A pöttöm embrionális világegyetem elkezdett lassan, inogva mozogni…
Gáldor kiáltani próbált, de nem jött ki hang a torkán.
Gyöngéden, ám egy robbanás megállíthatatlan erejével, a forma tágulni kezdett.
Gáldor először pánikban, majd lenyűgözve nézte, ahogy az univerzum átterjedt rajta, olyan könnyedén, mint egy gondolat. Kinyújtotta a kezét és figyelte a sziklarétegek sápadt fantomjait, ahogy szorgos csöndben átáramlanak az ujjai között.
Nagy A’Tuin, már nagyobb egy háznál, közben békésen a padló szintje alá süllyedt.
A varázslók Gáldor mögött derékig álltak a tengerekben. Egy pillanatra feltűnt egy gyűszűnél is kisebb csónak, mielőtt a terjeszkedés magával ragadta, át a falakon.
— A tetőre! — kiáltotta a rektor remegő ujjával az ég felé bökve.
Azok a varázslók, akik még nem gárgyultak meg annyira, hogy ne tudtak volna gondolkozni és volt elég szuflájuk, követték — keresztül rohantak a kontinenseken, amik simán hatoltak át a szilárd kövön.
Még éjszaka volt, de már a hajnal ígéretével viselős. A holdsarló épp lenyugodott. Ankh-Morpork, a Körköröstenger menti városok legnagyobbika, aludt.
Ez az állítás persze nem teljesen fedi a valóságot.
Egyrészt, a város azon lakosai, akik általában olyasmivel foglalkoznak mint például zöldségek eladása, lovak patkolása, kicsiny, művészi nefritdíszek faragása, pénzváltás, asztalterítés — nagyjából és egészében véve, aludtak. Hacsak nem szenvedtek álmatlanságban. Vagy, ez sem kizárt, esetleg fel kellett kelniük az éj közepén, hogy vécére menjenek. Másrészt sok, kevésbé jogtisztelő polgár teljességgel ébren volt és például éppen egy ablakon — nem a sajátján! — mászott be, történetesen valaki torkát nyiszálta, kirabolta egymást, hangos zenét hallgatott füstös pincekocsmákban, és általában véve pompásan mulatott. De a legtöbb állat valóban aludt, kivéve a patkányokat. És persze a denevéreket. Ami pedig a rovarokat illeti…
Az az igazság, hogy a leíró irodalom nagyon ritkán precíz. II. Olaf Quimby, Ankh Patríciusának uralkodása alatt becikkelyeztek egy törvényt, hogy megszüntessék ezt a gyakorlatot és némi tisztességre kényszerítsék az elbeszéléseket. Így, ha a monda azt állította a nevezetes hősről, hogy „mindenki az ő tetteit zengi”, minden mesemondó, aki valamire is becsülte életét, sürgősen hozzátette, hogy „kivéve néhányan a szülőfalujában, akik hazudósnak tartották, meg még egy csomóan, akik soha a büdös életben nem is hallottak róla”. A költői hasonlatot szigorúan ilyesmikre korlátozták: „hatalmas csataménje olyan sebes volt mint a szél egy viszonylag csöndes napon, mondjuk, kábé Hármas Erősségű” és az esetleges pongyola megfogalmazást a szeretett nő arcát illetően, miszerint ezer hajót bocsátottak tengerre érte, bizonyítékokkal kellett alátámasztani, s jaj volt a költőnek, ha vágyának tárgya a legkevésbé sem hasonlított egy üveg pezsgőre.
Quimbyt végül egy mogorva költő ölte meg a palotatéren rendezett kísérlet során, aminek az volt a célja, hogy eldöntsék egy vitatott szólás, nevezetesen „A toll erősebb mint a kard” pontosságát, és emlékére a mondást a következőképpen egészítették ki: „de csak akkor, ha a kard nagyon kicsi és a toll nagyon hegyes”.
Szóval. Körülbelül a város lakosainak hatvanhét, esetleg hatvannyolc százaléka aludt. Nem-mintha a nem alvó, többségében kriminális utakon osonó többi polgár észrevette volna a sápadt ködöt, ami végigömlött az utcákon. Csak a varázslók, akik már hozzászoktak a láthatatlan látásához, figyelték, hogyan terjed a távoli mezőkön.
A Korongnak, lévén lapos, nincs igazi láthatára. Bármely kalandvágyó tengerész, akinek fejébe bolondos ötleteket csempészett egy narancs vagy tojás túl hosszas bámulása és nekivágott, hogy felfedezze az antipódusokat, hamarosan rá kellett jöjjön, hogy az ok, amiért néha úgy látszik mintha a távoli hajó eltűnne a világ pereméről, az, hogy a hajó valóban eltűnik a világ pereméről.
De azért még Gáldor látóképességének is volt határa, különösen a kavargó, porral telített ködben. Felnézett. Magasan az Egyetem fölé tornyosulva meredt az égnek a zord és ősi Művészetek Tornya, állítólag a Korong legöregebb épülete, a maga nyolcezer-nyolcszáznyolcvannyolc fokból álló híres-nevezetes csigalépcsőjével. Csipkés ormú tetejéről, a varjak és zavarba ejtően mozgékony vízköpők törzshelyéről, egy varázsló akár a Korong pereméig is elláthat. Persze csak miután vagy tíz percet borzalmas köhögéssel töltött.
— Cseszd meg! — mormolta Gáldor. — Végül is mire való a varázstudomány, ha nem arra, hogy hasznát vegyük? Avyento, thessalous! Repülni fogok! Hozzám, lég és sötétség szellemei!
Kinyújtotta bütykös kezét, és az omladozó mellvéd egy darabjára mutatott. Oktarin tűz sarjadt a nikotintól elszíneződött körmök alól s az odafenn málladozó kőnek csapódott.
Ami leesett. A sebességek pontosan kikalkulált cseréjének köszönhetően Gáldor felemelkedett, hálóinge csontos lábait csapkodta. Magasabbra, mind magasabbra szállt, átszáguldva a sápadt fényen mint egy… mint egy… na jó, rendben, mint egy idősödő ám hatalmas varázsló, akit egy, az univerzum mérlegén nagy szakértelemmel elhelyezett hüvelykujj emel felfelé.
Avítt fészkek szemetében landolt, visszanyerte egyensúlyát, s lebámult a Korong hajnalának szédítő látványára.
A hosszú év ezen szakában a Körkörös-tenger csaknem a Mennyek Ormának alkonyati oldalára került, és ahogy a nappali fény lecsorgott az Ankh-Morpork körüli földekre, a hegy árnyéka úgy kaszált keresztül a tájon, mint az árnyékvető mutató az Isten napóráján. Ám az éjszakai rész felé, versenyezve a világ peremét megcélzó lassú fénnyel, fehér köd csíkja hullámzott.
Száraz gallyak reccsentek Gáldor háta mögött. Megfordult s Dömper Ármándot, a Rend második emberét pillantotta meg, az egyetlen varázslót, aki lépést tudott vele tartani.
Pillanatnyilag nem vett róla tudomást, csupán erősen megmarkolta a kőből faragott mellvédet és megerősítette a személyét védelmező varázsigéket. Az előrelépés lassan megy egy olyan szakmában, amely hagyományosan hosszú élettel ruházza fel művelőit, s így bevett módszernek számít, hogy a fiatalabb varázslók halottak kunkori orrú cipőjén keresztül törekednek előmenetelre, mégpedig korábbi viselőjük erőszakos eltávolításával. Ráadásul volt valami nyugtalanító az ifjú Ármándban. Nem dohányzott, kizárólag forralt vizet ivott, és Gáldornak gyakorta az a kényelmetlen gyanúja támadt, hogy még okos is. Ármánd nem mosolyogott valami gyakran, szerette a számokat és azt a fajta szervezési táblázatot, ami rengeteg négyzetből áll, más négyzetekre mutató nyilakkal. Egyszóval, az a típusú ember volt, aki nemcsak használja, de komolyan is gondolja a „személyzeti állomány” kifejezést.
Mostanra a Korong látható részét teljes egészében befedte egy csillámló fehér burok, ami tökéletesen illett rá.
Gáldor lenézett kezére és látta, hogy azt is a pislákoló szálak halovány hálója borítja, amely minden mozdulatot követ.
Felismerte, miféle varázslat ez. Maga is alkalmazta már. De az övé kisebb volt — sokkal kisebb.