— Az jó, mert…
— És rengeteg hely van a csúcson most, hogy a nagymenők mind ajtótámasztékká avanzsáltak, és…
— Hazamegyek.
— …és egy magamfajta éleseszű srác, aki járatos a világban, még… mi?
— Ú-úk?
— Azt mondtam, hazamegyek — ismételte meg Kétvirág, udvariasan, ám eltökélten próbálva lerázni a könyvtárost, aki úgy megbolházta volna.
— Hova haza? — ámult el Széltoló.
— Haza haza. Az otthonomba. Ahol élek — magyarázta Kétvirág szégyenlősen. — A tenger másik oldalán. Tudod. Ahonnan jöttem. Lesz olyan szíves ezt abbahagyni?
— Ó.
— Ú-úk?
Csönd támadt. Aztán Kétvirág így szólt:
— Tudod, múlt éjjel felmerült bennem, azt gondoltam, nos, az az igazság, ez az egész utazás meg nézelődés remek dolog, de az is pompás lesz, amikor már csak múlt időben gondolok minderre. Tudod, beragasztani a képeket egy albumba, és emlékezni.
— Ha te mondod…
— Ú-úk?
— Ó, igen. Az a fontos dolog, ha már sok emléket gyűjtött az ember, hogy utána elmenjen valahova, ahol visszaemlékezhet, érted? Abba kell hagyni. Nem is voltál igazán sehol addig, míg haza nem érsz. Asszem, erre gondoltam.
Széltoló agyában újra végigfutott a mondaton. Másodszorra se volt se füle, se farka.
— Ó! — mondta megint. — Nos, jó, ha te így látod jónak. Hát akkor mikor mész?
— Asszem, még ma. Biztos, hogy akad egy hajó, ami egy darabon elvisz.
— Ebben biztos vagyok én is — válaszolta Széltoló kínosan. A lábára nézett. Aztán az égre. Megköszörülte a torkát.
— Volt némi mókában részünk együtt, mi? — bökött a bordái közé Kétvirág.
— Aha — felelte Széltoló, arcát egy vigyorszerűségbe facsarva.
— Nem vagy elkenődve, ugye?
— Kicsoda, én? — válaszolta Széltoló. — Ugyan dehogy! Száz és egy dolgom van.
— Akkor hát minden rendben. Figyelj csak, mi lenne, ha megreggeliznénk, és aztán leballagnánk a kikötőbe?
Széltoló gyászosan bólintott, asszisztenséhez fordult, és kivett zsebéből egy banánt.
— Már van róla némi fogalmad, innentől vedd át — motyogta.
— Ú-úk.
Valójában egyetlen hajó sem indult volna még az Agátai Birodalom tájékára se, ám ez csupán akadémikus kérdés volt, mert Kétvirág addig számolt le aranyakat az első, félig-meddig tiszta hajó kapitányának markába, amíg a férfi hirtelen felfedezte a tervei megváltoztatásában rejlő előnyöket.
Széltoló a rakparton várt, míg Kétvirág ki nem fizette a fickónak a hajó értékének körülbelül negyvenszeresét.
— Akkor ez el van intézve — mondta Kétvirág. — Kitesz majd a Barna-szigeteken, onnan meg már könnyen találok hajót.
— Remek — felelte Széltoló.
Kétvirág egy pillanatig elgondolkozónak tűnt. Aztán kinyitotta a Poggyászt, és kihúzott egy zacskó aranyat.
— Nem láttad Betánt meg Cohent? — kérdezte.
— Azt hiszem, elmentek összeházasodni — felelte Széltoló. — Hallottam, amikor Betán azt mondta, most vagy soha.
— Nos, amikor találkozol velük, add oda nekik ezt — nyújtotta át Kétvirág a zacskót. — Tudom, drága mulatság első otthont teremteni.
Kétvirág sosem értette meg az átváltási arányok örvénylő mélységeit. A zacskó tartalma könnyedén fedezhette volna nem egy új háztartás, de egy kisebb királyság megalapításának költségeit is.
— Át fogom adni az első adandó alkalommal — mondta Széltoló, és, legnagyobb meglepetésére, így is gondolta.
— Jó. Azt gondoltam, hogy neked is adok valamit.
— Ó, arra semmi…
Kétvirág kotorászott a Poggyászban, és előhúzott egy nagy zsákot. Elkezdte megtölteni ruhákkal, pénzzel, meg a képdobozzal, míg végül a Poggyász teljesen kiürült. Az utolsó dolog, amit a zsákba dugott, a szuvenírba kapott, muzsikáló cigarettásdoboz volt a kagylóberakásos fedelével, gondosan puha papírba csomagolva.
— Ez mind a tied — mondta becsukva a Poggyász tetejét. — Többet már nem lesz rá szükségem, és különben se férne rá a gardróbomra.
— Mi?
— Nem akarod?
— Nos, én… természetesen, de… a tiéd. Téged követ mindenhová, nem engem.
— Poggyász — mondta Kétvirág. — Ez itt Széltoló. Az övé vagy, megértetted?
A Poggyász lassan kinyújtotta lábacskáit, roppant eltökélten megfordult, és Széltolóra bámult.
— Azt hiszem, senkihez sem tartozik igazán önnönmagán kívül — jelentette ki Kétvirág.
— Tényleg — mondta Széltoló bizonytalanul.
— Nos, akkor ez volt minden — zárta le a dolgokat Kétvirág. Kezét nyújtotta.
— Isten veled, Széltoló! Majd küldök képeslapot, amikor hazaértem. Vagy valamit.
— Igen. Bármikor erre jársz, valaki biztosan tudni fogja, hol lehet megtalálni.
— Igen. Nos. Hát, akkor annyi.
— Valóban, annyi.
— Úgy van.
— Aha.
Kétvirág felsétált a hajóhídon, amit a türelmetlen legénység azonnal felhúzott mögötte.
Az evezés ritmusát adó dob megkezdte pufogását, és a hajó lassacskán kifutott az Ankh zavaros vizeire, amik már szokott formájuk hozták, és ott, meglovagolva a dagályt, a nyílt tenger irányába fordult.
Széltoló addig nézte, míg kis ponttá nem zsugorodott. Akkor lepislantott a Poggyászra. Ami visszabámult rá.
— Idefigyelj — mondta. — Menj isten hírivel. Magadnak ajándékozlak, érted?
Hátat fordított neki, és elsétált. Néhány másodperc múlva lépések kis neszét észlelte maga mögött. Megperdült.
— Azt mondtam, nem akarlak! — csattant fel, és belerúgott.
A Poggyász megroggyant. Széltoló továbbment.
Miután néhány yardnyit gyalogolt, megállt, és hallgatózott. Nem hallatszott semmi. Amikor visszafordult, a Poggyász ugyanott állt, ahol hagyta. Valahogy összetöpörödöttnek látszott. Széltoló egy darabig gondolkozott.
— Na jó, rendben van — mondta. — Gyere velem.
Újra hátat fordított, és visszaballagott az Egyetemre. Pár perccel később a Poggyász nyilvánvalóan elhatározta magát, újra kieresztette lábikóit, és utána poroszkált. Tisztában volt azzal, hogy nincs sok választása.
Végigmentek a rakparton, aztán be a városba, két pötty a kisebbedő látképben, ami, ahogy a látószög kiszélesedik, magában foglal egy csöpp hajót elindulóban a széles, zöld tengeren keresztül, ami csak része a fényes, mindent körülölelő óceánnak egy felhők koronázta Korongon, négy óriási elefánt hátán, amik maguk egy roppant teknőc páncélján ácsorognak.
Ami hamarosan csak egy csillanássá válik a csillagok tömegében, végül elenyészik.