— Ez egy Változtató varázsige — mondta Ármánd. — Az egész világot megváltoztatja.
Némelyekben, gondolta Gáldor gyászosan, lett volna annyi tisztesség, hogy egy ilyen kijelentés végére felkiáltó jelet tegyenek.
A tiszta hangzatok legelhatóbbika hallatszott; magas és éles, mint mikor egy egér szíve megszakad.
— Mi volt ez? — kérdezte Gáldor.
Ármánd a fülét hegyezte.
— Azt hiszem, Cisz.
Gáldor nem szólt semmit. A fehér vibrálás megszűnt, és az ébredező város első neszei lassan kezdtek felszűrődni a két varázslóhoz. Minden pontosan olyannak tűnt, mint korábban. Mindez csak azért történt volna, hogy a dolgok ugyanolyanok maradjanak?
Gáldor szórakozottan megütögette hálóingének zsebeit s végül a füle mögött lelte meg, amit keresett. Szájába dugta a lucskos csikket, misztikus tüzet csiholt ujjai között, s erősen beleszívott a nyomorult sodormányba egész addig, míg kicsi, kék szikrák kezdtek ugrálni a szeme előtt.
Nagyon keményen törte a fejét.
Arra próbált visszaemlékezni, hogy nem tartozott-e neki valamelyik isten egy jókora szívességgel.
Valójában az Istenek legalább annyira tanácstalanok voltak, mint a varázslók, de mit se tudtak tenni, és különben is épp eléggé lekötötte őket az eónok óta tartó csatározás a Jégóriásokkal, akik az istennek se akarták visszaszolgáltatni a nyírót.
Ám hogy igazából mi is történt, annak megértéséhez talán némi segítséget nyújt a tény, hogy Széltoló, akinek elpergő múltja épp egy egész érdekfeszítő részhez érkezett, ami tizenötéves korában esett meg vele, váratlanul azon kapta magát, hogy mégsem haldoklik, hanem fejjel lefelé lóg egy fenyőfán.
Gond nélkül lejutott: kontrollálatlanul zuhant ágról ágra, míg végül a fején landolt egy nagy rakás tűlevél kellős közepén, ahol is hosszasan elhevert, lélegzetért kapkodott és azt kívánva, bárcsak erkölcsösebb életet élt volna.
Valahol, ebben bizonyos volt, kell legyen egy tökéletesen logikus magyarázat. Egyik percben az ember lezuhan a világ pereméről és haldoklik, a következőben pedig fejjel lefelé lóg egy fenyőfáról. Noha nem sokáig.
Mint hasonló esetekben mindig, az Ige kezdett előbújni elméjéből.
Tanárai általában úgy tartották, hogy Széltoló pontosan annyira természetadta varázslótehetség, mint amennyire a halak született hegymászók. Valószínűleg mindenképp kirúgták volna a Láthatatlan Egyetemről — egyáltalán nem tudta megjegyezni a varázsigéket, a dohányzástól pedig rosszul lett — ám a bajt végül is az az ostoba eset okozta, amikor beosont a leláncolt Oktávót őrző szobába, és belepislantott a könyvbe.
És a bajokat tovább súlyosbította, hogy soha senki sem tudott rájönni, mitől nyíltak ki a zárak arra a rövidke időre.
A varázsige nem volt túlzottan követelőző társ/albérlő. Úgy gubbasztott Széltoló agyában, mint egy vén varangy a dísztó fenekén. De valahányszor a varázsló igazán elfáradt vagy halálra rémült, az Ige megpróbálta magát kimondatni vele. Senkise tudta, mi fog történni, ha a Nyolc Nagy Varázsige egyike kimondódik, ám egyöntetű vélekedés szerint a hatások megfigyelésére a legideálisabb hely minden bizonnyal a szomszédos világegyetem lenne.
Elég fura gondolat volt, egy nagy csomó tűlevélen heverészve alig valamivel azután, hogy lepottyant a világ széléről, de Széltolónak az volt az érzése, hogy a varázsige életben akarja őt tartani.
— És ez nekem nagyon is megfelel — gondolta.
Felült, és a fákra pillantott. Széltoló városlakó varázsló volt, és bár hallott arról, hogy a különféle fafajták között változatos eltérések lehetségesek, melyek alapján szeretteik, barátaik és üzletfeleik képesek őket azonosítani, ő mindössze egy dolgot tudott biztosan, mégpedig azt, hogy a levéltelen végük illik a földbe. Itt mindenesetre túl sok volt belőlük, és elrendezésük a rendszeretet teljes hiányát mutatta. Ráadásul a helyet legalább ezer éve fel se söpörték!
Halványan rémlett neki valami arról, hogy az ember helyzete valahogy megállapítható a fák mohos oldalát figyelembe véve. Azonban ezeket a fákat minden oldalon moh borította, és göcsörtök, meg keszekusza vén gallyak; ha a fák emberek lennének, ezek már hintaszékben ringatóznának naphosszat.
Széltoló belerúgott a legközelebbi fába. A fa, halálpontos célzással, egy makkot ejtett rá.
— Aú!
— Megérdemelted! — nyekeregte a fa, olyan hangon, mint amikor egy vénséges ajtó kitárul.
Hosszú csönd.
Aztán Széltoló megszólalt.
— Ezt te mondtad?
— Igen.
— És ezt is?
— Igen.
— Ó! — Széltoló rövid ideig gondolkozott, aztán kísérletet tett. — Esetleg, véletlenül, netalántán nem lehetséges, hogy ismered az erdőből kivezető utat?
— Nem. Én nem mászkálok valami sokat — felelte a fa.
— Meglehetősen unalmas élet lehet — vélte Széltoló.
— Nem tudhatom. Még sosem voltam semmi más — válaszolta a fa.
Széltoló megvizsgálta közelebbről. Eléggé úgy nézett ki, mint bármely más fa, amit valaha látott.
— Mágikus vagy? — firtatta.
— Senkise közölte velem — mondta a fa. — Feltételezem, igen.
Széltoló azt gondolta: Kizárt dolog, hogy egy fával beszélgessek. Ha egy fával beszélgetnék, akkor őrült lennék, és mivel még nem bolondultam meg, noha számos okom lett volna rá, ebből következik, hogy a fák nem tudnak beszélni.
— Isten veled! — mondta határozottan.
— Hé, ne menj el! — kezdte a fa, aztán felfogta az egész reménytelenségét. Figyelemmel kísérte, mint vergődik át Széltoló a bokrokon, majd nekilátott mindennapos tevékenységének; nevezetesen, hogy teljes egészében átérezze a nap hevét levelein, a víz bugyogását és szörcsögését gyökereiben, meg nedveinek árapályát a nap és a hold természetes vonzásának engedelmeskedve. Unalmas, gondolta. Milyen különös ilyesmit állítani. A fák természetesen tudnak unatkozni, a cölöpök például állandóan, de nem hinném, hogy ezt akarta mondani. És: lehetséges vajon, hogy tényleg valami más lehess?
Ami azt illeti, Széltoló soha többé nem beszélt ezzel a bizonyos fával újra, ám ebből a röpke eszmecseréből született az első favallás alaptana, amely, idővel, végigsöpört a világ erdein. Hittétele pediglen imigyen hangzott: egy fa, amely jó fa volt, és tiszta, illedelmes és szálegyenes életet élt, biztos lehet a halál utáni életben. Ha egészen kiemelkedően jó volt, akkor végül ötezer tekercs vécépapírként fog újjászületni.
Néhány mérfölddel arrébb Kétvirág szintén kezdett túlesni a meglepetésen, hogy újfent a Korongon találta magát. A Potens Utazó héján ücsörgött, amint az fokozatosan és szörcsögve merült bele egy fákkal körülvett nagy tó sötét habjaiba.
Fura, de nem különösebben aggódott. Kétvirág turista volt, a Korongon majdan kifejlődő faj első példánya, s létének alapját képezte az a sziklaszilárd hiedelem, hogy semmi rossz nem történhet vele, hiszen ő nem vesz részt benne. Valamint azt is hitte, mélyen és meggyőződéssel, hol bárki megért bármit, amit mond, feltéve, hogy hangosan és tagoltan beszél, hogy az emberek alapjában véve megbízhatóak, és hogy bármilyen problémát meg lehet oldani jóakaratú emberek között, ha ésszerűen közelítik meg a kérdést.
Első pillantásra ez a hite valamivel kisebb túlélési esélyt adott neki, mint mondjuk egy lavór forró vízbe vetett szappanheringé, ám Széltoló legnagyobb csodálkozására a dolog működött, és az, ahogy az apró ember egyáltalán nem vette észre a veszély semmilyen formáját, valahogy elbátortalanította a veszedelmeket, míg végül azok feladták és eloldalogtak.