Az ismeretlen csillagok sápadt fényében megannyi hajó lebegett felettünk. Némelyik akkora volt, mint a mi szétroncsolódott Keresztesünk. Remegő térdekkel álltam az eget bámulva. Természetesen mindannyian az erőpajzs védelme alatt álltunk. Az erődítményben talált fegyverekről hamarosan kiderült, hogy éppolyan könnyen kezelhetőek, mint a hajón lévő volt. Az emberek bíztak a védelmi rendszerben, én azonban sejtettem, hogy mindez édeskevés, annak ellenére, hogy a legpusztítóbb fegyverek egyike is a kezünkben volt. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet a támadási tervük, s hajóikat figyeltem.
Mozdulatlanul lebegtek továbbra is. Amikor a nap első sugarai megjelentek a horizonton, otthagytam az íjászokat a harmatos fűben, s a lovasok felé botorkáltam. Sir Roger talpig fegyverben, hátát nyergének vetve, magányosan figyelte az eget. Sisakját a földbe szúrt kardjára akasztotta. Nem látszott rajta, milyen keveset aludt.
— Jó reggelt, Parvus testvér! — üdvözölt, miután megpillantott. — Szép hosszú éjszakánk volt.
A közelben ekkor tűnt fel Sir Owain alakja. Álmos szemei körül sötét karikák éktelenkedtek.
— Még a hosszú angol téli éjszakák is rövidebbek ennél — mondta, s keresztet vetett.
— Annál hosszabbak a nappalok — felelte rá Sir Roger, aki szemmel láthatóan jobban érezte magát, ha az ellenséggel kellett farkasszemet néznie, mintha asszonyával.
Sir Owain hangja száraz ágként recsegett.
— Miért nem támadnak?! Mire várnak?!
— Azt hiszem, ez nyilvánvaló. Nem gondoltam volna, hogy még ez is magyarázatra szorul — mondta Sir Roger. — Talán nincs rá elég okuk, hogy óvatosan bánjanak velünk?
— Micsoda?! — fordultam felé. — Igaz ugyan, hogy mi angolok vagyunk, bár… — s jelentőségteljesen körültekintettem a táborunkon. Láttam az erőd falai mellé felállított ütött-kopott sátrakat, a rongyos, mosdatlan katonákat, az asszonyokat, az öregek és ordítozó gyerekek seregét, az állatokat terelő káromkodó szolgákat, a zabkását faló embereket. — Bár — fejeztem be —, ebben a pillanatban inkább franciáknak nézünk ki.
A báró dühbe gurult.
— Tudják is ők, mi a különbség az angolok és franciák között! De ha már itt tartunk! Az én apám ott volt Bannockburnnél, ahol egy maroknyi, rongyos skót lándzsás egymaga megfutamította II. Edward seregét. A wersgorok csak annyit tudhatnak rólunk, hogy a nagy semmiből csöppentünk ide, és ha igaz, amit Branithar mondott, mi vagyunk az elsők, akiknek sikerült győzelmet aratni felettük. Ha te vezetnéd őket, talán nem lennél ugyanilyen óvatos?!
A lovasok közül hangos nevetés hangzott fel, ami aztán átterjedt a gyalogságra is, s a következő pillanatban már az egész tábor fuldoklott tőle.
A kék bőrű harcosok rémülten közelebb húzódtak egymáshoz.
Ahogy a nap felkelt, egy-két mérfölddel odébb néhány űrkomp landolt lassú egymásutánban. Mivel nem tüzeltünk rájuk, így felbátorodtak, és előreküldték néhány harcosukat, kiépíteni az állásaikat.
— Miért hagyod, hogy az orrunk előtt csinálják? — kérdezte Thomas Bullard.
— Kevésbé akarnak majd megtámadni, ha valamennyire is biztonságban érzik magukat — válaszolta a báró. — Azt akarom, hogy világos legyen a számukra: mi készek vagyunk tárgyalni velük. — Mosolygós arca elkomorult. — Ne felejtsd el, hogy a ravaszság a mi legerősebb fegyverünk.
Hamarosan több tucat űrhajó ért földet, szabályos kör alakzatot képezve. A látvány az angliai Stonehenge-re emlékeztetett, amit még annak idején, valamikor a vízözön előtt emeltek. A wersgorok a táborukat sápadt fényű erőpajzzsal védték. Kerítésként mozgatható ágyúkat emeltek körülötte, s fölötte egy hatalmas hajó lebegett.
Csak miután mindezzel végeztek, küldtek hozzánk követet.
A kék bőrű parlamenter meglepő bátorsággal közeledett a réten át, annak ellenére, hogy tisztában lehetett vele: bármikor tüzet nyithatunk rá. Fémesen csillogó öltözéket viselt, látszatra fegyvertelen volt. Sir Roger és én, régi angol szokás szerint elé lovagoltunk.
A wersgor szemmel láthatóan megrémült az óriási fekete csődör és a hátán magasodó páncéltorony láttán, de aztán összeszedte magát, és megszólalt.
— Ha ti nem támadtok ránk, ígérjük, mi sem lövünk rátok, míg tárgyalunk egymással.
Sir Roger hangos nevetésre fakadt e szavakra.
— Mondd meg neki — utasított —, hogy megfékezem borzasztó fegyvereimet, de nem ígérhetek semmi jót, ha valami hirtelen mozdulatot tesz.
— De uram! Nálunk nincs is fegyver! — tiltakoztam. — Nem volna tisztességes valótlant állítani!
— A te dolgod csak az, hogy fordíts! Ne ellenkezz hát, míg szépen mondom!
Engedelmeskedtem. Eddig se tettem, s most sem fűzök különösebb megjegyzést a tolmácsolás nehézségeihez, csak annyit, hogy a wersgornak roppant szegényes szókincse volt. Ha ehhez hozzávesszük még az én gyatra szókincsemet, hát el lehet képzelni, hogy milyen színvonalon folyt a társalgásunk.
Az eseményekben legtöbbször csak annyi szerepem volt, mint egy pergamennek, amellyel mindent lehet: jegyzetelni rá, törölni róla, hogy aztán ismét írhassunk rá.
Az volt a sorsom, hogy mindenben engedelmeskedjem. Egyébiránt, az összes itt levő férfi közül, éppen a bátorságáról és kegyességéről ismeretes Roger de Tourneville lovagot illette a legnagyobb tisztelet. Mégis amikor fennhéjázón mesélni kezdett — az ő Angliájáról, mely „csupán” három planétán terül el, és a hőstetteiről, amikor is egymaga megvédte Roncesvaux várát, négymillió pogánnyal szemben, vagy amikor fogadásból teljesen egyedül elfoglalta Konstantinápolyt, férfiasságáról, amikor is francia vendéglátói kérésére egyetlen éjszakán kétszáz jobbágy esküvője után gyakorolta a földesúrnak járó első éjszaka jogát, és így tovább és így tovább —, hát mit mondjak, ez még nekem is sok volt, akit pedig úgy ismertek, hogy jártas mind a világi, mind a szent dolgokban. Egyedüli vigaszom az volt, hogy ezeknek a szégyenletes hazugságoknak csupán kis részét tudtam lefordítani. Közben többször is a tudomásomra hozta, hogy ez az ember többszörösen is felülmúlja az ő beszédkészségét.
Végül is fegyverszüneti megállapodást kötöttünk a tárgyalások idejére. Abban egyeztünk meg, hogy a két tábor között felállított sátorban találkoznak az ellenfelek képviselői, húszan mindkét féltől. Amíg a megbeszélések tartanak, egyik fél táborát sem hagyhatja el űrhajó.
— Nos?! — kiáltott föl diadalmasan Sir Roger, miközben visszalovagoltunk a táborunkba. — Egész jól ment minden! Nem igaz?
— C-c-c — válaszoltam. Simább terepre érve a báró visszafogta a lovát, s én újra belekezdtem a mondanivalómba. — Valóban, uram, mintha maga Szent György, vagy még inkább, s attól félek ez az igazság, Szent Dismas, a tolvajok védőszentje őrködne felettünk. Ám…
— Igen? — tekintett rám biztatón. — Mondd csak ki bátran, mire gondolsz! — Hangja nyájas volt. — Gyakran azt gondolom, hogy neked egymagadnak több sütnivalód van uram, mint az összes kapitánynak együttvéve.
— Szóval, uram — folytattam —, való igaz, hogy időt nyertél. A jóslatod bevált. De vajon meddig tehetjük még őket bolonddá? Bolygók százait uralják már évszázadok óta. Ez idő alatt számtalan népet ismerhettek meg. Mi nagyon kevesen vagyunk, a fegyvereink pedig nevetségesen kezdetlegesek az öveikhez képest. Nincsenek saját űrhajóink, csak idő kérdése, hogy rájöjjenek mindenre. Akkor aztán egyszerűen elsöpörnek minket.
Arca elkomorult. Tekintetét arra a sátorra emelte, melyben felesége és gyermekei tartózkodtak.