— A befektetés egyértelműen megtérül.
A bor meleg, sárga ragyogásába merülve Széltoló megpróbált körkörös-tengeri ésszel gondolkodni a biztos irtásról.
— Asziszem, nem értem ezt a biztos irtást — mondta határozottan, miközben szórakozottan figyelte, ahogy a világ forog körülötte. — Na már most, a mágia. A mágiát, azt értem.
Kétvirág elvigyorodott.
— A mágia egy dolog, az ők-ón-gnómja viszont egészen más — mondta.
— Mija?
— Mi?
— Az a fura szó, amit mondttá’ — sürgette Széltoló türelmetlenül.
— Az ők-ón-gnómja?
— Sose hallottam róla.
Kétvirág megpróbálta elmagyarázni.
Széltoló megpróbálta felfogni.
A hosszú délután alatt bejárták a várost forgásirányban a folyó mentén. Kétvirág haladt az élen a furcsa képdobozzal, mely keskeny bőrszíjon lógott a nyakában. Széltoló mögötte lépkedett, néha-néha felnyögött, és ilyenkor megtapogatta a fejét, hogy ellenőrizze, a helyén van-e még.
Néhányan még követték őket. Egy városban, ahol a mindennapos taposómalmot nyilvános kivégzések, leszámolások, verekedések, varázspárbajok és furcsa események szakítják meg rendszeresen, a lakosok a tökély csúcsára fejlesztették az érdeklődő bámészkodás mesterségét. A helybéliek, mind egy szálig, igen gyakorlott szájtátók voltak. Mindenesetre, Kétvirág boldogan készített képet kép után az utca népének olyan elfoglaltságairól, melyeket jellegzetesnek nyilvánított, és mivel következésképpen negyedrhinusok cseréltek gazdát a megörökítettek „szíves fáradozásáért”, hamarosan bódult és boldog újgazdagok csoportja kígyózott a turista nyomában arra az esetre, ha netalán szétrobban ez az őrült, aranypénzt záporozva.
Hétkezü Sekh Templománál a papok és rituális szívátültető mesterek sebtében összehívott zsinata egyetértett abban, hogy Sekh száz arasz magas szobra túl szent ahhoz, hogy mágikus kép készüljön róla, két rhinu kifizetése azonban bámulatos módon meggyőzte őket arról, hogy egyáltalán nem is olyan szent.
A Szajhák Gödrénél hosszasan elidőztek, és egymás után készültek a színes és tanulságos képek, melyek közül Széltoló sokat eldugott a ruhájába, hogy majd titokban részletesen áttanulmányozhassa őket. Ahogy az alkoholgőz kezdett tisztulni az agyából, komolyan eltöprengett rajta, vajon hogyan működhet az ikonográf.
Még egy bukott varázsló is tudja, hogy akad néhány fényérzékeny anyag. Lehet, hogy az üveglapokat valamiféle titokzatos eljárással alkalmassá tették a rajtuk áthaladó fény megdermesztésére? Ilyesmiről lehet szó. Széltoló gyakran gyanította, hogy van valahol valami, ami jobb a mágiánál. Rendszerint csalódott.
Mindamellett ezután minden alkalmat megragadott, hogy ő kezelhesse a dobozt. Kétvirág ezt örömmel megengedte, mivel így ő is rajta lehetett a képeken. Ezen a ponton történt, hogy Széltoló észrevett valami különöset. A doboz birtoklása egyfajta hatalmat ruházott rá hordozójára — méghozzá azt, hogy bárki, aki a hipnotikus üvegszemmel került szembe, alázatosan engedelmeskedett a pózra és arckifejezésre vonatkozó legzsarnokibb utasításoknak is.
Éppen imígyen foglalatoskodott a Törött Holdak Terén, amikor megtörtént a katasztrófa.
Kétvirág egy hökkent amulettárus mellett feszített. Újonnan lelt csodálói tömege érdeklődve figyelte arra az esetre, ha netalán cselekszik valami humorosan holdkóros dolgot.
Széltoló fél térdre ereszkedett, hogy jobb legyen a kép elrendezése, és megnyomta a boszorkányos kallantyút.
— Nem nyert — szólalt meg a doboz. — Kifogyott a rózsaszín.
Egy addig észrevétlen ajtó pattant fel a meglepett varázsló orra előtt. Egy pici, zöld és rettenetesen bibircsókos humanoid hajolt ki, az egyik karmos kezében tartott festék lepte palettára mutatott, és rákiabált:
— Nincs rózsaszín! Érted? — rikoltotta. — Hiába nyomogatod a kart, ha egyszer nincs rózsaszín, nem igaz? Nem kellett volna annyi képet csinálni azokról az ifjú hölgyekről, ugye? Mostantól egyszínűek lesznek a képek, haver. Rendben?
— Rendben. Aha. Persze — hebegte Széltoló. A kicsi doboz egy homályos sarkában mintha egy festőállványt látott volna, meg egy apró, vetetlen ágyat. Remélte, hogy téved.
— Ha fölfogtad, akkor jó — mondta a kis krampusz, és becsapta az ajtót. Széltoló úgy vélte, hallja a morgás elfojtott hangját meg hogy egy hokedlit húznak odabent a padlón.
— Kétvirág… — kezdte, és felnézett.
Kétvirág eltűnt. Ahogy Széltoló rámeredt a tömegre, bizsergőn iszonyatos érzés kúszott végig a hátgerincén, és gyengéd bökést érzett a háta közepén.
— Szép lassan fordulj meg — mondta egy fekete selyemre emlékeztető hang. — Különben búcsút mondhatsz a vesédnek.
A tömeg érdeklődve figyelt. Kezd egész jóra fordulni a nap.
Széltoló lassan fordult meg, s érezte, hogy egy kardhegy végigkarcolja a bordáit. A penge túlsó végén Stren Withelt ismerte fel — tolvaj, kegyetlen kardforgató, mogorva pályázó a világ leggonoszabb embere címre.
— Helló — motyogta Széltoló elhalóan. Látta, hogy néhány öllel arrébb pár közönyös alak felemeli a Poggyász fedelét, és izgatottan mutogat az arannyal teli zacskókra. Withel elmosolyodott. Ez elbátortalanítóan hatott csupa seb arca miatt.
— Téged ismerlek — mondta. — Útszéli varázsló vagy. Mi az az izé?
Széltoló észrevette, hogy a Poggyász fedele enyhén remeg, pedig nem fújt a szél. És ő még mindig a kezében tartja a képdobozt.
— Ez? Ez képeket csinál — mondta derűsen. — Hé, folytasd csak a mosolygást, légy szíves! — Gyorsan elhátrált, és ráfogta a dobozt az útonállóra.
Withel egy pillanatig habozott.
— Mi? — tudakolta.
— Ez így remek, maradj így… — próbálkozott Széltoló.
A tolvaj megtorpant, aztán felmordult, és meglendítette kardját.
Éles csatt hallatszott, aztán rettenetes sikolyok kettőse. Széltoló nem nézett oda, mert félt attól az iszonyatos látványtól, ami elé tárulhat. Mire Withel ismét felé pillantott, a varázsló már a tér túlsó oldalán járt. És egyre gyorsult.
Az albatrosz széles, lassú szárnycsapásokkal ereszkedett, amelyek cseppet sem méltóságteljes tollborzolással és jókora dübbenéssel értek véget, amikor nehézkesen landolt a leszállópályán a Patrícius madárkertjében.
A madarak gondozója a napon szunyókált és nemigen számított távolsági üzenetre ilyen hamar, hiszen épp aznap reggel érkezett egy. Talpra ugrott és felnézett.
Néhány pillanattal később már befelé sietett a palota folyosóján, markában az üzenetkapszulával, és — a meglepetésből eredő gondatlansága jóvoltából — egy csúnya csőrvágást szopogatott a kézfején.
Széltoló végigtrappolt egy sikátoron, rá se hederítve a képdobozból hallatszó dühös sikolyokra, és ahogy átvetette magát egy magas falon, kopott köpenye úgy csapkodott körülötte, akár egy torzonborz csóka tollai. Egy szőnyegbolt udvarába érkezett, szétszórva árukat és vásárlókat, kivetődött a hátsó kijáraton mentegetőzés-nyomvonalat húzva maga után, végigrohant egy másik sikátoron, és veszélyesen billegve megállt, mielőtt meggondolatlanul beleugrott volna az Ankh-ba.
Állítólag léteznek olyan misztikus folyók, melyek egyetlen cseppje képes elorozni az ember életét. Miután zavarosan átszelte az ikervárost, az Ankh lehetne közülük az egyik.