságot.
Végigballagott lefelé Alkány városának meredek, kanyargós utcáin, megkereste hajóskapitányát a kikötőben, és így szólt hozzá:
— Holnap elvitorlázom a főmágussal Gázlór és a Déli Peremvidék felé. Mondd meg hercegi atyámnak, hogy miután letudtam ezt a szolgálatot, visszatérek hozzá, Berila városába.
A kapitány savanyú képet vágott. Tudta, hogyan fogadhatja Rosszán hercege egy ilyen hír hozóját.
— Írás kell erről, hercegem, a te tulajdon kezedtől — felelte. Átérezve igazát, Arren elsietett, úgy vélte, hogy mindent azon nyomban meg kell csinálnia. Egy különös kis boltban vett egy darab vasgálickövet, ecsetet és egy puha, vastag papírlapot, amely olyan volt, mint a nemez. Visszasietett a kikötőbe, letelepedett a hajókorlátra, és nekilátott a szüleinek szóló levél megírásának. Amikor anyjára gondolt, amint e papírdarabot tartva levelét olvassa, keserű érzés tört rá. Jókedélyű és türelmes asszony volt, de Arren tudta, hogy jókedvének ő az egyetlen forrása, s hogy anyja repesve várja mihamarabbi visszatértét. Hosszú távolléte miatt nem volt mivel megvigasztalnia. Levele szárazra és rövidre sikeredett. Az aláírás helyére odafestette a kard rúnáját, lepecsételte a levelet a mellette fortyogó üstből vett hajófoltozó gyanta-cséppel, majd átnyújtotta a kapitánynak.
— Várjatok! — kiáltotta, mintha a hajó máris indult volna, s a girbegurba utcákon visszarohant a furcsa kis boltba. Alig talált rá, mivel Alkány utcái mintha folyton változtatták volna a fekvésüket, a kanyarok és sarkok mintha minden alkalommal másutt lettek volna. Végül csak odatalált, és berontott a homályos helyiségbe az ajtónyílást elfüggönyöző piros fajanszgyöngy füzéreket félrecsapva. Amikor tintát és papírt vásárolt, egy ékszeres tálcán a mindenféle csatok és brossok között észrevett egy vadrózsát formázó melltűt. Anyjának neve Rózsa volt.
— Ezt megveszem! — mutatott rá kissé nyers, fejedelmi szóval.
— Régi ezüstmunka, O szigetéről. Látom, szakértője az ősi ékszereknek — udvariaskodott a boltos, tekintetét Arren kardjának markolatára és nem díszes hüvelyére vetve. — Négy lesz az ára, elefántcsontban.
Arren szó nélkül fizette ki a meglehetősen magas árat. Erszénye tele volt a belső szigeteken pénz gyanánt használt elefántcsont korongocskákkal. Jó érzéssel töltötte el, hogy ajándékot küld anyjának. Maga a vásárlás ténye is örömére volt. Mikor kilépett a bolt ajtaján, hetyke mozdulattal helyezte tenyerét kardja markolatának gombjára.
Apja adta neki ezt a kardot, Rosszánról való elindulásának előestéjén. Megilletődve vette át és úgy viselte, mintha különleges kötelessége lenne hordani, még a hajó fedélzetén is. Büszke volt a csípőjét verdeső súlyra és a legendás fegyver lelkére rótt terhére, mivel Morred és Elfarran fia, Szeriád kardja volt az. Nem volt régibb fegyver a világon, Vandór-Akbé kardját kivéve, amely a Királyok tornyának csúcsát díszítette Enyhely fővárosában. Szeriád kardját sohasem akasztották szögre, kincstárba sem került, mindig viselte valaki, mégsem gyöngítették meg a századok, semmit sem kopott, mivel varázslatok csodás erejét kovácsolták vasába. Azt regélték róla, hogy sohasem húzták ki, és nem is lehetett kihúzni, csak emberélet védelmében. Senki sem használhatta volna puszta vérontásra, bosszúállásra, hatalomvágyból vagy nyereségért vívott háborúskodásra. Családjának e kincséről kapta a herceg mindennapi nevét. Kiskorában „Kardocskának”, Arrendeknek hívták.