Sohasem használta a kardot, de apja, sőt nagyapja sem.
És most, a Varázslók szigetén, ennek a furcsa városnak különös utcáján izgató érzés töltötte el, amikor kezét a markolatára tette. Suta és hideg tárgy volt csupán. A súlyos fegyver akadályozta a járásban, szinte taszigálta maga előtt. A csodálkozás is ott motoszkált még a lelkében, mint valami kihűlőfélben lévő szellem. Visszabandukolt a kikötőbe, átadta a kapitánynak az anyjának szánt ajándékot, és jó utat kívánva neki búcsút vett tőle. Visszaútján köpenyének szárnyát ráhúzta az ősi, kiránthatatlan fegyver hüvelyére, halálhozó örökségére. Eltűnt belőle minden hetykeség. „De hát mit cselekszem én? — kérdezte önmagától, amint megcsöndesült léptekkel ballagott visszafelé, föl a zegzugos utcákon, a város fölött erődként magasló dombon álló Nagy Ház felé. — Hogy lehet az, hogy nem hazafelé indulok? Miért futok valami után, amit nem értek, egy olyan emberrel, akit nem is ismerek?”
De a lelkét marcangoló kérdésekre nem jött semmi válasz.
NEGYEDIK FEJEZET
Ront városa
A pirkadat előtti sötétségben magára kapkodta a ruhát, amit adtak neki: a viseltes, de tiszta tengerészgúnyát. Végigsietett a Nagy Ház néma csarnokain a szarvakból és sárkányfogakból faragott keleti kapu felé. Az Ajtónálló ott kiengedte őt, megmutatta neki, melyik utat válassza. Közben csaknem mosolygott a szeme.
Végigment a város legfölső utcáján, azután a mezei ösvényen, amely az iskola csónakházaihoz vezetett, Alkány kikötőöblének déli partján. Alig ismerte föl a keskeny utat. A fák, háztetők és halmok homályos dudorokként sejlettek elő az általános félhomályból. A sötét levegő meg sem moccant, és nagyon hideg volt. Semmi sem mozdult, mintha minden valami furcsa módon magába zárkózott volna. Csak a sötét tenger fölött, a keleti látóhatáron mutatkozott valami halvány, derengő csík.
Végre odaért a csónakházak lépcsőjéhez. Nem volt ott senki, csak mozdulatlan némaság. Bő tengerészkabátja és gyapjúsapkája elég meleg volt, mégis reszketett, amint ott állt a sötétben, a kőlépcsőn várakozva.
A csónakházak fekete tömbökként emelkedtek a még feketébb víz fölé. Hirtelen ijesztő, öblös hang szállt felőlük, valami döndülő koppanás, háromszor egymás után. Feje búbján fölborzolódott a haja. A vízre csöndesen kisiklott egy hosszú árny. Egy csónak volt az. Csöndesen úszott a móló felé. Arren lerohant a lépcsőn, végigszaladt a rakparton, és beszökkent a csónakba.
— Fogd a kormányt — szólt a főmágus, karcsú árnyalak a hajócska orrában. — Tartsd keményen, amíg fölhúzom a vitorlát.
Már kint jártak a vízen, a vitorla úgy vált el az árboctól, mint valami nagy, fehér szárny, elfogva a lassan gyarapodó világosságot.
— Ez a nyugati szellő leveszi rólunk a terhet, hogy úgy evezzünk ki az öbölből. Semmi kétség, a Szélmester búcsúajándéka. Ügyelj rá fiú, nagyon könnyű az a kormány. Jól van. Nyugati szél és tiszta hajnal a tavaszi napforduló reggelén.
— Ez a csónak a Messzilátó? — Arren mesékből és énekekből ismerte már a főmágus hajóját.
— Így van — felelte a másik a kötelekkel foglalatoskodva. A csónak bólogatott és ingadozott a megerősödő szélben. Arren összeszorította a fogát, és igyekezett egyenesben tartani.
— Könnyen kormányozható, de mintha saját akarata lenne, uram!
A főmágus felkacagott.
— Hagyd, hadd csinálja úgy, ahogy neki tetszik. Bölcs hajó ez. Figyelj, Arren — állt meg a másik egy pillanatra, az evezőpadra támaszkodva, és a legénykéhez fordult. — Többé nem vagyok „urad” és te sem vagy herceg. Kereskedő vagyok, Kánya a nevem, te pedig az unokaöcsém vagy, a tenger útjait tanulod mellettem, és Arrennek hívnak. Ugyanis Rosszánból indultunk. És melyik városból? A legnagyobbikból, míg csak nem találkozunk valaki odavalósival.
— Legyen talán Temere, a déli parton. Az ottaniak kereskednek mindegyik peremvidékkel.
A főmágus beleegyezően bólintott.
— De — fűzte hozzá Arren óvatosan. — a kiejtésed nem igazán rosszáni.
— Tudom. A gonti nyelvjárást beszélem… — mormolta útitársa, és a kivilágosodó keleti égre tekintve fölnevetett. — De majdcsak megtanulom tőled, amire szükségem lehet. Szóval, Temeréből jövünk a Delfin nevű hajónkon, és én nem vagyok sem „úr”, sem varázsló, sem Karvaly, hanem… hogy is hívnak engem?
— Karvaly, uram!
És Arren nyomban beleharapott az ajkába.
— Gyakorold, öcskös! — szólt a főmágus. — Gyakorolnod kell. Még sohasem voltál semmi más, csak herceg. Én már igen sok minden voltam, csak éppen a legutolsósorban és talán a legkevésbé főmágus… Dél felé hajózunk, türkizt keresünk, tudod, azt a kék színű követ, amiből amuletteket faragnak. Tudom, milyen nagy becsben tartják Rosszánban. Varázsszereket csinálnak belőle, reuma, rándulás, idegzsába és dadogás ellen.
Egy pillanat múltán Arren fölkacagott, s amikor fölvetette a fejét, a hajó is egy magas hullám hátára kapaszkodott. Ekkor megpillantotta a napkorong szélét az óceán peremén. Hirtelen arányló fény árasztotta el őket.
Általában Karvaly egyik kezével az árbocnak támaszkodott, mivel a kis hajó csak úgy táncolt az éles hullámokon, úgy nézte a tavaszi napéjegyenlőség imént emlegetett fényes reggelének fölkelő napját. Arren nem ismerte az ősi beszédet, a varázslók és sárkányok nyelvét, amelyen társa most énekelt, de érezte a szavaiban bujkáló magasztos örömöt, sodró ritmusukat, mely változott, mint az árapály vagy a nappal és az éjszaka váltakozása, amint egyik az örökkévalóságig jött és jött a másik nyomában. Sirályok kiáltása szállt a szélben, mellettük jobbról és balról elmaradtak az alkányi öböl partjai, mialatt kiléptek a Legbenső-tenger fényben úszó, hosszú hullámainak csillogó hátára.
Kútfőtől Ront városáig nem hosszú az út, mégis három éjszakát töltöttek a nyílt tengeren. A főmágus sürgette az indulást, de miután útra keltek, angyali nyugalom töltötte el. A szél szembefordult velük, mihelyt maguk mögött hagyták Kútfő varázséghajlatát, mégsem parancsolt bűvös szelet a vitorlájukba, ahogy bármely idővarázsló tette volna. Ehelyett hosszú órákon keresztül tanította Arrent, hogyan kormányozza a hajót csípős ellenszélben, a sziklazátonyokkal teleszórt tengeren, Issei keleti partja mentén. A második tengeri éjszakán nyakukba zúdult a sűrű és hideg márciusi eső, de egyetlen varázsigével sem próbálta távol tartani tőlük. Másnap este, amikor a ronti kikötő bejáratán kívül lehorgonyoztak a nyugodt, hideg, ködös sötétségben, Arren elgondolkodott ezen, és eszébe jutott, hogy ismeretségük rövid ideje alatt a főmágus eddig még semmiféle varázslatot sem űzött.