— Nem vagyok benne biztos.
— Hát akkor mégis miért nem ehetőek?
Széltoló köhécselt egy kicsit.
— Igazából azok a kis ajtók meg ablakok rajta — mondta boldogtalanul —, azok a tuti áruló jelek.
A mennydörgés végiggördült a Láthatatlan Egyetemen. A tetőre zúduló eső kiszörcsögött az esőcsatornaszájakon, bár a vízköpők élelmesebbjének egyike-másika sietve elmenekült, hogy menedéket leljen a zsindelyek labirintusában.
Messze alattuk, a Nagycsarnokban, egy szertartásos nyolcszög sarkaiban, összegyűlt Korongvilág nyolc leghatalmasabb varázslója. Az igazat megvallva, valószínűleg nem ők voltak valóban a leghatalmasabbak, ám egész bizonyosan jelentős túlélési készséggel bírtak, ami a mágia kifejezetten versenyszellemű világában gyakorlatilag ugyanazt jelentette. Minden nyolcadik szintű varázsló mögött ott tolongott vagy fél tucat hetedik szintű, kezét-lábát törve, hogy kitúrja, és a rangidős varázslóknak ki kellett fejleszteniük egy fürkésző attitűdöt, teszem azt az ágyukban esetlegesen megbújó skorpiók irányába. Egy ősi közmondás pompásan összefoglalja ezt: amikor a varázsló belefárad abba, hogy üvegcserepek után kutasson a vacsorájában, akkor az életet unta meg.
A legöregebb varázsló, Gréber Mölcs, az Ősi és Igazán Eredeti Bölcsek Töretlen Körének rendjéből, ránehezedett faragásokkal ékes botjára, és imigyen szóla:
— Ne lacafacázzon, Mállotviksz, gyötör a csúz!
Gáldor, aki csupán hatásszünetet tartott, ellenséges pillantást vetett rá.
— Jól van, akkor rövidre fogom…
— Nagyon helyes!
— Mindnyájan kutattunk útmutatás után a reggeli eseményeket illetőleg. Van-e közöttünk olyan, aki talált is?
A varázslók oldalvást egymásra sandítottak. Sehol, egy szakszervezeti konferencia jótékony célú, felebarátian önsegélyező estélyén kívül nem találunk oly sok kölcsönös bizalmatlanságot és gyanakvást, mint a rangidős mágusok gyülekezetében. Mindazonáltal a puszta tények azt mutatták, a nap eléggé rosszul sikerült. Az amúgy lelkesen felvilágosítással szolgáló démonok, akiket nagy hirtelen odarendeltek a Tömlöc Létsíkokból, behúzták fülük-farkuk, és elsompolyogtak a kérdések elől. A varázstükrök meghasadtak. A tarokk kártyákról rejtélyesen eltűntek a figurák. A kristálygömbökben csak homályos ködöt lehetett látni. Még a tealevelek is összebújtak a csésze alján és határozottan nem kívántak semerre se mozdulni — ez utóbbi módszert, mint léhaságot és szemlélődésre méltatlant, a varázslók normális körülmények között lenézték.
Egyszóval az egybesereglett varázslók tanácstalanok voltak. Az általános egyetértés moraja hallott.
— Következésképpen tehát javallom hol celebráljuk el AshkEnte rituáléját — jelentette ki Gáldor drámaian.
Be kellett vallja, jobb reakciót remélt, valami olyasmit, hogy „Ne, csak az AshkEnte rituálét ne! Halandó lény ne ártsa magát ilyesmibe!”
A valóságban a bejelentést elismerő mormogás fogadta.
— Jó ötlet.
— Ésszerűen hangzik.
— Vágjunk bele!
Kissé kizökkenve a kerékvágásból, Gáldor berendelte az alacsonyabb rangú varázslók menetét, akik különféle varázseszközöket hurcoltak a terembe.
Már utaltunk rá, hogy erre az időre kialakult némi egyenetlenség a mágia gyakorlásának hogyanja kérdéskörét illetően a varázslói testvériségen belül.
Különösen a fiatalabb varázslók terjesztették, hogy ideje lenne, ha a mágia korszerűsítené imázsát, és hol mindnyájan jobban tennék, ha abbahagynák a piszmogást a viaszdarabokkal és csontokkal, és az egészet gondosan megszervezett alapokra helyeznék, kutatási programokkal és háromnapos konferenciákkal ötcsillagos szállodákban, ahol előadásokat tarthatnának izgalmas témákról, mint például „Hová tart a geomancia?” és „A hétmérföldes csizma szerepe a jóléti társadalomban”.
Ármánd, példának okáért, alig csinált valami mágikusat az utóbbi időkben, ám óramű pontossággal intézte a Rend ügyeit, kosárszámra írta a memókat és az irodája falán volt egy tarka pacnik, zászlócskák meg vonalak borította óriási grafikon, amit senki más nem igazán értett, viszont elképesztően imponálóan hatott.
A varázslók másik típusa ezt az egészet ingoványos locsogásnak tekintette, és semmit se volt hajlandó kezdeni egy képmással, csak ha viaszból készült és lógtak belőle a tűk.
A nyolc Rend vezetői ez utóbbi meggyőződés hívei voltak, konzervatívok az utolsó mágusig, és az eszközöknek, amiket a nyolcszög köré halmoztak, határozottan volt egy lényegre törően okkult kinézete. Kosszarvak, koponyák, barokkosan megmunkált fémtárgyak és vaskos gyertyák ugyancsak hangsúlyosan voltak jelen, az ifjabb varázslók azon felfedezésének ellenére, hogy az AshkEnte rituálé tökéletesen jól elvégezhető három kis fadarabbal és négy köbcenti egérvérrel.
Az előkészületek általában több órát vettek igénybe, ám most a rangidős varázslók egyesített erői ezt jelentősen lerövidítették, és, pusztán röpke negyven perc elteltével, Gáldor elkántálta a varázsige utolsó szavait. Azok egy percig ott lógtak a levegőben az orra előtt, majd szertefoszlottak.
A nyolcszög közepén a levegő vibrált s megsűrűsödött, majd váratlanul egy magas, sötét alakot tartalmazott. Az alak nagy részét fekete ruha és csuklya takarta, és ez valószínűleg így volt jól. Az illető egy hosszú kaszát tartott az egyik kezében, és nem lehetett nem észrevenni, hogy ahol az ujjainak kellett volna lennie, csupán fehér csont látszott.
A másik csontvázkéz egy pálcika végét markolta, amin sajt- és ananászdarabkák sorakoztak.
— NA MI VAN? — érdeklődött a Halál, egy jéghegy minden melegségét és tarkaságát idéző hangon. Észlelve a varázslók üveges tekintetét, lepillantott a pálcikára. — BULIBAN VOLTAM — tette hozzá némileg szemrehányóan.
— Ó, Föld és Setétség Teremtménye, eme egybesereglett nagyjai az mágia művészettyének szólítják kegyelmed, mégpeniglen… — kezdte Gáldor szilárd, parancsoló hangsúllyal. A Halál bólintott.
— IGEN, IGEN, EZT MÁR MIND TUDOM KÍVÜLRŐL — jegyezte meg. — MIÉRT IDÉZTETEK IDE?
— Ismeretes, hogy ismered mind a múltat, mind az eljövendőt — szólt Gáldor egy kissé neheztelve, ugyanis a megkötés és idézés fohászát eléggé kedvelte, és már többször mondták neki, hogy nagyon jól is adja elő.
— ABSZOLÚT KORREKT.
— Akkor esetleg meg tudod nekünk mondani, hogy pontosan mi is történt ma reggel? — kérdezte Gáldor. Összeszedte magát és csengő hangon hozzátette. — Megparancsoltatik tenéked, hogy válaszolj híven és igazul Azimrothe által, T’chikel által és…
— RENDBEN, AZ ÁLLÁSPONTOD TÖKÉLETESEN VILÁGOS — mondta a Halál. — MI AZ PONTOSAN, AMIT MEG KÍVÁNSZ TUDNI? MEGLEHETŐSEN SOK MINDEN TÖRTÉNT MA REGGEL, TESZEM AZT EGYESEK MEGSZÜLETTEK, MÁSOK MEGHALTAK. AZ ÖSSZES FA NŐTT EGY KEVESET, A HULLÁMOK ÉRDEKES MINTÁKBA FODROZÓDTAK A TENGEREN…
— Úgy értem, az Oktávóval — vágott közbe Gáldor hűvös méltósággal.
— AZ? AZ CSAK A VALÓSÁG ÚJRABEÁLLÍTÁSA VOLT. ÚGY TUDOM, HOGY AZ OKTÁVÓ AGGÓDOTT, NEHOGY ELVESSZÉK A NYOLCADIK VARÁZSIGE. ÉPP LEESETT A KORONGRÓL UGYANIS.
— Várjunk csak, várjunk csak — vetette közbe Gáldor, miközben borostáit sercegtette. — Most arról a varázslatról beszélünk, ami Széltoló fejében lapul? Magas, vékony, kissé girhes fickó? Az aki…
— AMIT ÉVEK ÓTA HURCOL MINDENFELÉ, IGEN.
Gáldor összeráncolta a szemöldökét. Egy Változtató Varázs ugyancsak nagy erőfeszítést jelentett, ám miért? Mindenki tudja, hogy amikor egy varázsló meghal, minden ige kiszabadul a fejéből, akkor meg minek fáradni Széltoló megmentésével? A varázsige végül csak visszalebegne az Oktávóba!