— Nem én vagyok a te embered! — nyögte. — Nem az én hibám! Nem én raboltam el!
A láda kissé előrébb mozdult. Már csak egy keskeny, csúszós gátcsík maradt Széltoló sarka és a folyó között. A jövőbelátás sziporkája elárulta neki, hogy a láda különb úszó, mint ő. Meg sem próbálta elképzelni, milyen érzés lenne belefulladni az Ankh-ba.
— Addig nem fog leállni, míg be nem adod a derekad — mondta egy vékony hang társalgási stílusban.
Széltoló lepillantott az ikonográfra, mely még mindig a nyakában lógott. A kis csapóajtó nyitva állt, az apró homunkulusz a párkányra támaszkodva pipázott, és élvezettel figyelte a fejleményeket.
— Legalább téged is magammal viszlek — mondta Széltoló fogcsikorgatva.
A kis krampusz kivette a pipát a szájából.
— Mit mondtál?
— Azt, hogy legalább téged is magammal viszlek, a fenébe is!
— Ahogy tetszik. — A krampusz jelentőségteljesen megkopogtatta a doboz oldalát. — Majd meglátjuk, ki süllyed el előbb.
A Poggyász kitátotta a fedelét, és egy újabb hüvelyktöredéknyit előrearaszolt.
— Jól van, na! — kiáltotta Széltoló ingerlékenyen. — Legalább annyi időt adj, hogy gondolkodhassak!
A Poggyász lassan elhátrált. Széltoló visszaaraszolt a viszonylag biztonságos szárazföldre, és hátát a falnak vetve leült. A folyó túloldalán Ankh város fényei ragyogtak.
— Varázsló vagy — szólt közbe a krampusz. — Ki fogsz találni valami módot, amivel megtalálhatod az emberedet!
— Nem valami nagy varázsló, sajnos.
— Csak ráveted magad az emberekre, és férgekké változtatod őket — tette hozzá a krampusz bátorítólag, nem törődve ez utóbbi megjegyzéssel.
— Nem. Az Állattá változtatás nyolcadik szintű varázslat. Én nem fejeztem be az iskolát. Mindössze egy varázsigét tudok.
— Hát, az is megteszi.
— Kétlem — morogta Széltoló reményvesztve.
— Miért, az a varázslat mire jó?
— Nem tudom megmondani. Nem igazán szeretnék beszélni róla. De őszintén — sóhajtott a bukott mágus —, nem sokat érnek a varázslatok. Még a legegyszerűbb bemagolása is három hónapba telik, és amint használtad, puff, már el is tűnt! Ez az, ami olyan hülyeség az egész mágikus izében, tudod. Húsz évig tanulod azt a varázslatot, amelytől meztelen szüzek teremnek a hálószobádban, de addigra megmérgez a higanygőz, félig megvakulsz a régi grimoire-ok olvasása közben, és amikor a varázslat végre sikerül, már arra sem emlékszel, mi a következő lépés.
— Sose gondoltam végig ebből a szempontból — közölte a krampusz.
— Hé, figyelj csak… ez az egész egy fabatkát sem ér. Amikor Kétvirág arról beszélt, hogy a Birodalomban hatékonyabb mágiát használnak, azt hittem… azt hittem…
A krampusz várakozóan nézett rá. Széltoló magában szitkozódott.
— Nos, ha tudni akarod, azt hittem, nem is mágiáról beszél. Nem mint olyanról.
— Hát, mi más lehetne?
Széltoló kezdte magát tényleg nyomorúságosan érezni.
— Mit tudom én? Gondolom, valami jobb módszer a dolgok intézésére. Olyasmi, aminek van egy kis értelme. Igába fogni… igába fogni a villámot, vagy valami.
A krampusz kedvesen, de sajnálkozva nézett rá.
— A villámok csak lándzsák, amiket a mennydörgő óriások hajigálnak harc közben — szögezte le gyöngéden. — Közismert meteorológiai tény. Nem lehet igába fogni őket.
— Tudom — ismerte be Széltoló siralmasan. — Ez a bibi az okoskodásomban.
A krampusz bólintott, és eltűnt az ikonográf belsejében. Néhány pillanattal később Széltoló orrát sülő szalonna illata csapta meg. Megvárta, amíg a gyomra már nem bírja tovább a feszültséget, és bekopogott a dobozon. A krampusz máris megjelent.
— Gondolkoztam azon, amit mondtál — közölte, mielőtt Széltoló szóra nyithatta volna a száját. — Még ha sikerülne is igát tenned rá, hogyan tudnál vele kocsit húzatni?
— Mi a nyavalyáról beszélsz?
— A villámról. Az csak fel és le megy. Te pedig azt szeretnéd, ha valamelyik irányba húzna, nem pedig fel és le. Ráadásul biztosan átégetné az igát.
— Francot se érdekelnek a villámok! Hogy tudnék gondolkozni üres gyomorral?
— Akkor egyél valamit. Ez logikus.
— Hogyan? Valahányszor megmozdulok, az az átkozott láda hajlítgatni kezdi a zsanérjait, mint aki rám akarja vetni magát!
A Poggyász, mintegy végszóra, eltátotta a fedelét.
— Látod?
— Nem megharapni akar — mondta a krampusz. — Étel van benne. Semmi hasznodat nem veszi, ha éhen halsz.
Széltoló bekukkantott a Poggyász sötét belsejébe. A dobozok és arannyal telt zacskók zűrzavara között valóban akadt néhány üveg és pár zsírpapírba burkolt csomag. Széltoló cinikusan felnevetett, aztán addig tekergett az elhagyatott gáton, mígnem talált egy alkalmas méretű fadarabot, ezt a lehető legudvariasabban beékelte a fedél és a láda pereme közé, majd kivette az egyik lapos csomagot.
Keksz volt benne, méghozzá olyan kemény, mint a gyémántfa.
— A ’ohadt é’etbe! — motyogta a bukott mágus, fogait tapogatva.
— Nyolcpárduc kapitány Utazó Emésztésserkentője — közölte a krampusz doboza ajtajából. — Számos életet mentett már meg a tengeren, úgy bizony.
— Na, persze. Tutajként használod, vagy egyszerűen odaveted a cápáknak, és figyeled, ahogy elsüllyednek tőle? Mi van az üvegekben? Méreg?
— Víz.
— De hiszen víz van mindenhol! Miért hozott volna magával Kétvirág vizet?
— Bizalom.
— Bizalom?
— Igen. A bizalom olyasmi, amiről szó sem lehet az itteni vízzel kapcsolatban. Érted?
Széltoló kinyitott egy üveget. A benne lévő folyadék lehetett akár víz is. Állott, semmilyen íze volt, életnek semmi nyoma nem érződött benne.
— Se íze, se bűze — morogta.
A Poggyász kicsit megnyikordult, hogy magára vonja a figyelmet. Lusta, kiszámított fenyegetéssel lassan lefelé csukta a fedelét, és úgy roppantotta el Széltoló rögtönzött faékét, mint holmi száraz falevelet.
— Jól van, na, jól van, na — morogta Széltoló. — Gondolkozom.
Ymor főhadiszállása a Ferde Toronyban volt, a Zúzmara utca és a Fagy sikátor kereszteződésénél. Éjfélkor az árnyékokban támaszkodó, magányos őr felnézett a két együttálló bolygóra és elfoglaltság híján azon tűnődött, vajon miféle változást harangoznak be a sorsában.
Halk nesz hallatszott, olyan, akár egy szúnyog ásítása.
Az őr lepillantott a kihalt utcára, és úgy látta, mintha holdfény csillant volna meg valamin, ami a sárban hevert alig néhány ölnyire onnan. Felvette. A holdfény aranyon csillant — mire az őr oly hangosan kapott lélegzet után, hogy szusszanása végigvisszhangzott a sikátoron.
Újból halk nesz hallatszott, és még egy érme gurult a csatornába az utca túloldalán.
Mire felvette, máris újabb jelent meg valamivel arrébb, még mindig pörögve. Az őrnek eszébe ötlött, hogy az arany állítólag kikristályosodott csillagfényből jön létre. Egészen mostanáig nem hitte el, hogy valami olyan súlyos, mint az arany, természetes úton potyoghat az égből.