— Természetesen, minden úgy lesz, ahogy kívánod! — A lelkész magához hívott, és megkért, hogy a távollétében helyettesítsem őt papi teendői elvégzésében.
Sir Roger azonban mást parancsolt. Fehér zászló alatt el kellett kísérnem a wersgorok táborába. Feltételeztünk annyi eszességet a kék bőrűekről, hogy megértik a fehér zászló jelentését. Szerencsénk volt. Huruga személyesen jött elénk az egyik járművel. Arca megnyúlt volt, keze remegett az idegességtől.
— Megadásra szólítalak föl — mondta a báró. — Ne kényszeríts rá, hogy mindannyiótokat elpusztítsalak! Ha megadjátok magatokat, nem esik bántódásotok, s még abba is beleegyezem, hogy jó pénzért kiváltsátok magatokat!
— Hogy én fizessek egy olyan barbárnak, mint te? Csak mert van valami… valamiféle bemérhetetlen lövegetek? Soha! De szeretnék már minél előbb megszabadulni tőletek, úgyhogy hajlandó vagyok elengedni titeket azokon az űrhajókon, amiket zsákmányoltatok.
— Uram! — mondtam nagyokat nyelve. — Lehetséges, hogy megmenekültünk?
— Alig hiszem! — válaszolta a báró. — Ne felejtsd el, hogy segítség nélkül nem tudunk hazajutni! De nyíltan mégsem kérhetünk tőlük vezetőt, mert ezzel lelepleznénk a tudatlanságunkat. De ha valamilyen csoda folytán, valahogy mégiscsak visszajutnánk a Földre, többet akkor sem alhatnánk nyugodtan!
Mit volt mit tennem?! Elmondtam Hurugának, hogy mi egyáltalán nem a vacak, régimódi űrhajóikért jöttünk, s ha nem adják meg magukat, kénytelenek leszünk kiirtani őket. Huruga erre ránk vicsorgott, akár egy őrült, majd válasz nélkül visszatért a táborába. Elindultunk hát mi is, vissza a táborba. Egyszerre érkeztünk meg Simon atya favágócsapatával. Red John is közöttük volt! Azonnal jelentést tett a bárónak:
— Sikerült feltűnés nélkül eljutnunk Stularaxba. Az erődtől kissé távolabb landoltunk. Felállítottuk a trebuchet-t, hogy Sir Owain tanácsára kilőjünk pár lövedéket. Ezután közelebb merészkedtünk, de pár embert hátrahagytunk azzal az utasítással, hogy csak akkor süssék el, amikor már úgy vélik, mi elég közel kerültünk a falakhoz. Kihasználva aztán a robbanás okozta zűrzavart, mi belopakodunk, magunkhoz veszünk néhány, fegyvert, és irány az űrhajó! Ez volt hát a tervünk.
Nos, azt hiszem, itt az ideje, hogy megmagyarázzam, mi is az a trebuchet.
Kezdem azzal, hogy annak idején ez volt a legegyszerűbb s egyszersmind a leghatékonyabb ostromszerkezet. Lényegében nem más, mint egy alátámasztott, szabadon libegő kar. Az alátámasztás ezt a kart két különböző hosszúságú részre osztotta. A hosszabbik fél végére egy vájatba kellett behelyezni a lövedéket, míg a rövidebb rész végén egy óriási, gyakran több tonnás kő helyezkedett el. Ezt a hatalmas súlyt csigával emelték fel arra az időre, míg a lövedéket elhelyezték. Miután ez megtörtént, a követ a magasból ráejtették, s a gondosan elhelyezett lövedék nagy ívben repült, amerre csak akarták.
— Fogalmam sem volt, hogy milyen lövedékeink vannak — folytatta Red John. — Hisz alig párkilónyi volt az egész! Honnan is tudhattuk volna, hogy mekkora ereje van? Legfeljebb durran egy nagyot, gondoltam. Emlékszem, annak idején még Franciaországban hány várat ostromoltunk ilyen trebuchet-vel. Óriási sziklákat lőttünk át a falakon, néha egy-két döglött lovat is. Szóval, mint mondtam, útnak indítottuk a lövedéket. Óriási robbanás rázta meg a földet. A képernyőkön meglepő kép fogadott minket! A wersgor erőd helyén nem volt semmi, csak egy óriási sírgödör. Nem volt értelme hát tovább maradni. Emlékszem, Sir Owain még meg is jegyezte, hogy minek kell nekünk újabb fegyver, amikor ez is bőven elegendő. Na szóval, hazafelé jövet megláttuk a csetepatét, leszálltunk az erdőben, és ismét lőttünk egyet a trebuchet-vel. Sokáig eltartott, míg felállítottuk, ezért késlekedtünk annyit. Most azonban itt vagyunk, és várjuk parancsaidat!
— De mi van a hajótokkal? — kérdezte Sir Roger. — Hogy nem találtak rátok a wersgorok? A trebuchet természetesen fából van, de a hajó? Biztosan ráakadnak! Ha nem most, hát később!
— Ettől nem kell félnünk! — vigyorgott Red John. — Sir Owain felszállt vele az ellenség hajói közé. Ki jönne rá odafenn, hogy az, akit keresnek, éppen mellettük repked?
Sir Roger hangos nevetésben tört ki.
— Lemaradtatok egy dicsőséges ütközetről — mondta —, de megnyertétek az ötletek csatáját! Most menj vissza az embereidhez, és mondd meg nekik, hogy elkezdhetik lőni a wersgor tábort!
A megbeszélt időpontban, amit a foglyaink időmérő szerkezeteivel mértünk, már mindannyian a katakombákban voltunk. Még így is félelmetes volt az a földmorajlás és robbanássorozat, ami a wersgorok pusztulását jelezte. Egyetlen lövés is elegendőnek bizonyult. A túlélők őrjöngve menekültek ebből a pokolból. Kisebb-nagyobb hajók szálltak föl, menekítve a halálra rémült kék bőrűeket. Amikor a lemenő nap fénye aranyba borította a nyugati égboltot, vágyakozó szemekkel néztünk hőn áhított Angliánk feltételezett irányába.
XIV.fejezet
Sir Owain földet érése hőskölteménybe illő jelenet volt, meglehet, tette nem igényelt különösebb erőfeszítést. Ezt a kis sétarepülést a wersgor hajók társaságában arra használta, hogy végre felfrissítse magát. Vizet melegített, megmosakodott, megborotválkozott, és most, mint egy Adonisz lépkedett, felszegett fejjel, csillogó vértezetben, az őt fogadó emberek között. Skarlátvörös köpenye méltóságteljesen úszott utána. Sir Roger a sátra mellett köszöntöttem visszatért ifjút. Sir Owain mellett a báró csak egy mocskos, borostás, véres izzadságszagtól bűzlő közkatonának látszott. Hangja rekedt volt a sok kiabálástól.
— Fogadd elismerésem dicső tettedért, Sir Owain!
Az ifjú mélyen meghajolt Sir Roger előtt, majd finoman bókolt Lady Catherine-nek, aki az ujjongó tömegből sietett felé.
— Ez a legkevesebb, amit tehettem — mondta szerényen a lovag —, egy hölgy ajándékával a keblemben.
A Lady arcát elöntötte a pír. Sir Roger egyikről a másikra tekintett. Valóban összeillő pár voltak. A báró fájdalmasan megmarkolta kicsorbult kardját.
— Menj a sátradba, asszonyom! — parancsolta.
— Még volna némi elintéznivalóm a sebesültek között!
— Mindenkire van gondod, csak épp a saját uradra és gyerekeidre nincs? — Sir Roger mosolyogni próbált, ám egy eltévedt golyó miatt, ami a sisakrostélyáról visszapattanva szerencsétlen módon épp a száját találta el, a mosolyból torz fintor lett. — Azt mondtam, menj a sátradba!
Sir Owain megbotránkozva nézett a báróra.
— Ezek a szavak méltatlanok egy lovaghoz! — mondta ingerülten.
— Talán a titkos találkák méltóak hozzá? — mordult fel Sir Roger.
Lady Catherine arcából kifutott a vér. Rémülten levegő után kapkodott. Mindenki őket nézte a környéken.
— Isten a tanúm, hogy ártatlanul vádolsz! — könnyezte, s elsietett. Sátrába érve hangos zokogásban tört ki.
Sir Owain villogó tekintettel nézett a báróra.
— Elment az eszed? — kiáltotta végül.
Sir Roger felhúzta széles vállait, mintha valami nagy súlyt készült volna felemelni.
— Még nem! A kapitányok, ha megvacsoráztak és megmosakodtak, jöjjenek ide hozzám! A te dolgod lesz, Sir Owain, a tábor védelmére ügyelni!
A lovag újra meghajolt. Mozdulatában nem volt semmi gúnyos, mégis az eszünkbe juttatta, hogy Sir Roger az imént vétett a lovagiasság íratlan szabályai ellen. Elsietett, és kis idő múlva már Branitharral együtt a wersgor tábor felé tartott, hogy számbavegye a még használható masinákat. Az utóbbi néhány nap alatt Branithar újabb angol szavakat tanult meg, ám nyelvtudása még így is meglehetősen gyatra volt. Akkor is ő beszélt, amikor a konferenciára sietve megláttam őket, ám hallani nem hallottam semmit.