Az űrhajó, amit a lándzsások felborítottak, újra berregni kezdett. A legénysége minden bizonnyal magához tért. Hirtelen óriási mennydörgés rázta meg a földet. Az űrhajó nyílásaiból iszonyatos lángcsóvák csaptak ki, amikhez képest a kézifegyverek gyilkos sugarai ártalmatlan kis látványosságnak tűntek. A közeli falak egytől-egyig ledőltek. Egy lovas és a lova, akiket a láng éppen telibe talált, azon nyomban megsemmisültek. Az űrhajó vérszomjasan szórta villámait.
Red John megragadta az acélgerenda egyik végét — egy a közelben szétrobbant, kupolaszerű építmény egy darabját. Ötven erős férfi emelte magasba a gerendát, s vad ordítással rohant vele a hajó bejáratának. Hóóórukk! Az ajtó hatalmas dörejjel darabokra hullt, s a bátor angol katonák megállíthatatlanul özönlöttek a hajó belsejébe.
Ganturath ostroma több óráig tartott, igaz, ebből a legtöbb időt azzal töltöttük, hogy feltérképeztük a bázis megmaradt, általunk még fel nem fedezett, titkos részeit. Mire a Tharixan napja a bolygó nyugati részén lebukott a látóhatár alá, húsz angol katona feküdt holtan a csatatéren. Súlyos sebesültünk nem volt, hiszen akit egy sugár eltalált, az meg is halt. A wersgorok közül körülbelül háromszázan haltak meg, s majdnem ugyanennyien kerültek a fogságunkba. Sokan vesztették el valamely végtagjukat vagy fülüket a csata során. Talán százra tehető azoknak a száma, akik elmenekültek, s akik minden bizonnyal hírünket viszik a környező, ám nem éppen közeli településekre. Az erőd villámgyors lerohanásának volt köszönhető, hogy a wersgorok nem tudták riadóztatni a többi helyőrséget.
A mi nagy szerencsétlenségünk csak később tudatosult bennünk. A hajónk elvesztése senkinek sem okozott fejfájást, hiszen most már több ilyen óriás közül is választhattunk. A gondot legfeljebb az okozhatta, hogy a szörnyűséges landolás során a széthasadt vezérlőteremből eltűntek a wersgorok navigációs feljegyzései.
Ebben a pillanatban azonban kizárólag egyvalami számított: a győzelem. Sir Roger de Tourneville vértől mocskosán, ziláltan, megperzselődött, horpadozott páncélban tért vissza elgyötört lován az erőd központjába. A nagyurat rongyos, halálosan kimerült katonák követték. Fáradtak, elcsigázottak voltak, ám a Te Deum hálaadó sorait mégis egy emberként zengték az ismeretlen égbolt csillagai felé. Lobogójuk büszkén lengett ezen az otthonuktól oly távoli planétán.
Csodálatos érzés volt angolnak lenni!
VII.fejezet
Az erőd egyik nagyjából épen maradt részében ütöttük fel a táborunkat. A férfiak tűzifa után néztek a közeli erdőben, s mire a bolygó két holdja megjelent az égbolton, már javában ropogott a tűz, odavarázsolva a távoli otthon melegségét. Az emberek közelebb húzódtak hozzá, s le nem vették a szemüket a sistergő serpenyőről. Arcuk ragyogott a lángok fényében. A lovak kényszeredetten legeltek. Láthatóan nem voltak megelégedve az itteni fű ízével. A összezsúfolt foglyokra lándzsások felügyeltek. A kék bőrűek tekintete megdöbbenést sugárzott. Mintha nem tudnák elhinni a történteket. Szinte sajnáltam ezeket a teremtményeket, annak ellenére, hogy istentelennek és kegyetlennek ismertem meg őket.
Sir Rogertől azt az utasítást kaptam, hogy csatlakozzam a kapitányaihoz, akiknek a szállása az egyik fegyveróriás mellett volt. Nekiültünk, hogy hatásos védelmi stratégiát dolgozzunk ki a várható támadással szemben, és megpróbáltunk nem gondolni arra, hogy az ellenség milyen újabb szörnyűségeket vethet még be, ellenünk.
Az előkelőbb hölgyek számára külön sátrakat állítottunk föl. Sokan közülük már nyugovóra tértek, ára Lady Catherine még ott ült egy fatörzsön a tűz mellett. Tekintete szomorú és reménytelen volt. Szótlanul hallgatott minket.
A kapitányok kimerültén feküdtek a földön. Ott volt Sir Owain Montbelle is, aki fáradt ujjaival most is a vadságáról ismert Sir Brian Fitz-William, és a hármuk közül a legigazabb ember: Alfred Edgarson szász kisbirtokos. A mindig komoly Thomas Bullard most is elgondolkozva játszadozott az ölében fekvő csupasz kardjával. Alacsony származása miatt Red John Hameward most is a háttérbe húzódott. Az apródok feladata volt a kiürült kupákat újratölteni borral.
A fáradhatatlan Sir Roger most sem tétlenkedett. Magába mélyedve járkált fel s alá, kezeit háta mögött összekulcsolva. A többiekhez hasonlóan ő is megszabadult már nehéz páncéljától. Egy szó sem hallatszott. A lovagok a büszkeség, palástjába burkolózva merengtek a történteken. A rangjához méltó öltözék hiányában Sir Rogert akár közkatonának is nézhették volna, ám ha valaki szemügyre vette nemes vonásait, horgas orrát, s hallotta beszélni, semmi kétsége sem maradhatott a báró rangja felől. Csizmáján meg-megpendült sarkantyúja. Amint közelebb értem hozzá, fejével üdvözlésképpen biccentett.
— Ah, Parvus testvér! Ülj csak le, és igyál egy kis bort! Neked megvan a magadhoz való eszed, és nekünk most éppen ilyen emberekre van szükségünk. — Jó ideig szótlanul járkált tovább, s nekem nem volt hozzá bátorságom, hogy azonnal lerohanjam a szörnyű híremmel. A két hold keltette nyomasztó, szokatlan látványt különös zajok egyvelege tette még lidércesebbé. Nem tücsök, béka vagy pacsirta jól ismert hangja volt ez, inkább fémek csengésére hasonlító szokatlan éjjeli zene. A levegőben terjengő illatok csak fokozták rossz érzéseimet.
— Nos — mondta a báró —, Isten segítségével győztesen kerültünk ki az első összecsapásból. Most azon kell gondolkodnunk, hogyan tovább.
— Úgy gondolom — köszörülte meg a torkát Sir Owain —, hogy Isten azért állt mellénk, mert kiszolgált hárfáját pengette. Nem messze tőle feküdt a sebhelyes, tatottak voltunk, ám ha azt látja, hogy szívünkbe dölyfösség költözött, elfordul tőlünk. Olyan különleges fegyvereket zsákmányoltunk, amikkel otthon nagy dolgokat vihetünk végbe. Ezért hát, én azt mondom, hogy ne maradjunk itt tovább, hanem azonnal induljunk haza.
Sir Roger megsimogatta az állat.
— Én mégis inkább maradnék — mondta. — Jóllehet, van némi igazság abban, amit mondtál. Ha azt vesszük, ebbe az ördögfészekbe bármikor visszajöhetünk, a Szentföld felszabadítása után is.
— Úgy van — bólintott Sir Brian. — Most még túl kevesen vagyunk egy egész birodalom elleni támadáshoz, Arról nem is szólva, hogy az asszonyaink és gyermekeink csak hátráltatnak minket. Az állatokról már nem is beszélek, őrültség maradnunk!
— Részemről akár azonnal folytathatnánk az öldöklést — így Alfred Edgarson —, bár ami azt illeti, eddig egy mákszemnyi aranyat sem zsákmányoltunk.
— Az aranyakkal úgyis csak otthon tudnánk mit kezdeni — emlékeztette Bullard kapitány. — A szentföldi hadjárat a forró és száraz sivatagon át a legkeményebb férfit is próbára teszi, de ott legalább tudjuk, mire számíthatunk. Itt azonban fogalmunk sincs, hogy milyen mérgező atmoszférájú bolygók keringenek körülöttünk, s azt sem tudhatjuk, hogy milyen itt egy tél. Legjobb lenne már holnap visszaindulni!
Egyetértés moraja hullámzott át a társaságon.
Végre elszántam magam. Megköszörültem a torkom, és belevágtam.
Épp egy Branitharral folytatott beszélgetés után voltam.
— Uraim! — kezdtem.
— Igen? Mi az, Parvus testvér? — Sir Roger várakozóan tekintett rám.
— Uraim! Nem hiszem, hogy megtaláljuk a haza vezető utat.
— Micsoda?! — kiáltották egyszerre. Néhányan idegesen felugrottak ültükből. Lady Catherine melléből kétségbeesett sóhaj szakadt ki.