— Szerintem később érdemes lenne benézni a Dobba, Withel. Talán nekünk is meg kellene ízlelnünk azt a sört, amit az embered oly csábítónak talált.
Withel nem szólt semmit. Ymor jobbkezének lenni olyan volt, mintha gyengéden korbácsolták volna halálra illatos cipőfűzőkkel.
Ankh-Morpork ikervárosa, a Körkörös-tengert szegélyező városok közül a legelső, az igazat megvallva számos nagy bandának, tolvajcéhnek, szindikátusnak és hasonló szervezetnek adott otthont. Ez volt gazdagságának egyik oka. Az egyszerűbb emberek a folyó ellenirány szerinti oldalán, Morpork sikátorainak útvesztőiben azzal egészítették ki szerény jövedelmük, hogy munkát vállaltak egyik-másik konkurens bandában. Így történhetett, hogy mire Hugó és Kétvirág megérkeztek a Törött Dob udvarába, a különböző bandavezérek már értesültek arról, hogy megjelent valaki a városban, aki úgy tűnik, sok kincset hozott magával. Néhány alaposabb megfigyelő beszámolt egy könyvecskéről is, mely elárulja az idegennek, hogy mit mondjon, és egy ládáról, ami saját lábain jár. Ezeket a sületlenségeket a főnökök azon nyomban figyelmen kívül hagyták. Sosem vetődött még olyan mágus Morpork dokkjainak közelébe, aki ilyesmire képes.
Abban az órában a város nagy része még ébredezett, a másik meg éppenséggel aludni készült a jól végzett munka után, így aztán érthető, hogy kevesen időztek a Dobban, s látták Kétvirágot lebaktatni a lépcsőn. Amikor a Poggyász megjelent mögötte, és magabiztosan megindult lefelé, a durva faasztaloknál üldögélő vendégek egy emberként pillantottak gyanakodva az italukra.
Döncös épp a kocsmát söprő kicsi trollra förmedt rá, amikor a hármas elhaladt mellette.
— Mi a nyavalya ez? — kérdezte.
— Hagyjuk inkább! — sziszegte Hugó. Kétvirág máris a könyvét lapozgatta.
— Mit művel ez? — kérdezte Döncös csípőre tett kézzel.
— Onnan veszi, hogy mit mondjon. Tudom, hogy hülyén hangzik — motyogta Hugó.
— Hogyan mondhatja meg egy könyv valakinek, hogy mit mondjon?
— Szeretnék kivenni egy szobát, szállást, elhelyezést, fürdőszobásat, teljes ellátással, beépített bárszekrénnyel, tiszták a szobái, jó kilátással, mit taksál egy éjszakára? — hadarta Kétvirág egy szuszra.
Döncös Hugóra nézett. A koldus vállat vont.
— Rengeteg pénze van — magyarázta.
— Akkor mondd meg neki, hogy három rézgaras. És hogy azt a valamit vigye ki az istállóba.
— ? — firtatta az idegen. Döncös feltartotta három vaskos, vörös ujját. A furcsa jövevény arcán hirtelen a megértés fénye ragyogott fel. Az erszényébe nyúlt, és három jókora aranyat nyomott Döncös tenyerébe.
Döncös az érmékre meredt. Körülbelül négyszer annyi pénzt kapott, mint amennyit a Törött Dob ért, a kiszolgálókat is beleértve. Hugóra nézett. Onnan nem kapott segítséget, ezért aztán az idegen felé fordult. Nyelt egyet.
— Igen — mondta természetellenes, magas hangon. — Az étkezést persze külön számoljuk. Hé, érted? Kaja. Hamm-hamm. Nem? — Úgy tett, mint aki eszik.
— Nyami? — derült fel a kicsi ember.
— Aha — felelte Döncös, és verítékezni kezdett. — Nem kukkantanál bele a könyvecskédbe?
A fickó kinyitotta a könyvet, és végighúzta az ujját az egyik lapon. Döncös, aki úgy-ahogy tudott olvasni, rápillantott a kötet címlapjára. Amit látott, annak nem volt értelme.
— Kajaaa — mondta az idegen. — Igen. Cubák, vagdalthús, borda, pörkölt, ragu, becsinált, fasírozott, rostélyos, felfújt, galuska, krémes, sörbet, zabkása, kolbász, kolbász nem kell, guba, nincs guba, nyalánkság, kocsonya, lekvár. Szárnyasragu. — Sugárzó képpel bámult Döncösre.
— Ezt mind? — kérdezte a fogadós rogyadozó térddel.
— Á, dehogy, csak így beszél — világosította fel Hugó. — De ne kérdezd, hogy miért. Egyszerűen ilyen a stílusa.
A helyiségben most már minden szem a jövevényre szegeződött, kivéve azt a szempárt, ami Széltolóhoz, a varázslóhoz tartozott — ő a legsötétebb sarokban üldögélt, és egy nagyon kicsi söröskorsót dédelgetett.
A Poggyászt figyelte.
Mi meg figyeljük Széltolót!
Nézzük csak meg jobban! Ványadt, mint a legtöbb varázsló; sötétvörös köntöst visel, melyre néhány misztikus ábrát varrtak, s ékítettek kopott flitterekkel. Sokan egyszerű varázslótanoncnak nézték volna, olyasvalakinek, aki elszökött a mesterétől, dacból, unalomból, félelemből, és a heteroszexualitás iránti sóvár hajlam miatt. A nyakában mégis ott viseli a bronz oktagont, mely szerint ő a Láthatatlan Egyetem egykori növendéke, a mágia főiskolájáé, melynek időtől és tértől független egyetemi kampusza sosincs Itt vagy Ott. A végzetteknek rendszerint minimum varázslóság lett a sorsa, de Széltoló — egy balszerencsés esemény folytán — mindössze egyetlen varázslattal távozott, és most a városban tengeti életét, tőkét kovácsolva vele született nyelvtehetségéből. Általában kerüli a munkát, felfogása azonban gyors, ezért ismerőseit értelmes rágcsálóra emlékezteti. És fölismeri a tudákos körtefát, ha látja. Most látta, és nem akart hinni a szemének.
Egy arkmágus, hatalmas erőfeszítéssel, temérdek idő ráfordításával végül szerezhet egy kicsiny botot tudákos körtefából. Ez a fa csak az ősi mágia tájain nő. Összesen ha két ilyen bot létezik a Körkörös-tenger összes városában. És ebből egy egész láda… Széltoló próbálta felbecsülni az értékét, de úgy döntött, hogy még ha a doboz csillagopálokkal és auricholatumrudakkal lenne is tele, tartalma akkor sem közelítené meg a láda árának egy tizedét se. Egy ér lüktetni kezdett a homlokán.
Felállt, és megindult a három alak felé.
— Segíthetek valamiben? — kockáztatta meg.
— Húzd el a beled, Széltoló! — vicsorított rá Döncös.
— Csak arra gondoltam, hasznos lenne, ha saját nyelvén beszélnénk ezzel az úrral — felelte a varázsló halkan.
— Elég jól elboldogul magában is — vágta rá a fogadós, de hátrált pár lépést.
Széltoló udvariasan rámosolygott az idegenre, és megpróbált néhány szót kimérául. Büszke volt magára, hogy milyen folyékonyan beszéli ezt a nyelvet, de az idegen közömbösnek tűnt.
— Nem fog menni — jegyezte meg Hugó tudálékosan. — A könyv az egészben a lényeg, világos? Az okosítja ki, hogy mit mondjon. Mágia.
Széltoló átváltott borográvra, aztán vanglemeshtre, sumtrira, sőt még fekete oroogura is, arra a nyelvre, amelyben nincsenek főnevek, az egyetlen melléknév pedig felettébb trágár. Mindegyik próbálkozása udvarias meg nem értéssel találkozott. Kétségbeesésében még a pogány trob nyelvvel is megpróbálkozott, mire a kicsi ember arcán üdvözült mosoly terült szét.
— Végre! — kiáltotta. — Jó uram! Ez káprázatos! — (Bár a trob nyelvben ez az utolsó szó valójában annyit tesz, mint valami, ami általában mindössze csak egyszer történhet egy olyan kenu életében, melyet baltával és tűzzel vájtak ki szorgalmas munkával a legmagasabb gyémántfából, mely a híres gyémánterdőkben nő az Awayawa-hegy alsó lankáin, a tűzistenek otthonában, legalábbis úgy mondják.)
— Mi van? — érdeklődött Döncös gyanakvóan.
— Mit mondott a fogadós? — érdeklődött a kis ember.
Széltoló nyelt egyet.
— Döncös — mondta. — Két korsó sört a legjobbikból, légy szíves.
— Te érted, mit mond?
— Naná!
— Mondd meg neki… mondd meg, hogy szívesen látjuk. Mondd meg, hogy a reggeli… izé… egy arany. — Döncös arca egy pillanatig iszonyú belső küzdelemről tanúskodott, aztán kirobbanó nagylelkűséggel hozzátette: — Ez a tiédet is magába foglalja.