Beállította a zár bonyolult mechanizmusát, becsukta a tetőt, s hátradőlt azzal a biztos tudattal, hogy íme, itt a tökéletes védelem összes ellenségei legvégsőbbikével szemben — noha még eddig nem merült fel benne, hogy elgondolkozzék a szellőzőnyílások fontosságáról, amelyek az ilyen jellegű vállalkozásokban óriási jelentőséggel bírnak.
Na, és pont ekkor, pont mellette, egész közel a füléhez, ezt mondta egy hang:
— UGYANCSAK SÖTÉT VAN IDEBENN, NEMDEBÁR?
Havazni kezdett. A kunyhó árpacukor ablakai tisztán és vidáman ragyogtak a feketeségben.
A tisztás egyik oldalán három vörös fénypötty izzott fel egy másodpercre, és ugató köhögés hallott, ami hamar félbeszakadt.
— Kuss! — sziszegte egy harmadik szintű varázsló. — Még meghallanak minket!
— Ugyan ki? A mocsárban megléptünk a Megtévedtek Testvériségéből jött fickók elől, a Nagytiszteletű Látnokok Tanácsából való marhák meg eleve rossz felé mentek.
— Jó — mondta a legalacsonyabb rangú varázsló —, de akkor ki beszél hozzánk? Azt mondják, ez egy elvarázsolt erdő, tele kobolddal meg farkasokkal meg…
— Fákkal — tette hozzá egy hang fahangon a sötétségből és a magasból.
— Aha — mondta a legifjabb varázsló. Beleszívott a cigijébe, és megborzongott.
A csapat vezetője kilesett a szikla mögül, és a kunyhóra meresztette szemét.
— Na, akkor nosza — javallotta; miközben kiverte a pipáját hétmérföldes csizmája sarkán, aki persze tiltakozva csikorgott. — Berontunk, megragadjuk őket, s már itt se vagyunk. Oké?
— Biztos vagy te abban, hogy csak emberek vannak bent? — faggatózott a legfiatalabb varázsló idegesen.
— Persze, hogy biztos vagyok! — mordult rá a vezér. — Mér’, mire számítottál, három medvére?
— Lehetnének szörnyetegek. Az ilyen erdőkben hemzsegnek a szörnyetegek.
— És a fák — említette meg egy baráti hang az ágak közül.
— Na ja — egyezett bele a vezető óvatosan.
Széltoló gondosan megvizslatta az ágyat. Egész helyes kis ágyikó volt, egyfajta kemény tejcsoki karamellberakással, ám inkább hajlott arra, hogy megegye, semmint hogy nyugovóra térjen benne, és különben is, úgy nézett ki, hogy valakinek már ugyanez az ötlete támadt.
— Ki evett az ágyacskámból? — kérdezte.
— Szeretem a karamellás tejcsokit — felelte védekezően Kétvirág.
— Ha nem vigyázol, jön a tündér és elviszi az összes fogad — óvta Széltoló, újsütetű műveltségét fitogtatva.
— Dehogy, azok az elfek — vetette oda Iszkiri az öltözőasztal mellől. — Az elfek csinálnak ilyesmit. Meg a körmödet is kitépik. Némelykor ugyancsak sértődékenyek tudnak lenni.
Kétvirág lezöttyent az ágyára.
— Rosszul tudod — mondta. — Az elfek nemesek és gyönyörűek és bölcsek és nyájasak! Egész biztos, hogy ezt olvastam valahol.
Iszkiri és Széltoló térdkalácsai összenéztek.
— Asszem, te másféle elfekre gondolsz — bökte ki a manó habozva. — Errefelé az elfek nem olyanok. Na, nem mintha ingerlékenynek lehetne őket nevezni — tette hozzá sietve. — Semmiképp se, hacsak nem akarod a sapkádban hazavinni a fogaidat.
A könnyedén azonosítható kis nesz azt jelezte, hogy kitárult a nugátajtó. Ugyanazon pillanatban a kunyhó másik oldaláról elhaló kondulás hallatszott, mint amikor egy kővel betörik az árpacukor ablakot olyan finoman, amennyire csak lehetséges.
— Mi volt ez? — kérdezte Kétvirág.
— Melyik? — tette fel a kérdést Széltoló.
Nagy csattanással egy nehéz ág ütődött az ablakpárkányhoz. Egy rémült „Elfek!” sikollyal Iszkiri keresztüliszkolt a szobán, és eltűnt egy egérlyukban.
— Most mit csinálunk? — tanácstalankodott Kétvirág.
— Pánikolunk? — vetette fel Széltoló reményteljesen. Mindig azt tartotta, a pánik a legjobb módszer a túlélésre. Elmélete úgy szólt, hogy az ősi időkben az emberek, akik szembekerültek egy éhes kardfogú tigrissel, két csoportra oszlottak, azokra, akik pánikba estek, meg azokra, akik ott maradtak ilyesmiket mondva: „Micsoda gyönyörű bestia!” és „Ide gyere, cicuskám!”.
— Van itt egy szekrény — mutatott rá Kétvirág egy keskeny ajtóra, ami a fal és a kéménypillér közé préselődött. Mindketten bemásztak az édes, dohos sötétségbe.
Egy csokoládé padlódeszka csikordult odakünn. Valaki azt mondta:
— Hangokat hallottam.
Valaki más meg ezt:
— Aha, lentről. Asszem, a Megtévedtek.
— Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy leráztuk őket!
— Hé, ti ketten, ezt a helyet meg lehet enni! Idesüssetek, meg lehet…
— Kuss!
Aztán még sokkal több csikordulást hallottak, és egy elfojtott sikolyt lentről, ahol az egyik Nagytiszteletű Látnok, miután óvakodva bemászott a betört ablakon, rálépett egy, az asztal alatt rejtőzködő Megtévedt kezére. Hirtelen felhangzott a mágia süvítése és becsapódása.
— Basszus! — üvöltötte egy kinti hang. — Mások már elkapták! Gyerünk!
A csikordulás fokozódott, majd váratlanul csend lett. Egy idő után Kétvirág így szólt:
— Széltoló, azt hiszem, találtam itt egy seprűt a szekrényben.
— És mi ebben a szokatlan?
— Kormánya van neki!
Odalentről szívtépő sikoltás hallatszott. A sötétben egy varázsló megpróbálta felnyitni a Poggyász fedelét. A mosogatókonyha felől érkező robaj az Illuminátus Mágusok Töretlen Körének feltűnését jelezte a színen.
— Mit gondolsz, mi után kutatnak?
— Fogalmam sincs, de szerintem valószínűleg jobban járunk, ha nem várunk arra, hogy kiderüljön — vélte elgondolkozva Széltoló.
— Lehet, hogy igazad van.
Széltoló óvatosan kitárta az ajtót. A szoba üres volt. Lábujjhegyen az ablakhoz óvakodott, és lenézett, egyenesen három, az Éjfél Rendjének Fivére felfelé meredő képébe.
— Ő az!
Sietősen visszahúzódott, és a lépcsők irányába rohant.
Az odalenti jelenet leírhatatlan, ám mivel ez a kijelentés halálbüntetést von maga után II. Olaf Quimby uralma óta, jobb, ha mégis megpróbálkozunk vele. Először is, a küzdelembe merült varázslók többsége megkísérelte megvilágítani a színhelyet a legkülönfélébb lángokkal, tűzgolyókkal és varázslatos ragyogásokkal, amitől az általános kivilágítás egy villanófény gyárban tartott diszkó benyomását keltette, továbbá mindegyikük olyan pozíciót próbált találni, ahonnan beláthatja az egész szobát, ám ő maga nem támadható, és kivétel nélkül mindenki azon igyekezett, hogy ne kerüljön a Poggyász útjába, ami már két Nagytiszteletű Látnokot szorított sarokba, és fenyegetően csattogtatta fedelét valahányszor valaki megközelítette. Mindezek ellenére azért úgy adódott, hogy egy varázsló felpillantott.
— Ő az!
Széltoló megtorpant, és valami beléje ütközött. Sietve hátranézett, és elámult, amikor meglátta Kétvirágot seprűnyélen ülve — mely seprű a levegőben lebegett.