A korosodó férfiakat és a harcra alkalmatlan személyeket Sir Roger az épületekbe vezényelte. Az ő feladatuk a sebesültek megkeresése és ellátása, a katonák kiszolgálása és segítése volt.
Ezt a védelmi vonalat, ami egyébként a két tábor határán húzódott, a wersgorok elől az éjszaka emelt földsánc takarta el. A lándzsások, alabárdosok, fejszések sorát nyílpuskások erősítették. A lovasok két szárnyban helyezkedtek el. Mögöttük a fiatalabb nők és a harcképtelen férfiak következtek. Ők azokat a fegyvereket kapták, amelyek fémlövedékeket lőnek ki. (A sugárfegyverek az erőpajzs miatt ugyanis használhatatlanok voltak.) Körülöttünk a védőpajzs sápadt fénye vibrált. Mögöttünk sűrű erdő sötétlett, előttünk kékes füvű mező lejtett a völgy felé. Magányos fák lombjai susogtak, s a távoli hegyek fölött szürke fellegek úsztak az égbolton. A látvány lenyűgöző volt. Mintha csak Tündérföldön lettünk volna.
Miközben kötéseket készítettem a többiekkel, egyfolytában azon tűnődtem, miért kell ilyen gyönyörű helyet vérrel bemocskolni.
Egy űrhajó emelkedett fel, és elhagyta a wersgor tábor légterét. Jó néhány azonban még mindig ott volt a tábor területén. A wersgoroknak igen sok fehérhajójuk volt. E pillanatban azonban Sir Rogert inkább a földi mozgolódások foglalkoztatták.
A wersgorok lassan nyomultak előre zárt alakzatokban, kezükben hosszú csövű golyós fegyverekkel. Amint közelebb értek, soraik felbomlottak, és amennyire csak lehetett, igyekeztek szétszóródni.
A mieink közül sokan örültek ennek, ám én jól tudtam, hogy ez nem más, mint egy jól bevált taktikai lépés. Ha ugyanis valakinek gyorstüzelő fegyvere van, akkor nem tömött sorokban halad, könnyű célpontul szolgálva, hanem megpróbál váratlan helyről támadni.
Néhány masina közeledett, amit valószínűleg Darovából szállítottak ide. Legtöbbjük nyitott tetejű, vékony acélból készült szerkezet volt. Mindegyikben négy katona ült, gyorstüzelő fegyverekkel. Olyan fürgén haladtak előre, mint a vízimolnárkák. Több mint száz mérföldes óránkénti sebességgel vágtak át a hepe-hupás mezőn. Úgy látszott, az a céljuk, hogy vadul nekirohanva a felállított fegyvereknek, rést üssenek a védelmi rendszerünkön.
Néhány kis masina, egyelőre azonban hátra maradt, hogy fedezze a wersgor gyalogságot. A nehézfegyverekkel felszerelt nagyobb gépek azonban egyre közelebb és közelebb vánszorogtak. Alig haladtak gyorsabban egy ügető lónál. Ennek minden bizonnyal méretük és vastag páncélborításuk volt az oka. Olyan nagyok voltak, mint egy parasztház, és valószínűleg mindenféle támadásnak ellen tudtak állni. Tűzokádó, bömbölő torkukkal felbőszült sárkányokra emlékeztettek. Több mint húsz ilyen fenevadat számoltam össze, ahogy lassan, egy vonalban gördültek előre, táborunk felé. Ahol elhaladtak, a fűcsomók gyökerükkel az ég felé fordulva nyögtek borzasztó súlyuk alatt. A besüppedt talaj kőkemény csíkjai emlékeztettek az iszonyú teherre.
Az egyik fegyveresünk, aki megtanulta, hogyan kell bánni az ilyen guruló szerkezetekkel, elhagyta a védelem sorfalát, és az ellenség felé rohant. Sir Roger, aki maga is állig fel volt fegyverkezve, utána vágtatott, és lándzsájával a harcos páncéljára vert.
— Maradj a többiekkel! — kiáltotta. — Mi a fenét akarsz?
— Tüzelni, uram! — lihegte a katona. — Add ki a tűzparancsot, mielőtt szétlövik az állásainkat!
— Ha hinnék abban, hogy gyilkos nyílvesszőink is el tudnak bánni ezekkel a nagyra nőtt csigákkal, akkor kiadnám a parancsot. De nem így van! Azonnal vissza a helyedre!
A katona, fegyverét leeresztve, könyörgő tekintettel nézett a báróra. Sir Roger nem látta értelmét, hogy elmagyarázza: attól tart, hogy mint az Stularaxban is megtörtént, ezek a nagyerejű robbanófegyverek ilyen kis távolság esetén nemcsak az ellenségre, hanem magunkra is veszélyesek lehetnek. Igaz ugyan, arra is gondolhatott volna, hogy a wersgorok is bevethetik ezt a típusú fegyvert.
Eközben a guruló óriások legénységei igencsak nyugtalanok lehettek különös viselkedésünk láttán. Szerintem azon tanakodhattak, hogy milyen titkos fegyverünk van, hogy ily hidegvérűen várakozunk. Nemsokára megtudták. Az egyik óriást hirtelen elnyelte a föld, vagyis elérték a gondosan betemetett gödreinket.
Két további masina is áldozatául esett ezeknek a szokatlan csapdáknak. Kezdeti sikereink alapján biztosak lehettünk benne: az égiek velünk vannak! Csak ennek köszönhettük, hogy ezek a primitív, mély és széles árkok, mélyükön kihegyezett karókkal, ilyen fejlett technikának is képesek útját állni. Azt hiszem, a gödrök önmagukban még nem lettek volna elegendőek, de az ellenség lovainak szánt karók megtették hatásukat. A felaprózott gyilkos farudak a kocsik kerekei közé szorulva megbénították azokat.
A következő járműnek már sikerült kikerülnie az elszórtan elhelyezkedő csapdákat, és lassan közeledett a mellvéd felé. Menet közben egy gyorstüzelő ágyú csöve bukkant elő fedélzetétől. Kezelője röviden célzott, majd lőtt. A lövedékek megannyi tátongó lyukat ütöttek a homokfalban.
— Most segíts meg, Uram! — kiáltott fel Sir Brian, és féltucat lovas élén kivágtatott a fedezék mögül, hogy magára vonja a monstrum figyelmét. A bátor kis csapat félkör alakzatban ügetett a masina előtt, ügyelve arra, nehogy túl közel engedje magához. Sir Brian magabiztosan vezette őket a csapdák között. A fedélzeti ágyú követte minden mozdulatukat, ám mielőtt tüzelhetett volna, az óriás alatt hirtelen megnyílt a föld. Sir Brian diadalmasan kürtjébe fújt, és embereivel visszavágtatott a fedezékek mögé.
A „harci teknősök” visszafordultak. A Tharixanon rajtuk kívül nem volt más földi jármű, így érthető, hogy a kék bőrűek nem szívesen kockáztatják őket. Látva az ellenség visszavonulását, mindannyian megkönnyebbültünk. Tudtuk, hogy számunkra már egyetlen ilyen jármű is végzetes lett volna, ha sikerül átjutnia védelmi vonalainkon.
Huruga nagy hibát követett el, amikor visszaparancsolta a gépeit. Meg kellett volna kockáztatnia az átjutást, még akkor is, ha keveset tudott fegyvereinkről, szövetségeseinkről és általában a harcmodorunkról. Egyszóval, a wersgorok siralmas stratégáknak bizonyultak. De mit is várhattunk volna egy olyan néptől, mely teljesen elszokott a földi csatározásoktól? A harcaikat már évszázadok óta a csillagok között vívták.
Hurugát elbizonytalanította a különös csapdák teljesítménye, annak azonban feltehetően örült, hogy nem használtunk lőfegyvereket. A terve a következő volt: a gyalogosokat és a könnyebb járműveket előreküldi, hogy feltérképezzék a biztonságos útvonalat, a nagyobb harci gépek számára. A magas fűben alig lehetett észrevenni a közeledő alakokat, csak a meg-megcsillanó sisakjaikat és a leszúrt jelzőrudakat láttam. Ennek ellenére tudtam, hogy több ezren vannak. A szívem vadul kalapált, torkom egy korsó hűs sör után sóvárgott.
A katonák előtt robogtak a könnyebb járművek. Néhányuk beleesett a gödreinkbe, és a nagy sebesség miatt használhatatlanná vált. A többieket a karók állították meg. Gyorsaságuk miatt éppoly sebezhetők voltak, mint a lovak. Láttam, amint az egyik szerencsétlenül járt masina felpattant, majd visszaesve a földre, kétszer is átbukfencezett. Teljesen használhatatlanná vált. Egy másiknak, melyet egy karó éppen az üzemanyagtartályánál nyársalt föl, kifolyt a hajtóanyaga, és lángra lobbant. Az egyik vezetőnek sikerült ugyan az utolsó pillanatban félrerántania a kormányt, ám járműje megcsúszott, és belerohant a mellette haladóba. Voltak, akik ezt is megúszták, rájuk a mindenfelé elszórt szögek vártak. Alattomosan belefúródtak a kerekekbe, és megbénították a járművet. Képtelenség volt kihúzni őket. Csak a legszerencsésebbeknek sikerült tovább vánszorogniuk. Ekkor minden bizonnyal újabb parancsot kaphattak, mert mintegy varázsütésre, abbahagyták a féktelen rohanást, és miután újrarendezték soraikat, immár lépésben folytatták útjukat.