A távolban a dühös ordítozásból rémült sikoltozás lett. Széltoló kétségbeesetten nézett körül, csónakot, vagy legalább kapaszkodót keresve a meredek falon valamelyik oldalon.
Csapdába került.
Kéretlenül, a Varázsige előbújt az agyában. Talán pontatlan lenne azt állítani, hogy Széltoló megtanulta; nem, a Varázsige tanulta meg őt. Ez az esemény vezetett kicsapásához a Láthatatlan Egyetemről, mert fogadásból ki merte nyitni a Teremtő saját grimoire-jának, az Oktávónak utolsó fennmaradt példányát (miközben az Egyetem könyvtárosa éppen mással foglalatoskodott). A Varázsige kiugrott a lapról, és azon nyomban mélyen beásta magát Széltoló agyába, ahonnan még az orvosi fakultás legjelesebb képviselői együttesen sem tudták kiűzni. Hogy pontosan melyik varázslat volt ez, nem tudták megállapítani, csak annyit, hogy egyike a nyolc alapvető bűvigének, melyek sokrétűen összefonódnak a magának a téridőnek teljes szövedékével.
Azóta kiderült egy fölöttébb nyugtalanító sajátsága: valahányszor Széltoló kimerültnek vagy különösen veszélyeztetve érezte magát, próbálta magát kimondatni.
Széltoló összeszorította a fogát, de az első szótag máris kibukott a szája sarkán. Bal keze önkéntelenül megemelkedett, és, ahogy a varázserő körbeörvénylette, oktarin színű szikrák kezdtek pattogni belőle…
A Poggyász fordult be a sarkon, néhány száz térde dugattyúként mozgott.
Széltoló eltátotta a száját. A varázslat elenyészett, kimondatlanul.
A ládát egyáltalán nem gátolta a mozgásban az a díszes szőnyeg, mely szinte csibészesen köré tekeredett, sem az a tolvaj, aki fél karjánál fogva lógott ki a fedél alól. A szó szoros értelmében holt teher volt. Valamivel arrébb, a fedél szélén két ujjmaradvány látszott; tulajdonosa ismeretlen.
A Poggyász megállt néhány lábra a varázslótól, és pillanatnyi habozás után behúzta lábait. Szemet Széltoló nem látott rajta, mégis biztos volt abban, hogy a láda őt bámulja. Várakozóan.
— Hess! — szólt oda ernyedten. A Poggyász nem tágított, csak a fedél tárult fel nyikorogva, és eleresztette a halott tolvajt.
Széltolónak eszébe jutott az arany. A ládának alighanem szüksége van gazdára. Kétvirág hiányában őrá esett volna a választás?
Beállt az apály, és Széltoló látta, hogy ellebeg a szemét az aranyló délutáni napfényben a Folyókapu felé, alig száz lábnyira folyásirányban. Egy pillanat alatt a habokba lökte a halott tolvajt. Ha később megtalálják is, aligha ad megjegyzésekre okot. És a torkolat közelében tanyázó cápák hozzászoktak a szilárd, rendszeres táplálkozáshoz.
Széltoló nézte a tovalebegő testet, és azon töprengett, mihez kezdjen. A Poggyász valószínűleg nem merülne el. Csak az alkonyatot kell bevárnia, aztán útra kel az apállyal. Számos vad terület akad a folyó mentén, ahol kilábolhat a partra, aztán… nos, ha a Patrícius tényleg írt róla uralkodótársainak, másféle öltözék meg egy borotválkozás megoldja a dolgot. Bárhogyan is, számos vidék létezik, és neki rendkívül jó a nyelvérzéke. Csak jusson el Kimérába, Gonimba vagy Eslohensba — fél tucat hadsereg se tudja többé ide visszahurcolni! És aztán… gazdagság, kényelem, biztonság…
Ott van persze Kétvirág problémája. Széltoló megengedett magának egy pillanatnyi szomorúságot.
— Rosszabb is lehetne — mondta, mintegy búcsúként. — Odaveszhettem volna én is.
Amikor mozdulni próbált, rájött, hogy ruhája beleakadt valamibe.
Odafordult, és döbbenten látta, hogy köpenye szegélyét szorosan tartja a Poggyász fedele.
— Á, Gorphal — szólt a Patrícius kedvesen. — Gyere be, ülj le! Megkínálhatlak egy kis kandírozott tengeri csillaggal?
— Mindenben állok szolgálatára, méltóságos uram — mondta az öregember higgadtan. — Kivéve talán a tartósított tüskésbőrűek fogyasztását.
A Patrícius vállat vont, és az asztalon heverő pergamenre mutatott.
— Olvasd!
Gorphal felemelte a pergament, és kissé felhúzta egyik szemöldökét, amikor megpillantotta az Arany Birodalom ismerős képírásjeleit. Csöndben olvasott vagy egy percig, aztán megfordította, hogy aprólékosan tanulmányozhassa a pecsétet a másik oldalon.
— Hírnévre tettél szert, mint a Birodalom ügyeinek szakértője — mondta a Patrícius. — Meg tudod ezt magyarázni?
— A birodalmi ügyekkel kapcsolatos tájékozottság nyitja nem a konkrét események megfigyelése, sokkal inkább egy bizonyos észjárás ismerete — felelte az idős diplomata. — Az üzenet valóban különös, de korántsem meglepő.
— Ma reggel a Császár utasított — a Patrícius megengedte magának azt a luxust, hogy kimutassa ingerültségét — utasított engem, Gorphal, hogy oltalmazzam ezt a Két Virág nevű egyént. Most úgy tűnik, meg kell öletnem. Nem találod ezt meglepőnek?
— Nem. A Császár szinte gyermek még. Afféle… idealista. Lelkes. Isten a népe szemében. Míg ellenben a délutáni levél, ha nem tévedek, Kilenc Forgó Tükörtől, a nagyvezírtől jött. Ő számos Császár szolgálatában öregedett meg. A Birodalom sikeres irányításának nélkülözhetetlen, ám zavaró tartozéknak tekinti őket. Nem szereti a nem helyénvaló dolgokat. A Birodalom nem úgy jött létre, hogy megengedte bárminek is, hogy helyet változtasson. Ez az ő nézőpontja.
— Kezdem már érteni… — mormolta a Patrícius.
— Úgy bizony. — Gorphal belemosolygott a szakállába. — Ez a turista nincs a helyén. Miután beleegyezett ura óhajába, biztos vagyok benne, hogy Kilenc Forgó Tükör megtette saját intézkedéseit. Aligha engedik visszatérni a vándort hazájába, ahová akár az elégedetlenség kórját is behurcolhatja. A Birodalom szereti, ha alattvalói ott maradnak, ahová helyezi őket. A legkényelmesebb megoldás tehát az lenne, ha ez a Két Virág örökre eltűnne a barbár földeken. Ami azt jelenti, hogy itt, méltóságos uram.
— Mit tanácsolsz? — kérdezte a Patrícius.
Gorphal vállat vont.
— Csak annyit, hogy ne tegyen semmit. Az ügy kétségtelenül magától meg fog oldódni. Viszont — merengve a fülét vakarta —, talán az Orgyilkosok Céhe…
— No igen — bólintott a Patrícius. — Az Orgyilkosok Céhe. Ki is a Céh elnöke jelen pillanatban?
— Rongylábú Zlorf, méltóságos uram.
— Beszélj vele!
— Úgy lesz, méltóságos uram.
A Patrícius bólintott. Alaposan megkönnyebbült. Egyetértett Kilenc Forgó Tükörrel — az élet épp elég nehéz. Az emberek maradjanak, ahol vannak.
Ragyogó csillagképek világítottak le a Korongvilágra. A kereskedők, egyik a másik után, becsukták boltjukat. A zsebmetszők, tolvajok, az események titkos mozgatói, szajhák, illuzionisták, visszaeső bűnösök és a második emeleten lakók, egyik a másik után, felébredtek és megreggeliztek. A varázslók eljártak többdimenziós ügyeikben. Az éjszaka két uralkodó planéta együttállásával kecsegtetett — a Varázsnegyed fölött a levegő máris elhomályosodott a korai bűvigéktől.
— Nézd — mondta Széltoló —, így nem jutunk sehová. — Oldalra araszolt. A Poggyász hűségesen követte, fedele fenyegetően félig nyitva állt. Széltoló rövid ideig fontolgatta a kétségbeesett vetődés lehetőségét a biztonságba. A fedél várakozásteljesen cuppogott.
Különben is, mondta magának Széltoló elszoruló szívvel, ez a nyavalyás csak megint követne engem. Olyan kitartó kinézete van. Még ha sikerülne is a varázslónak szereznie egy lovat, az a sanda gyanúja támadt, hogy a láda követni fogja saját tempójában. Vég nélkül. Átúszik a folyókon és tengereken. Minden éjszakával közelebb ér, míg neki muszáj megállnia pihenni. És aztán egy napon, valami egzotikus városban, évek múltán, egyszerre meghallja majd a sok száz apró láb egyre gyorsuló dobogását maga mögött az úton…