Megszólaltak az első katapultok. Nyílvesszők, kövek, és égő olajjal teli edények csapódtak a közeledő gépek közé, ezzel is ritkítva soraikat.
Ezután a lovasságunk következett. Az ellenséges csapatok már olyan közel voltak, hogy mielőtt alkalmuk lett volna többször is tüzelni, a mieink máris a nyakukon voltak. Másrészt, az égő olajtól belobbant fű olyan sűrű füstöt árasztott, hogy alig láthatták a közeledő lovasokat. Hallottam, amint a lándzsások nekicsapódnak a fémborításnak, de látni semmit sem láthattam. Bár én tudtam, hogy egy egyszerű lándzsa nem sok kárt tehet a gépezetben, ám a wersgorok igencsak megrémülhettek a hangos csattanásoktól. A lovak, lovasaik akaratának engedelmeskedve, felágaskodtak, s a patájukkal beletapostak a páncélba, teljesen összezúzva azt. Ekkor aztán a kézifegyvereké lett a szó, és a kék bőrűek nem sokat tehettek. A hagyományos fegyvereken kívül Sir Roger néhány emberénél wersgor lőfegyverek és gránátok is voltak. Ez utóbbiakból csak ki kellett húzni egy vékony szeget, és pár másodperc elteltével felrobbantak. A hatásuk félelmetes volt. Biztos volt ilyen robbanószerkezet a kék bőrűeknél is, ám túlságosan zavarodottak lehettek ahhoz, hogy használják azokat.
A páncélosok megfutamodtak, lovasaink tovább üldözték őket.
— Harcoljatok, ti gyáva férgek! — bömbölte Sir Roger, s dühösen rázta feléjük a lándzsáját. — Gyertek vissza, alávaló patkányok!
Minden bizonnyal felemelő látványt nyújthatott csillogó páncéljában, tollas sisakjában, díszes pajzsával a szénfekete csődörén, ám a wersgorok nem szégyelltek hátat mutatni neki. Páncélosaik menekültek, s átadták a helyüket a gyalogosoknak. Lovasainknak vissza kellett hát térniük, hogy biztonságban legyenek a közelgő gyalogság fegyvereitől. A wersgorok célja a sánc elérése volt. Megállás nélkül tüzeltek, amint egyre közelebb értek. Ha a sáncot elérik, akkor az amögött felállított fegyvereink menthetetlenül elvesznek. Sir Roger a kürtjébe fújt, mire emberei szétszóródtak a síkságon.
A wersgorok elérték a földsáncot. Kihívó tekintetük büszkén ragyogott. Táborunkban a pánikhangulat első jelei kezdtek megmutatkozni, ám ekkor az íjászok kapitánya kiadta a tűzparancsot. Az égboltot gyilkos nyílvesszők sötétítették el.
Számtalan wersgor lelte halálát az égből jött „áldásban”. Amikor közelebb értek, az íjászok szerepét a nyílpuskások vették át. Ez a fegyvernem ugyan lassabban, de sokkal hatékonyabban végezte feladatát. A wersgorok fele már elesett, mindazonáltal olyan elszántan harcoltak tovább, mintha csak angol vér csörgedezett volna ereikben. Akiknek sikerült átjutnia a sáncon, azokra balta, buzogány, tőr és pallos várt. A wersgorok jócskán megfogyatkozott serege még így is kétszer-háromszor akkora volt, mint a miénk. Így már igazságosnak is mondhattuk volna a küzdelmet. Nem volt más, közelharcban használható fegyverük, mint a puskájuk végére erősíthető szurony. Ezzel vagdalkoztak hát, de legtöbben csak kétmarokra kapták fegyverüket a csövüknél fogva, és bunkósbotként csalapáltak vele.
Amikor a lovasságunk visszatért, hogy szétverje a wersgorok seregét, a küzdelem eldőlt. A kék bőrűek fejvesztetten menekültek. A lovasok boldog éljenzések közepette üldözték tovább őket egy darabig, majd az íjászok emelték a magasba a fegyvereiket, s útjukra engedték halált hordozó nyílvesszőiket.
Istennek hála, én ezekben a percekben a sebesültek ellátásával voltam elfoglalva, így nem hallhattam a kapitányok elkeseredett szavait, amikor a már oly közelinek érzett győzelem előtt a csata menete megfordult.
A wersgor sereg nem semmisült meg teljesen, s ennek ékes bizonyítékaként az óriási „páncélteknősök” ismét feltűntek a látóhatáron. Megállíthatatlanul dübörögtek felénk.
A magába roskadt Thomas Bullard ekkor odaállt a báró zászlaja mellé.
— Nos — mondta. — Mi megtettük minden tőlünk telhetőt. Ki hajlandó hát egy utolsó rohamra indulni, hogy megmutassuk, hogyan hal meg egy angol?!
Sir Roger fáradt arca e szavak hallatán indulatossá vált.
— Ránk most ennél nehezebb feladat vár, barátaim! — mondta. — A győzelem reményében jogunkban állt feláldozni életünket, de értelmetlenül nem dobhatjuk csak úgy el! Élnünk kell, ha máshogy nem, hát szolgaként! Mi lesz az asszonyainkkal és a gyerekeinkkel?
— Az ég szerelmére! — kiáltotta Sir Brian. — Ne légy gyáva!
A báró orrlyukai kitágultak.
— Amit mondtam, megmondtam! — sziszegte. — Itt maradsz!
És akkor történt…
Mintha maga Isten ereszkedett volna le hozzánk, hogy segítsen az ő nyáján. Néhány mérfölddel odébb, valahol az erdőben, a villámlásnál is vakítóbb, kékes-fehér ragyogás töltötte be az eget. Olyan erővel sugárzott, hogy akik belenéztek, néhány órára megvakultak.
A wersgor sereg arccal szembe kapta a villanást, így a támadás vaksi botorkálássá vált. Hirtelen hatalmas dörej hallatszott, majd egy borzasztó földrengés döntött le a lábunkról. A lovasok lefordultak a nyergükből. Meleg szél söpört végig a tájon, maga előtt hajtva megannyi ronggyá tépett sátrat. Miután elült ez a különös vihar, az erdőből sötét por — és füstfelhő emelkedett a táj fölé, pokoli gombaként. Lassan oszlani kezdett a füst, de ez a magasba tornyosuló alakzat még órákig lebegett mozdulatlanul.
A wersgorok már tudták, amit mi még nem. Már láthattak ehhez hasonló borzalmat, melyet ember képes előidézni. Én akkor még nem tudtam minderről semmit, de valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy ezen a napon istentelen gyalázat történt. A gyarló ember önteltségében az Úrral akar vetekedni!
Ez volt a gondolatom, annak ellenére, hogy a Szentírás nem ítéli el azokat, akik a szent cél érdekében cselekednek, legyen tettük bármily borzasztó is.
Nagy meglepetésemre a robbanás környéke nem nyújtott olyan szörnyű látványt, mint azt vártam. Csupán fél mérföldes körzetben okozott pusztítást, s a levegőbe is kevesebb mérgező anyag jutott, mint egy hasonló erejű, hagyományos robbanásnál.
A wersgorok nagy dilemmába kerültek. Ha ők is hasonló fegyverekhez nyúlnának, talán maguk is áldozatul esnének. Egy időre mindenképpen fel kellett függeszteniük a támadást, hogy elfogják az új ellenfelet. A páncélosaik visszafordultak, s nemsokára jó néhány hajójuk szállt fel, felkutatni a robbanás okozóit. A keresés legfőbb eszköze egy úgynevezett „fémkereső detektor” volt, ami előttem teljesen ismeretlen módon képes volt kimutatni nagyobb tömegű fémet. Mivel ezt minden wersgor űrhajóba beépítették, elméletileg bármelyikük rábukkanhatott hát egy rejtőzködő hajóra, de csak akkor, ha elég közel ért hozzá.
A kutatásuk nem járt eredménnyel. Egy óra múlva, miközben mindannyian buzgón imádkoztunk, Sir Roger hirtelen megszólalt.
— Nem akarok hálátlannak látszani — mondta —, de azt hiszem, ezt a váratlan fordulatot inkább Sir Owain-nek köszönhetjük, mint Istennek! Azért, mert a kék bőrűek nem találtak rájuk, attól nekünk még sikerülhet! Simon atya! Neked tudnod kell, kik a legjobb orvvadászok a bárányaid közül!
— De fiam! — háborodott fel az egyházfi.
Sir Roger elvigyorodott.
— Nem akarom, hogy megsértsd a gyónási titkot, csupán arra kérlek, jelölj ki pár férfit, néhány… mondjuk úgy… ügyes favágót! Ugye, érted, mire gondolok? Keressék meg a társainkat, és ha megtalálták őket, hívják ide Sir Owaint! Nekem nem kell tudnom róla, hogy kiket jelölsz ki.