— Nézd csak, az az ajtó eléggé fura — mutatott rá Kétvirág.
— Nem értem. Mégis, miért kell varázslat ahhoz, hogy egy ház fennmaradjon? — kérdezte Széltoló. Kétvirág félve megérintette az egyik falat.
— Ez ragad!
— Nugát — mondta Iszkiri.
— Megáll az eszem! Egy igazi mézeskalácsházikó! Széltoló, egy igazi…
Széltoló gyászosan bólintott.
— Aha, az Építészet Cukormázas Irányzata — mondta. — Hál’ Istennek, sose terjedt el igazán.
Gyanakodva pislogott az édesgyökér ajtókopogtatóra.
— Valahogy újratermelődik — magyarázta Iszkiri. — Tényleg csodálatos. Manapság már nem lehet hozzájutni ilyen házhoz. Seholse készítenek ilyen minőségű mézeskalácsot.
— Tényleg? — hümmögte Széltoló borúsan.
— Gyertek be — invitálta őket a manó —, de vigyázzatok a lábtörlővel!
— Miért?
— Vattacukor.
Az óriási Korong lassan forgott szorgos napja alatt. A nappali fény tócsákba gyűlt a völgyteknőkben, majd, ahogy az éj leszállt, felszívódott.
A Láthatalan Egyetem egy hűvös szobájában Ármánd a könyv fölé hajolt, ajkai hangtalanul mozogtak, ahogy ujjával az ismeretlen, ősrégi írást követte. Megtudta, hogy a Tsorti Nagy Piramis, ami mára réges-rég elenyészett, egymillióháromszázezertíz mészkőkockából épült. Megtudta, hogy tízezer rabszolgát dolgoztattak halálra az építkezés során. Megtudta, hogy a piramis valóságos útvesztője volt a titkos átjáróknak, amiknek falát az ősi Tsort letisztult bölcsességei ékítették. Megtudta, hogy amennyiben a piramis összeadott magaságát és hosszúságát elosztjuk szélessége felével, az eredmény pontosan egyegészhatvanhétezerötszázhatvanháromtízezred, vagyis precízen az ezerkétszázharminchétegészkilencvennyolcmillióhétszáztizenkettőezerötszázhatvan-hétmilliomodszorosa azon különbségnek, ami a naptól mért távolság és egy kis narancs súlya között mutatkozik. Megtudta, hogy teljes hatvan évet szenteltek az építkezésnek.
Úgy vélte, mindez túlontúl sok vesződség csak azért, hogy egy borotvapengét kiélesítsenek.
Ezenközben Skund erdejében Kétvirág és Széltoló letelepedtek egy kis mézeskalács-kandallópárkány lakomára, és vágyakozva gondoltak a kovászos uborkára.
És mesze-messze, ám az előbb-utóbb elkerülhetetlen találkozáshoz vezető úton, a legislegnagyobb hős, akit a Korong valaha is produkált, épp cigarettát sodort, teljes mértékben tudatlanul afelől, milyen szerepet fog játszani a majdani eseményekben.
Elég érdekesre sikeredett készítménye, amit nagy szakértelemmel pödört ujjai közt, mivel számos vándormágushoz hasonlatosan, akiktől eltanulta ezt a művészetet, neki is szokásában állt, hogy a csikkeket egy bőriszákba gyűjtse, s belőlük sodorjon újabb szívnivalót. Az átlagok kérlelhetetlen törvényéből következik tehát, hogy a dohány egy részét több éve már gyakorlatilag folyamatosan szívta. Az az izé, amit sikertelenül próbált meggyújtani, alkalmas lett volna útburkolatnak.
Ennek a személynek olyan mesés hírneve volt, hogy egy csapatnyi kóborló barbár tisztelettudóan meghívta, csatlakozzék hozzájuk a lótrágyából rakott tábortűz mellé. A tengelyvidéki nomád törzsek általában elhúztak telelni peremiránt, és ezek a lovasok is egy olyan törzshöz tartoztak, amely már nemezsátrat vert a tikkasztó mínusz három fokos hőhullámban, és amelynek tagjai keservesen panaszkodtak a fenyegető hőgutára, miközben hámló orrukat vakarászták.
A barbár törzsfőnök szólásra emelkedett:
— Mi is tehát a legnagyobb öröm, melyet az igaz férfiember az életben lelhet? — Ilyesmiket kell annak mondania, aki fenn akarja tartani a sztyeppei hitelesség imázsát barbárkörökben.
A jobbján ülő férfi elgondolkozva kiitta kancatejből és hópárducvérből kevert koktélját, és imigyen szóla:
— A puszta élesen kirajzolódó láthatára, a hajadon átsüvítő szél, friss ló alattad.
A balján üldögélő nomád azt mondta:
— A magasban szárnyaló fehér sas vijjogása, havazás az erdőn, egy remek nyílvessző az íjon.
A törzsfőnök bólintott, és így vélekedett:
— Bizonyos, hogy a legnagyobb öröm megölt ellenséged látványa, törzsének megaláztatása, s asszonyai siráma.
Ezt a vérlázító kijelentést az általános helyeslés bajusz alatt mormolt moraja fogadta.
Ekkor a törzsfőnök tiszteletteljesen a kistermetű vendéghez fordult, aki fagydaganatait melengette nagy óvatosan a tűznél, és megszólította:
— Ám vendégünk, kinek hírneve legendás, bizonyára elárulja nekünk, mi is az igazán, amit egy férfiú a legpompásabb dolognak nevezhet az életben?
A vendég szünetet tartott egy újabb — sikertelen — rágyújtási kísérlet közepén.
— Mit beséls?
— Azt kérdeztem, mi az, amit az igazi férfi a legremekebbnek talál életében?
A harcosok közelebb hajoltak. Ami most következik, azt hallani kell.
A vendég hosszasan és keményen törte a fejét, aztán megfontoltan így válaszolt:
— Meleg víz, jó fogak, ész, puha vécépapír.
A kovácsműhelyben lobot vetett a szikrázó oktarin fény. Gáldor Mállotviksz, derékig meztelenül, arcát füstszínű üvegmaszk mögé rejtve, belehunyorgott a ragyogásba és sebészi pontossággal csapott le a pöröllyel. A mágia sikított és vonaglott a harapófogóban, de Gáldor továbbformálta, meggyötört tűzvonallá nyújtotta.
Megnyikordult egy padlódeszka. Gáldor számos órát áldozott a parkett hangolására, ami mindenképp tanácsos elővigyázatosság, ha az ember nagyravágyó segédje oly nesztelen oson, mint egy macska.
Desz. Ez azt jelenti, hogy az illető az ajtótól jobbra settenkedik.
— Á, Ármánd — vetette oda Gáldor meg se fordulva, és elégedetten nyugtázta a halk neszt, ahogy valaki levegő után kapkodott a háta mögött. — Milyen kedves tőled, hogy felkeresel. Nem csuknád be az ajtót?
Ármánd kifejezéstelen arccal belökte a nehéz ajtót. A fölötte lévő magas polcon különféle palackozott lehetetlenségek dagonyáztak páclevükben, s érdeklődéssel figyelték.
Mint minden varázsló műhelye, ez a helyiség is úgy nézett ki, mintha egy állatkitömő egy öntödében rendezkedett volna be teljes felszerelésével egyetemben, ahol utána összecsapott egy eszement üvegfúvóval, és a verekedés során egy arra járó krokodilusnak közös erővel betörték a fejét (az áldozat a plafonról lógott és kámfortól bűzlött). Ármándnak viszketett a tenyere, hogy megdörzsölje a köröskörül látható lámpákat és gyűrűket. Több olyan tükör is lógott a falakon, amik azt a benyomást keltették, érdemes lenne őket közelebbről megszemlélni, még akkor is, ha a megtekintés esetleg kölcsönös. Egy ketrecben hétmérföldes csizma izgett-mozgott nyugtalanul. Egy egész könyvtárnyi grimoár — no persze nem olyan hatalmasak, mint az Oktávó, de azért varázsigéktől duzzadóak — csikorgatta-nyikorgatta láncait, mintegy válaszul a varázsló rájuk szögezett, mohón vágyakozó pillantására. Mindezek nyers energiája úgy felizgatta Ármándot, ahogy semmi más nem tudta volna, mindazonáltal megvetette az ápolatlanságot és Gáldor színpadiasságát.
Teszem azt, történetesen tisztában volt azzal, hogy a méregzöld folyadék, amely torz csövek összevissza labirintusában bugyborékolt rejtélyesen az egyik munkapadon, csupán szappannal dúsított zöld festék — ugyanis megvesztegette a szolgák egyikét.
Egy szép napon, gondolta, mindez a múlté lesz. Kezdve a rohadt aligátorral. Az ujjízületei elfehéredtek…