— Hrun, a barbár is köztük van? — érdeklődött Kétvirág buzgón nézelődve. Széltoló mély lélegzetet vett.
— Ott hever mögöttünk.
Ez olyan roppant nagy hazugság volt, hogy hullámai átterjedtek az alsóbb asztrális létsíkokra, egész a folyó túloldalán lévő Varázsnegyedig, ahol rettentő sebességre gyorsultak fel az erő nagy állóhullámától, amely mindig ott lebegett, és vadul visszapattanva átcsapott a Körkörös-tengeren. Egy felhang eljutott magáig Hrunig is, aki éppen egy csapat gnollal verekedett egy omladozó sziklapárkányon a Caderack-hegységben, és pillanatnyi, tisztázatlan rossz közérzetet okozott neki.
Kétvirág időközben felhajtotta a Poggyász fedelét, és sietve vett elő egy súlyos, fekete kockát.
— Fantasztikus! — lelkendezett. — Ezt sohasem fogják otthon elhinni!
— Mit akar csinálni? — kérdezte az őrmester kétségek közt.
— Nagyon örül, hogy megmentettek bennünket — felelte Széltoló. Szeme sarkából a fekete dobozra pillantott, félig arra számított, hogy felrobban, netán furcsa zenei hangokat bocsát ki.
— Á! — mormolta az őrmester. Ő is a dobozt bámulta.
Kétvirág ragyogó mosolyt vetett rájuk.
— Szeretnék felvételt készíteni az eseményről — közölte. — Mit gondolsz, megkérhetnéd őket, hogy mindannyian az ablakhoz álljanak, kérlek? Egy pillanat az egész. És… ööö, Széltoló?
— Igen?
Kétvirág lábujjhegyre állva súgta a varázsló fülébe:
— Gondolom, te tudod, mi ez, ugye?
Széltoló rábámult a dobozra. Kerek üvegszem domborodott elő egyik oldalának közepéből, átellenben egy kis kar meredezett.
— Nem egészen — felelte.
— Ez egy szerkezet, amivel gyors képeket lehet készíteni — magyarázta Kétvirág. — Vadonatúj találmány. Meglehetősen büszke vagyok rá, de, hm, nézd, korántsem vagyok biztos benne, hogy ezek az urak majd… nos, úgy értem, ők esetleg… kissé tartanak ettől. Nem tudnád elmagyarázni nekik? Természetesen kárpótolni fogom őket az elpazarolt időért.
— Ebben a dobozban egy kis krampusz van, ami képeket fest — közölte Széltoló kurtán. — Tegyétek, amit az őrült akar, és aranyat kaptok tőle.
Az Őrség idegesen mosolygott.
— Szeretném, ha te is benne lennél a képben, Széltoló. Így jó lesz. — Kétvirág kivette az aranykorongot, amit Széltoló korábban már látott, rábandzsított láthatatlan oldalára, és motyogott: — Körülbelül harminc másodpercre lesz szükség — majd ragyogó képpel hozzátette: — Most tessék mosolyogni!
— Mosolyogjanak! — reccsent rájuk Széltoló. A dobozból surrogás hallatszott.
— Most jó!
Magasan a Korong fölött lebegett a második albatrosz; valójában olyan magasan repült, hogy parányi, tébolyodott, narancssárga szeme belátta a teljes világot és a hatalmas, csillogó, körbeölelő Körkörös-tengert. Sárga üzenőkapszulát szíjaztak egyik lábára. Sokkal lejjebb, a felhők miatt nem látszott az a madár, amely a korábbi üzenetet hozta Ankh-Morpork Patríciusának. Most kényelmesen szárnyalt hazafelé.
Széltoló döbbenten meredt az apró üveglapra. Ott volt ő, teljesen élethűen — parányi figuraként, tökéletes színekben, egy csapat őr előtt, akiknek arcát rémült vicsor torzította el. Iszonyodó mormogás támadt a katonák között, ahogy a varázsló válla felett a nyakukat nyújtogatták, hogy lássanak.
Kétvirág vigyorogva előhúzott egy maroknyi kisebb érmét, melyekről Széltoló már tudta, hogy negyedrhinuk. A turista a varázslóra kacsintott.
— Hasonló gondom volt, amikor megálltam a Barnaszigeteken — magyarázta. — Úgy gondolták, az ikonográf ellopja a lelkük egy darabját. Nevetséges, nemdebár?
— Jarg — nyögte Széltoló, aztán, mivel nem tudta, hogyan folytassa a társalgást, hozzátette: — Bár nem hiszem, hogy ez nagyon hasonlít rám.
— Könnyű kezelni — mondta Kétvirág, nem törődve a megjegyzéssel. — Ide nézz! Csak ezt a kapcsolót kell megnyomni, az ikonográf elvégzi a többit. Most odaállok Hrun mellé, és te fogod elkészíteni a képet.
Ahogy ez lenni szokott az arany esetében, a pénzdarabok csillapították az őrök zaklatottságát, és Széltoló fél percre rá döbbenten tapasztalta, hogy egy kis üveglapot tart a kezében, mely Kétvirágot ábrázolja egy roppant méretű, csorba karddal és olyan üdvözült mosollyal, mintha minden álma valóra vált volna.
A Rézhíd közelében ebédeltek egy kis kifőzdében, miközben a Poggyász elfészkelt az asztal alatt. Az étel és a bor, messze különbek annál, amihez Széltoló szokott, nagyban hozzájárult ahhoz hogy a varázsló ellazuljon. Nem is mennek a dolgok olyan rosszul, döntötte el. Egy kis találékonyság, némi sietős gondolkozás, csak erre van szükség.
Úgy tűnt, Kétvirág is a gondolataiba mélyed. Tűnődve bámult boroskupájába.
— A kocsmai verekedések elég szokványosak errefelé, igaz?
— Ó, meglehetősen.
— A tartozékok és felszerelések kétségkívül gyakorta megsérülnek, igaz?
— A tarto… ja, értem. A padokra meg egyebekre gondolsz. Igen, azt hiszem.
— Bosszantó lehet a vendéglősök számára.
— Ez eddig eszembe sem jutott. Gondolom, ez a kockázat a munkakör egyik velejárója.
Kétvirág tűnődve méregette társát.
— Lehet, hogy tudok ezen segíteni — mondta. — Elvégre épp a kockázatokkal foglalkozom. Kicsit zsíros a kaja, nem?
— Te mondtad, hogy ki akarsz próbálni valami jellegzetes morporki ételt — felelte Széltoló. — Mit is mondtál a kockázatokról?
— Mindent tudok a kockázatokról. A foglalkozásommal jár.
— Gondoltam, hogy ezt mondtad. Csak éppen nem hittem el első hallásra sem.
— Óh, nem én vállalok kockázatot. A legizgatóbb dolog, ami velem történt, az volt, hogy magamra borítottam a tintát. Én csak fölbecsülöm a kockázatot. Nap nap után. Tudod, mi az esélye annak, hogy egy ház kigyulladjon Bes Pelargic Vörös Háromszög kerületében? Ötszázharmincnyolc az egyhez. Kiszámítottam — tette hozzá némi büszkeséggel.
— Mi… — Széltoló megpróbált elnyomni egy böfögést — …minek? Bocs. — Töltött magának még egy kis bort.
— Mert… — Kétvirág elhallgatott. — Trob nyelven nem tudom elmondani. Nem hinném, hogy létezik rá trobi szó. Az én nyelvemen ezt úgy mondják… — Egy halom külföldi szótagot hadart.
— Biztos irtás? — ismételte Széltoló. — Milyen fura szó! Smitjelnt??
— Nos, tételezzük föl, hogy van egy hajód, megrakva mondjuk… aranyrudakkal. Elképzelhető, hogy viharba kerül, vagy kalózok kezére jut. Nem akarod, hogy ez történjen, ezért kitöltesz egy biz-tos-ir-tási-kösz-vényt. Én az elmúlt húsz év időjárási és kalóztámadási adataiból kiszámítom, mi az esélye annak, hogy a rakomány elvész, hozzáteszem még egy kicsit, aztán te fizetsz nekem némi pénzt ezen esélyek alapján…
— …meg a kicsi alapján… — mondta Széltoló, ünnepélyesen billegetve ujját.
— És ezután, ha a rakomány tényleg elvész, én kártalanítalak.
— Kárlanatiltasz?
— Megfizetem neked a rakomány értékét — magyarázta Kétvirág türelmesen.
— Értem. Ez olyan, akár egy fogadás, igaz?
— Szerencsejáték? Bizonyos értelemben.
— És te ezzel a biztos irtással keresel pénzt?