Pusztán a várható vízbefulladással szembenézni nem jelentett különbséget. Kétvirág egész biztos volt abban, hogy egy jól szervezett társadalomban nem engedik meg az embereknek, hogy csak úgy megfulladjanak.
Bár kissé aggasztotta, hogy hova lett a Poggyásza. De azzal a biztos tudattal vigasztalódott, hogy végül is a Poggyász tudákos körtefából készült, ergo elég intelligens kellene legyen ahhoz, hogy vigyázni tudjon magára…
Az erdő másik részében egy fiatal sámán képzése rendkívül jelentős szakaszához ért. Megette a szent mérgesgombát, elszívta a megszentelt rizómát, óvatosan porrá törte és változatos testnyílásokba tömte a misztikus vargányát, és most, egy fenyő alatt ülve keresztbe tett lábakkal, először is arra összpontosított, hogy kapcsolatba lépjen a Lét velejének különös és csodálatos titkaival, ám mindenekfelett arra, hogy valahogy megakadályozza koponyatetejének lecsavarodását és elröppenését.
Vízióján keresztül és kasul kék, négyoldalú háromszögek cigánykerekeztek. Nagyritkán tudálékosan rámosolygott a nagy semmire, és ilyeneket mondott, hogy „Hű!” meg „Nahát!”.
Valami mozgolódás támadt a levegőben, valami olyasmi, amit később úgy mesélt el, hogy „olyan volt, mint egy robbanás, csak hátrafelé, érted?”, és ahol az előbb még nem volt semmi, hirtelen ott termett egy nagy, viharvert faláda.
Nehézkesen ért földet az avaron, több tucat kicsiny lábat növesztett, és esetlenül körbefordult, hogy ránézhessen a sámánra. Azaz nem volt arca, de még a gombászat adta homályon keresztül is szörnyen egyértelmű volt a fiatal sámán számára, hogy a láda őt bámulja. És nem is túlzottan kedves pillantással. Hihetetlen, hogy egy kulcslyuk és pár görcslyuk milyen baljós tud lenni.
A sámán mélységes megkönnyebbülésére a láda mintegy megvonta favállát, és könnyű vágtában eliramlott a fák között.
A sámán emberfeletti erőfeszítéssel eszébe idézte a felálláshoz szükséges mozdulatsort, mi több, néhány lépést is sikerült megtennie, mielőtt lenézett és feladta, kifogyva a lábakból.
Széltoló időközben rátalált egy ösvényre, ami összevissza kanyargott. Széltoló sokkal boldogabb lett volna, ha az utat macskakő burkolja, de legalább volt mit csinálnia azzal, hogy együttkanyargott a csapással.
Több fa is megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele, de hiába, mert Széltoló csaknem teljesen biztos volt abban, hogy ez nem normális viselkedés fák részéről, és rájuk se hederített.
A nap tellett-múlott. Nem hallatszott más hang, csak kis, ocsmány és szúrós rovarok zümmögése, egy-egy letörő faág reccsenése, és a fák suttogása, ahogy megvitatták a vallási kérdéseket meg a mókusok okozta gondokat. Széltoló kezdte magányosnak érezni magát. Elképzelte, ahogy mindörökre az erdőkben él, levélpárnán alszik és étkéül… és étkéül… majd az szolgál, ami ehető az erdőkben. Fák, vélte, és makkok meg bogyók. Majd kell…
— Széltoló!
És íme, szembejőve a csapáson, Kétvirág közeledett — csuromvizesen, ám örömtől ragyogva. A Poggyász mögötte ügetett (bármi, ami ebből a fából készült, bárhová követi tulajdonosát, és így gyakran faragtak belőle ládát az olyan rendkívül gazdag halott királyok sírmellékleteinek tárolására, akik biztosak akartak lenni abban, hogy tiszta fehérneművel kezdhetnek új életet a másvilágon).
Széltoló sóhajtott. Mindezidáig azt gondolta, hogy a mai nap már nem is lehet rosszabb.
Esni kezdett egy különösképp nedves és hideg eső. Széltoló és Kétvirág egy fa alatt ültek és nézték.
— Széltoló?
— Hm?
— Miért vagyunk itt?
— Nos, egyesek azt mondják, hogy a Világegyetem Teremtője alkotta a Korongot és mindazt, ami rajta van. Mások azt tartják hogy az egész egy nagyon bonyolult história, amibe az Égisten heréi és a Mennyei Tehén teje is bele vannak valahogy keverve. Megint mások úgy vélik, hogy mindnyájan valószínűségrészecskék teljesen véletlenszerű felszaporodásának köszönhetjük létünk. Ám ha azt kérded, miért vagyunk itt szemben a Korongról történt leeséssel, akkor halvány fogalmam sincs róla. Valószínűleg az egész valami irtózatos tévedés.
— Ó! Gondolod, hogy van valami ehető ebben az erdőben?
— Igen — felelte a varázsló keserűen. — Mi.
Néhány pillanatig csak ücsörögtek a nedves csöndben.
— De az egyik fa azt mondta…
— A fák nem tudnak beszélni! — csattant fel Széltoló. — Rendkívül fontos, hogy ezt észben tartsuk.
— Dehát hallottad…
Széltoló sóhajtott egyet.
— Na, idefigyelj — kezdte. — Az egész csak biológia kérdése, nem? Ha szándékodban áll beszélni, akkor szükséged lesz a megfelelő szervekre, mint például tüdőre meg ajkakra, meg… meg…
— Hangszalagokra — tette hozzá egy fa.
— Aha, azokra is — mondta Széltoló. Elhallgatott, és rosszkedvűen meredt az esőbe.
— Én azt hittem, hogy a varázslók mindent tudnak a fákról, a vadon tenyésző ennivalóról és az összes dolgokról — szólalt meg Kétvirág szemrehányóan. Roppant ritkán fordult elő, hogy a hangszíne azt sugallta, nem Széltolót találja a legremekebb bűbájosnak a föld laposán, s a varázslót ez azonnal akcióra serkentette.
— Én tudok is mindent! — förmedt rá Kétvirágra.
— Hát akkor ez miféle fa? — érdeklődött a turista. Széltoló felnézett.
— Bükk — válaszolta határozottan.
— Valójában… — kezdte a fa, de sürgősen elhallgatott. Ugyanis elkapta Széltoló pillantását.
— Azok az izék makknak látszanak — jegyezte meg Kétvirág.
— Nos, igen, ez a megrögzött avagy heptokarpikus variáció — magyarázta Széltoló. — A csonthéjas termések tényleg emlékeztetnek a makkokra. Gyakorlatilag bárkit megtéveszthet — tette hozzá nagyvonalúan.
— Híjnye — füttyentette Kétvirág. — És az a bokor ott micsoda?
— Fagyöngy.
— De hát tövisei vannak meg piros bogyói!
— És? — meredt rá szigorúan Széltoló. Kétvirág tört meg elsőnek.
— Semmi — mondta meghunyászkodva. — Biztos félreinformáltak.
— Biztos.
— Viszont van alatta néhány nagy gomba. Szerinted ehetőek?
Széltoló gyanakodva nézett a gombák irányába. Valóban, ugyancsak nagyok voltak, kalapjukon vörös és fehér pettyekkel. Ami azt illeti, ahhoz a fajtához tartoztak, amit a helyi sámán (aki e pillanatban néhány mérfölddel arrébb épp barátságot igyekezett kötni egy sziklával) kizárólag akkor mert volna elfogyasztani, ha előzetesen egy vastag kötéllel egy súlyos követ kötözött a lábához. Nem volt mit tenni, ki kellett bújni az esőbe, odamenni, és közelebbről szemügyre venni őket.
Letérdelt az avarba, és a kalap alá kukucskált. Egy kis idő múlva elhaló hangon azt mondta:
— Nem, egyáltalán nem ehetőek.
— Miért? — kíváncsiskodott Kétvirág. — Azért mert nem megfelelő árnyalatú a sugárlemezkék sárgája?
— Nem, nem igazán az a baj.
— Akkor talán a szár barázdáltsága hagy kívánnivalót maga után?
— Nem, úgy tűnik, a szár oké.
— Akkor valószínűnek tartom, hogy a kalapjával van gond; biztos annak a színe nincs rendben, ugye?