A fenti folyosón zihálva kiegyenesedett, és meglátta a testekkel teleszórt padlót maga előtt. Egy nagydarab, fekete szakállú férfi, egyik kezében véres karddal, egy kilincset rángatott.
— Hé! — sikoltotta Széltoló. A férfi körülnézett, aztán szinte oda sem figyelve rövid pengéjű hajítókést húzott elő fegyverszíjából, és az okvetetlenkedő felé hajította. Széltoló lebukott. Mögüle kurta sikoly harsant, ahogy a számszeríját célzásra emelő fickó elejtette fegyverét, és torkához kapott.
A hatalmas termetű elkövető máris újabb késért nyúlt. Széltoló vadul körülnézett, aztán kétségbeesett improvizációval varázslói pózt vett fel.
Fölrántotta a karját.
— Asoniti! Kyorucha! Beazlebor!
A szakállas megdermedt, szeme idegesen ide-oda járt, várt a varázslatra. A következtetésig, miszerint semmiféle varázslat nem lesz, épp akkor jutott el, amikor Széltoló forgószélként rárontott, és irtóztató erővel tökön rúgta.
Miközben a fegyveres ama testrészéhez kapva fölsikoltott, a varázsló felrántotta az ajtót, beugrott, becsapta maga mögött, és zihálva nekivetette hátát.
Odabenn nyugalom honolt. Kétvirág békésen szuszogott az alacsony ágyon. És az ágy lábánál ott volt a Poggyász.
Széltoló egyet-kettőt lépett előre, olyan könnyen mozgatta őt a kapzsiság, mintha kis kerekeken gurult volna. A láda fedele nyitva állt. Zsákocskák sorakoztak benne, és az egyikben mintha arany csillant volna. Egy pillanatra fölülkerekedett a pénzsóvárság az óvatosságon, és Széltoló óvatosan nyúlt oda… de mi haszna? Úgysem éri meg a másnapot, hogy élvezhesse. Vonakodva visszahúzta a kezét, és meglepetten látta, hogy az utazóláda fedele enyhén megremeg. Nem mozdult meg egy kicsit, mintha szél hintáztatná?
Széltoló az ujjaira pillantott, aztán a fedélre. Súlyosnak tűnt, és bronzpántok szegélyezték. Most meg se rezzent.
Miféle szél?
— Széltoló!
Kétvirág kipattant az ágyból. A varázsló hátraugrott, és megpróbált mosolyt erőltetni vonásaira.
— Drága öregem, pont időben! Most megebédelünk, aztán biztos vagyok benne, hogy csodás programot eszeltél ki ma délutánra!
— Ööö…
— Nagyszerű!
Széltoló mély lélegzetet vett.
— Ide figyelj — mondta kétségbeesetten —, ebédeljünk máshol! Odalenn van némi dulakodás…
— Kocsmai verekedés tört ki? Miért nem ébresztettél fel mindjárt?
— Hát, tudod, én… micsoda?
— Azt hittem, elég világosan fejeztem ki magam reggel, Széltoló. Én a valódi morporki életet szeretném látni… a rabszolgapiacot, a Szajha Gödröket, a Kisistenek Templomát, a Koldusok Céhét… meg egy igazi kocsmai verekedést! — Kétvirág hangjába némi gyanakvás vegyült. — Ugye, vannak itt nálatok olyanok? Tudod, csilláron lengedező emberek, meg kardharc az asztalon, olyasmik, amikbe Hrun, a barbár és a Menyét mindig belekeverednek. Tudod… izgalom!
Széltoló leroskadt az ágy szélére.
— Látni akarsz egy verekedést?
— Igen. Miért, mi abban a rossz?
— Először is, az ember megsérül közben!
— Ó, én nem azt javasoltam, hogy mi is keveredjünk bele! Csak látni szeretném, ennyi az egész. Meg néhány híres hősötöket. Ugye, vannak hőseitek? Ugye, az egész nem csak kikötői duma? — A varázsló legnagyobb megrökönyödésére Kétvirág már szinte könyörgött.
— Ó, igen — közölte Széltoló sietve. — Van nekünk belőlük bőven. — Maga elé képzelte őket, és visszaborzadt a gondolattól.
A Körkörös-tenger vidékének minden egyes hőse előbb vagy utóbb áthalad Ankh-Morpork kapuin. Legtöbbjük a fagyos Tengely közelében élő barbár törzsekből került ki, amelyek afféle kiviteli kereskedelmet folytattak hősökből. Majdnem mindegyiknek akadt kezdetleges varázskardja, melynek elnyomhatatlan kisugárzása az asztrális létsíkon ellátta a baját minden kényes, alkalmazott bübájtani kísérletnek több mérföldes körzetben, Széltolónak azonban nem ezért voltak kifogásai ellenük. Tudta magáról, hogy lemorzsolódott, mint varázslótanonc, s ezért nem aggasztotta, hogy egy hős puszta megjelenése a város kapuinál elég ahhoz, hogy a lombikok szétrobbanjanak és démonok öltsenek alakot szerte a Varázsnegyedben. Nem, ő azt utálta ezekben a hősökben, hogy józanul önveszélyesen komorak, részegen pedig közveszélyesen őrültek. Ráadásul túl sok van belőlük. Idényben, a város közelében a legjelentősebb kalandozó területek némelyike valósággal hemzseg tőlük. Már szóba került, hogy meg kellene szervezni, milyen sorrendben kalandozhatnak arra.
Széltoló megdörzsölte az orrát. Ő csak Bravdra és a Menyétre szakított néha időt, de ők jelenleg nem tartózkodnak a városban, és Hrunra, a barbárra, aki tengelyföldi mércével lényegében akadémikusnak számított, legalábbis abban, hogy ajka mozgatása nélkül is tudott gondolkozni. Azt beszélték, Hrun valahol forgásirányban kószál.
— Nézd — szólalt meg végül —, találkoztál te már barbárral?
Kétvirág a fejét rázta.
— Ettől féltem — sóhajtotta Széltoló. — Tudod, ők…
Futó lábak dobogása hallatszott az utcáról, és újabb zűrzavar az ivóból. Aztán dulakodás zaja hallatszott a lépcső felől. Az ajtó hirtelen kivágódott, mielőtt Széltoló eléggé összeszedhette volna magát, hogy odaszaladjon az ablakhoz.
Azonban a kapzsiságtól remegő, őrült gyilkosé helyett — amire számított — az Őrség egyik őrmesterének kerek, vörös képe jelent meg. Széltoló ismét levegőhöz jutott. Isteni csoda! A városi őrség mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne avatkozzon be semmiféle verekedésbe mindaddig, amíg az esélyek egyértelműen mellettük nem szólnak. Pályafutásuk végén öregségi járulék várja a katonákat, akik épp ezért nagyon megfontoltak, óvatosak.
Az őrmester haragosan meredt Széltolóra, aztán érdeklődve vette szemügyre Kétvirágot.
— Szóval itt minden rendben van? — kérdezte.
— De még mennyire — közölte Széltoló. — Föltartották magukat, mi?
Az őrmester azonban nem törődött vele.
— Szóval ez az a külföldi? — tudakolta.
— Épp távozni készültünk — mondta Széltoló sietve, és trob nyelvre váltott. — Kétvirág, azt hiszem, máshol kellene ebédelnünk. Ismerek néhány remek helyet.
Összeszedte magát, és öntudatos léptekkel a folyosó felé indult. Kétvirág követte, és néhány másodpercre rá fojtott nyögés tört föl az őrmester torkából, ahogy a Poggyász egy csattanással lecsapta fedelét, felállt, nyújtózkodott, és megindult utánuk.
Odalenn az őrök kifelé vonszolták a testeket az ivóból. Nem maradtak túlélők. Erről az őrség gondoskodott, bőséges időt biztosítva nekik, hogy a hátsó ajtón át elmeneküljenek — szerencsés átmenet az óvatosság és az igazságszolgáltatás között, melyből minden érintett hasznot húzott.
— Ki ez a rengeteg fickó? — kíváncsiskodott Kétvirág.
— Ó, tudod. Csak akárkik — vont vállat Széltoló. Aztán, mielőtt visszafoghatta volna magát, hozzátette: — Igazából hősök.
— Tényleg?
Ha az ember fél lábbal már belelép H’rull Szürke Miazmájába, sokkal könnyebb a másikkal is belelépni és elsüllyedni, mint meghosszabbítani a küzdelmet. Széltoló nem is küzdött.
— Igen, az a fickó ott Erősakarja Erig, amott meg a Fekete Zenéli…