— Ez igaz — mondta. — De remélem, hogy még van egy kis időnk.
— De mi lesz aztán? — ütöttem tovább a vasat.
— Még nem tudom. — Fájdalmasan nyílt tekintete egyenesen rám szegeződött. — De ez csak a mi kettőnk titka. Megértetted?! Vedd úgy, mintha gyónnék. Ha a nép megtudja, hogy vezérének, akire rábízták az életüket, nincs semmi terve, nincs semmije… akkor végünk.
Bólintottam. Sir Roger megsarkantyúzta a lovát, s hangosan kiáltozva, mint egy kamasz, belovagolt a táborba.
IX.fejezet
Hosszú idő telt el, míg a nap, delelőre ért. Ezalatt a báró, tanácskozásra hívta össze kapitányait. A központi épület előtt felállítottak egy asztalt, s a köré telepedtek. — Isten segedelmével — mondta a báró — egy szusszanásnyi időhöz jutottunk. Amint majd látni fogjátok, azt is sikerült elérnem, hogy azok az űrhajók is leszálljanak, amik eddig a levegőből leselkedtek ránk. Ami tőlem telik, ezután is mindent megteszek, hogy még több haladékot csikarjak ki tőlük. Ezt az időt kell kihasználnunk! Először is meg kell erősítenünk a védelmünket! Ezután átkutatjuk az erődöt, hátha találunk valamiféle térképet, könyvet vagy bármilyen hasznosítható anyagot. Azok pedig, akik értenek valamit a gépekhez, áttanulmányozzák az összes fellelhető masinát, s megpróbálnak rájönni, hogyan lehet be — és kikapcsolni egy erőpajzsot. Meg kell tudnunk ezeknek a repülő masináknak minden titkát, nemkülönben a fegyverek használatát. Egyszóval ugyanazt kell tudnunk, amit az ellenfeleink is tudnak! Mindennek szigorúan titokban kell maradnia, nem szabad, hogy az ellenség bármit is észrevegyen. Amire nekik évszázadok álltak a rendelkezésükre, arra nekünk csak napjaink vannak. Ha nem tudjuk megtenni, akkor… — s mosolyogva olyan mozdulatot tett, mint amikor valakinek késsel elmetszik a torkát. A jó Simon atya elfehéredve nézett rá.
— Nincs más választásunk? — kérdezte elfúló hangon. Sir Roger szomorúan csóválta a fejét.
— Ti is kaptok feladatot. Parvus testvér, rád szükségem lesz a tárgyalásoknál, ám van egy foglyunk is, aki beszél latinul.
— Hát, hogy beszél, az egy kicsit túlzás — vetettem közbe. — A ragozása borzalmas, és amit a rendhagyó igékkel csinál, arra csak olyan szót tudok, amit nem illik kimondanom.
— Nem számít. Amíg meg nem tanul angolul, addig szükség van egy papra, aki latinul tud vele beszélni. El kell magyaráznia az embereinknek a gépek működését, másrészt tolmácsként is hasznát vehetjük, ha a többi wersgor fogolytól szeretnénk megtudni valamit.
— De vajon hajlandó lesz-e segíteni? — kérdezte Simon atya. — Akaratos, sötét lelkű pogány teremtmény ez, fiam, ha egyáltalán van lelke. Néhány nappal ezelőtt még a hajón bementem a cellájába, és abban a reményben, hogy meglágyítom a szívét, a Bibliából kezdtem el olvasni neki. Éppen Jeremiás prófétánál tartottam, amikor észrevettem, hogy elaludt.
— Hozzátok ide Branithart! — parancsolta a nagyúr —, és keressétek meg Félszemű Hubertet. Jöjjön azonnal!
Türelmesen várakoztunk, némelyek halk beszélgetésbe kezdtek. Alfred Edgarsonnak feltűnhetett a szótlanságom, s odajött hozzám.
— Mi az, Parvus testvér? Mi bánt? Neked aztán vajmi kevés okod lehet a félelemre, hiszen az Úr szolgája vagy. Bár, ha jobban meggondolom nekünk többieknek sem lehet semmi félnivalónk. Legfeljebb a purgatóriumban lesz egy kicsit kényelmetlen, de aztán meg tisztulva, Szent Mihály elé járulhatunk, a mennyország kapujában. Nem így van?
Nem akartam kétségbe ejteni őket, ezért amikor tovább faggatóztak, ezt mondtam:
— Tényleg bánt valami. Igen nagy baj van!
— Mi az? — rémüldözött Sir Brian Fitz-William. — Ne siránkozz már! Inkább beszélj!
— Hát jó. Az a nagy baj, hogy nem tudjuk, hogy mennyi ideig tartott az utunk idefelé. A homokórák túlságosan pontatlanok, és mióta megérkeztünk erre a pokoli helyre, még arra sem volt gondunk, hogy megfordítsuk őket. Milyen hosszú itt egy nap? És vajon hány óra van most a Földön?
Sir Branithar üres tekintettel nézett maga elé.
— Fogalmam sincs! De miért fontos ez most?
— Biztos vagyok benne, hogy ma is marhacombot reggeliztél, holott lehet, hogy ma éppen péntek van.
Elkerekedett szemekkel néztek egymásra.
— Mikor van vasárnap? — kérdeztem tőlük. — Megmondanátok, mikor tartsunk hálaadást? Honnan tudjuk, mikor készüljünk a nagyböjtre és a húsvétra? Ez a két hold a fejünk felett teljesen összezavar mindent.
Thomas Bullard a tenyerébe hajtotta az arcát.
— Végünk van!
Sir Roger ekkor felállt.
— Nem! — kiáltotta. — Én nem vagyok pap! Még csak buzgó hívőnek sem mondhatom magamat, de nem épp a mi Urunk mondta, hogy nem az ember van a vasárnapért, hanem a vasárnap van az emberért?!
Simon atya bátortalanul felemelkedett.
— Különleges esetekben, jogomban áll bizonyos engedményeket adni — mondta —, de őszintén, szólva nem tudom, hogy meddig mehetek el.
— Nem tetszik ez nekem — horkant fel Bullard. — Most már azt sem tudjuk, mikor tartsunk böjtöt, és mikor áldozzunk. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy az Úr elfordult tőlünk.
Sir Roger elvörösödött. Egy pillanatig még mozdulatlanul állt és nézte, hogyan párolog el embereiből a híres angol bátorság, mint napon hagyott csuporból a víz, de aztán hangosan felnevetett, majd elkiáltotta magát.
— Hát nem maga az Isten mondta a követőinek, hogy menjenek, és terjesszék az Ő igéjét?! De hagyjuk a Szentírást! Talán csakugyan vetkeztünk pár apró dologban. De ha így is van, attól még nem kell az embernek a porban csúszni. Az Úr ítélőszéke előtt majd felelünk a tetteinkért. Vezekelhetünk a bűneinkért. Áldozhatunk is! Kezünkben van a wersgorok sorsa. Értük cserébe annyi váltságdíjat kaphatunk, amennyiből több templom építésére is futja. Ez is azt bizonyítja, hogy az Úr még velünk van — mondta, azzal kardját a pengéjénél fogva az ég felé emelte. — Lovagi kardomra, mely maga is a keresztet jelképezi, ezennel szent esküt teszek, hogy tovább harcolok Isten dicsőségéért.
Fegyverét a magasba dobta. A penge szikrázva táncolt a levegőben, majd újra visszacsúszott gazdája kezébe.
— Ezzel a pengével foglak vezetni titeket!
Az emberek hangos éljenzésbe kezdtek, csak Sir Bullard habozott még. Sir Roger odahajolt hozzá, és a fülébe súgta:
— Elszántságomra pedig az lesz a legfőbb bizonyíték, hogy levágom azt, aki hátráltatja sikerünket.
Azt hiszem, igaza volt. Végre keménynek és elszántnak kell lennünk. Szerettem volna bebizonyítani, hogy logikája a szillogizmus nagyítóüvege alatt is megállja a helyét, de túl lelkesült voltam ahhoz, hogy ilyeneken törjem a fejem. Az emberek végre megnyugodtak.
Branithar érkezett meg, egy fegyveres kíséretében. Megállt, és várakozóan nézett ránk.
— Légy üdvözölve — mondta szelíden Sir Roger. — Azt szeretném, ha segítenél szót érteni a fogolytársaiddal, és ha elmagyaráznál egy-két technikai dolgot az embereimnek.
A wersgor, harcoshoz méltó büszkeséggel húzta ki magát.
— Kár az időt vesztegetni — mondta. — Öljetek meg, és azzal befejeztük! Egyszer már elkövettem azt a hibát, hogy lebecsültem a képességeiteket, és ez nagyon sok wersgor életébe került. Még egyszer nem követek el ilyen nagy baklövést!
Sir Roger bólintott.
— Sejtettem, hogy ellenkezni fogsz. De hol van már a mi Hubertünk?
— Jövök már, jövök! Itt van a jó öreg Hubert! — A báró hóhérja csuklyáját hátracsúsztatva a társaság elé lépett. Pallosa csenevész vállán pihent, bitókötelét púpos vállára vetette.