Nem ért oda. Helyette kitért oldalra és sebesen cirkulálni kezdett — olyan gyorsan, hogy úgy látszott, mintha Gáldor váratlanul fémnyakörvet viselne. Gáldor megfordult, és Ármándnak úgy tűnt, mintha hirtelen több lábnyit nőtt volna és ugyanakkor sokkal, de sokkal hatalmasabb is lenne.
A kés kivágódott a körből és rezegve beleállt az ajtóba — Ármánd fülétől alig egy hajszálnyira.
— Korán? — nézett rá Gáldor szórakozottan. — Édes fiam, jobb lesz, ha le se fekszel.
— Vegyél még az asztalból! — ajánlotta Széltoló.
— Kösz nem, nem szeretem a marcipánt — válaszolta Kétvirág. — Különben is, biztos vagyok benne, hogy nem szép dolog mások bútorát megenni.
— Rá se ránts! — biztatta Iszkiri. — A vén banyát évek óta nem látta senki. Aszongyák, két, otthonról megpattant kamasz tette el láb alól.
— Ezek a mai fiatalok… — csóválta a fejét Széltoló.
— Szerintem a szülők hibája — tette hozzá Kétvirág komoran.
Ha egyszer sikerült túljutnod a szükséges lelki áthangolódáson, akkor a mézeskalácsházikó egész kellemes helynek bizonyult. A rezidens mágia karbantartotta, és mindazon helybéli vadállatok, amik még nem haltak bele a végzetes fogszuvasodásba, messzire elkerülték. A kandallóban maszatosan égő édesgyökértuskók táplálták a vidáman lobogó tüzet. Széltoló ugyan korábban megkísérelte a tűzifagyűjtést odakinn, de feladta. Nem könnyű tűzre vetni az olyan ágakat, amik beszélnek hozzád.
Böffentett.
— Ez igazán egészségtelen — mondta. — Úgy értem, miért pont édességek? Miért nem inkább pirítós és sajt? Vagy szalámi? Jut eszembe, most nagyon jólesne nekem egy szimpatikus szalámi kanapé!
— Fogalmam sincs — felelte Iszkiri. — A vén Hexenschluss Nyanya édességekre szakosodott. Látnod kellett volna a habcsókjait…
— Láttam — bólintott Széltoló. — Amikor kipróbáltam a matracot…
— A mézeskalács jobban megfelel a hagyományoknak — mondta Kétvirág.
— Micsoda? Matrackészítésre?
— Ne hülyéskedj! — intette le Kétvirág az ésszerűség nevében. — Ki hallott már mézeskalács matracról?
Széltoló morgott. Ennivaló járt a fejében — egész pontosan az ankh-morporki ételek. Nevetséges, hogy minél messzebb került tőle, a város annál vonzóbbnak rémlett emlékéiben. Csak be kellett hunynia a szemét, hogy nyálcsorgató részletességgel maga előtt lássa a száz különféle kultúra lacikonyháit a piacokon, ahol squishit lehetett enni vagy annyira friss cápauszonylevest, hol a fürdőzők nem is mertek a közelébe menni, vagy akár…
— Mit gondolsz, megvásárolható ez a hely? — kérdezte Kétvirág. Széltoló tétovázott. Már régen rájött, hogy megéri nagyon gondosan mérlegelni a választ Kétvirág szokásosnál is meglepőbb kérdéseire.
— Minek? — érdeklődött óvatosan.
— Nos, mivel csak úgy árad belőle a romantika!
— Ó!
— Mi az a romantika? — kérdezte Iszkiri, miközben óvakodva körbeszaglászott, arcán azzal a kifejezéssel, ami világosan mutatta, hogy nem ő tette, akármi is legyen az.
— Asszem, hogy a régiségekkel foglalkozó varázstudomány — vetette oda szórakozottan Széltoló. — Tök mindegy, mert nem veheted meg a helyet, ugyanis nincs kitől…
— Ezt valószínűleg el tudnám rendezni. Természetesen az erdei önkormányzat nevében — vágott közbe Iszkiri, s megpróbálta elkerülni Széltoló ellenséges tekintetét.
— …és ráadásul nem is tudnád magaddal vinni, úgy értem, aligha tudnád bepréselni a Poggyászba, hát nem? — Széltoló rábökött a Poggyászra, ami a tűz mellett heverészett és valami lehetetlen úton-módon sikerrel keltette egy doromboló, mindazonáltal éber tigris benyomását, majd visszanézett Kétvirágra. Leesett az álla.
— Hát nem? — ismételte.
Sosem sikérült megbékülnie azzal a ténnyel, hogy a Poggyász belseje mintha nem ugyanazon világhoz tartozott volna, mint a külseje. Természetesen mindez csupán mellékterméke volt a Poggyász sarkalatos elképesztőségének, ám határozottan zavarba ejtő volt figyelni, ahogy Kétvirág megtömte elpiszkolódott ingekkel és szagos zoknikkal, majd amikor újra felemelte a tetejét, frissen vasalt, levendulától illatozó fehérnemű lapult benne. Kétvirág ezenkívül vett egy csomó „festői népi alkotást”, Széltoló szerint csupa szemetet, és még a hét láb hosszú, szertartásos malaccsiklandozó pózna is simán belefért a Poggyászba anélkül, hogy bárhol kilógott volna belőle.
— Nem tudom — vont vállat Kétvirág. — Te vagy a varázsló, te tudsz mindent ezekről a dolgokról.
— Na persze, persze, ámbár a bőröndmágia különösképp specializált terület — sietett leszögezni Széltoló. — Akkor is, biztos vagyok benne, hogy a manók igazából nem akarják áruba bocsátani, mert… mert… — vaktában végigrohant Kétvirág már megismert szókincsén — ez egy turisztikai látványosság.
— Az micsoda? — kérdezte Iszkiri feltámadt érdeklődéssel.
— Azt jelenti, hogy sok, hozzá hasonlatos fickó fog idejönni és megbámulni a kunyhót — magyarázta Széltoló.
— De mér’?
— Azért — Széltoló keresgélte a megfelelő szavakat — mert festői. Ühüm, ótörténeti. Népiesch. Folkorisztikus. Ööö, pompás példánya egy letűnt korok hagyományában gyökerező, mára feledésbe merült népi művészetnek.
— Tényleg? — Iszkiri méla döbbenettel rámeredt a mézeskalácsházra.
— Igen.
— Ez mind?
— Attól tartok.
— Segítek nektek csomagolni.
S az éjszaka halad tovább a maga útján egy alacsonyan szálló felhőtakaró alatt, ami a Korong nagyobbik részét befedi — roppant szerencsés módon, mert majd amikor kitisztul, és a csillagászok meglátják az eget, akkor nagyon mérgesek és idegesek lesznek.
Az erdő több pontján varázslócsoportok vannak épp eltévedőben, körbe-körbe járva, egymás elől rejtőzve, egyre zaklatottabban, ugyanis valahányszor nekimennek egy fának, az udvariasan bocsánatot kér. De, ha bizonytalanul tántorogva is, sokan közülük egyre közelebb kerülnek a kunyhóhoz…
Ami pont időszerűvé teszi, hogy visszatérjünk a Láthatatlan Egyetem zegzugos épületegyütteséhez, egész pontosan Gréber Mölcs apartmanjához, aki jelenleg a Korongvilág legöregebb varázslója, és feltett szándéka, hogy ez így is maradjon.
Akit épp most sikerült rendkívüli módon megdöbbenteni, és oda is lett a lelki nyugalma, de teljesen.
Ugyanis a legutóbbi néhány órában roppantul elfoglalt volt. Legyenek bár süketek és agytevékenységük kissé lomha, ám az idősödő varázslóknak kifejezetten jó, mélyen beivódott túlélési ösztöneik vannak, és tudják, hogy amikor egy magas alak fekete köntösben és a földművelő kéziszerszámok legkorszerűbbikével kezében elgondolkozva méregeti őket, akkor elérkezett a gyors cselekvés ideje. A szolgákat elbocsátotta. A bejáratokat lepecsételte egy porráőrölt kérészekből mixelt pasztával. Az ablakokat védelmező nyolcszögek rajzaival látta el. Ritka és eléggé büdös olajokat öntött bonyolult mintázatban a padlóra, olyan séma szerint, ami bántotta a szemet és azt sugallta, hogy tervezője vagy részeg volt, vagy egy más létsíkról jött, vagy mindkettő. A szoba kellős közepére az Eltitkolás nyolcszoros nyolcszögét rajzolta fel, és körberakta vörös meg zöld gyertyákkal. És annak legislegközepén állt egy láda, amit kondorpáfrányfenyőből faragtak — a kondorpáfrányfenyő tudvalevőleg nagy kort ér meg —, és amit piros selyemmel béleltek ki, valamint további védőamulettekkel. Mint látható, Gréber Mölcs tisztában volt azzal, hogy a Halál már nyújtogatja érte csontkezét, és számos évet áldozott egy bevehetetlen rejtekhely megtervezésére.