A nap már lement, így tüzet kellett gyújtanunk, s fáklyákat szúrtunk a földbe, hogy el ne tévedjünk. A kapitányok egy kecskelábú asztalnál ültek. A fejük fölött egy wersgorok konstruálta szerkezet világított. Az erdőből éjjeli zajok hallatszottak. Mindenki halálosan fáradt volt, mégis éberen figyelte Sir Roger minden mozdulatát.
A báró felállt. Időközben megmosakodott és átöltözött. Igaz, hogy ez az öltözék korántsem volt olyan díszes, mint amiben a wersgorokkal tárgyalt, de tiszta volt. Ujján zafírgyűrű csillogott. Csak a hangja árulkodott az elmúlt napok megpróbáltatásaitól. Nyelve ugyan fürgén járt, ám hangja színtelen volt. Tekintetemet annak a sátornak az irányába fordítottam, melyben Lady Catherine és gyermekei aludtak, de a sötétség miatt semmit sem láttam.
— Az Úr ismét megsegített minket! — kezdte a báró. — Minden veszteségünk ellenére, több járművet és fegyvert szereztünk, mint amennyire szükségünk van. A hadsereg, mely le akart minket rohanni, megsemmisült. Az egész bolygón csak egyetlen erőd maradt!
Sir Brian megsimogatta borostás állat.
— A háborúsdit csak ketten játszhatják — mondta. — Az a kérdés, hogy itt maradjunk-e?! Amint a kék bőrűek felocsúdnak, azonnal bosszút állnak rajtunk.
— Ez így van — bólintott Sir Roger. — Ez az egyik ok, amiért nem szabad tovább haboznunk. A másik, hogy akárhogyan is nézzük, ez a hely nem túl kényelmes! Tudjuk, hogy a három közül Darova a legerősebb erőd. Ha azt elfoglaljuk, akkor már nem kell közvetlen támadástól tartanunk! Az azonban bizonyos, hogy Huruga ezúttal félreteszi büszkeségét, és segítséget kér a többi bolygótól, úgyhogy nem kizárt, hogy nemsokára egy egész armadával kell felvennünk a harcot.
Úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy szavai milyen reakciót váltanak ki.
— Mindezen okokból — folytatta —, Darovát meg kell szereznünk, mégpedig sértetlenül!
— Száz és száz planéta flottájával vegyük föl a harcot? — kiáltott fel Bullard kapitány. — Nem, uram! Ez már nem büszkeség, hanem őrültség! Én azt mondom, tűnjünk el innen, míg nem késő, és imádkozzunk Istenhez, hogy vezessen minket haza!
Sir Roger öklével az asztalra csapott, melynek reccsenése még az erdő zajait is elnyomta.
— Egy olyan dicsőséges győzelem napján, amilyet Oroszlánszívű Richárd óta nem látott a világ, ti farkatokat behúzva, menekülnétek?! Azt hittem, férfiak vagytok!
— És vajon Richárd mit nyert a végén? A váltságdíjak tönkretették az országot! — morogta magában Bullard, de Sir Brian meghallotta szavait, és csendesen odaszólt neki:
— Már kevesebbért is hullt le fej…
Bullard most gondolta csak át, mit is mondott. Ajkait összeharapta, és néma csendbe burkolózott. Ezalatt Sir Roger tovább beszélt.
— Darova fegyvereinek a nagy részét a wersgorok valószínűleg magukkal hozták ide, vagyis majdnem az egész arzenál a birtokunkban van! A harcosokkal ugyanez lehet a helyzet! Legjobb esetben is csak védekezésre szorítkozhatnak!
— Vagyis üljük körbe az erőd falait, és várjuk, hogy megérkezzen az erősítés? — kérdezte egy gúnyos hang az árnyékból.
— Jobb, mint itt ülni, nem gondolod? — Sir Roger nevetése erőltetetten csendült, s ugyancsak gúnyos volt néhány kapitány reagálása is.
Vagyis a vita eldőlt. Elcsigázott népünk ezen az éjszakán sem alhatott. Azonnal munkához kellett látnunk. Több olyan teherhajót is találtunk a wersgor táborban, amelyet úgy-ahogy megkímélt a robbanás. A kisebb-nagyobb hibákat foglyaink ott helyben kijavították. Ezekbe aztán bepakoltunk mindent, amit csak lehetett. Éjfél előtt már minden hajónk Darova felé tartott. Épp időben indultunk el. Mint később megtudtuk, alig egy óra múlva már automata vezérlésű wersgor hajók jelentek meg Ganturath fölött.
Óvatosan haladtunk előre. Elrepültünk egy kisebb beltenger fölött, majd néhány mérfölddel odébb, egy sűrű erdőben megpillantottuk az erődöt.
Mivel keleti irányba repültünk, a bolygónak ezen a részén már hajnalodott. A nap első sugarai beragyogták az erődöt. Mindössze tíz alacsony épületet láttunk, olyan masszív, vastag falakkal, melyek ránézésre bármilyen pusztító erőnek ellenállhatnak. Közöttük megerősített alagutak húzódtak. Valójában azonban az egész erőd mélyen a földbe volt süllyesztve. Körülötte megannyi gigantikus, félig a földbe ágyazott, úgynevezett „rakétavető” és „rakétakilövő” meredezett az ég felé. Mindezeket védelmezőn borította be az erőpajzs. Mintha az égi dicsfény sátáni paródiáját láttam volna magam előtt! A mienken kívül egyetlen űrhajó sem volt a levegőben.
Mostanra — csakúgy mint a többiek —, már én is értettem valamennyire az adóvevőhöz. Addig próbálgattam hát, míg a képernyőn végre megjelent az egyik wersgor tiszt képe. Ezután nyilvánvalóan ő próbálta beállítani a készülékét, mert még néhány percig nem tudtunk kapcsolatba lépni egymással. Arca sápadt, majdhogynem világoskék volt, s nagyokat nyelt az ijedtségtől. Aztán nagy nehezen összeszedte magát, és elfúló hangon megkérdezte:
— Mit akartok?
Sir Roger összevonta a szemöldökét. A nyúzott arc, a karikás szemek, ha lehet, még jobban elrémisztették a kék bőrűt. A wersgor kérdésére a báró indulatosan válaszolt.
— Hurugát!
— Nem szolgáltatjuk ki az urunkat!
— Parvus testvér, mondd meg ennek az idiótának, hogy csupán beszélni akarok a herceggel. Tárgyalni. Ezeknek fogalmuk sincs a civilizált szokásokról?
Megpróbáltam szó szerint tolmácsolni a báró szavait, mire a wersgor sértődött pillantást vetett rám. Ennek ellenére azonban hajlandónak mutatkozott átadni Sir Roger üzenetét. Egy kis doboz fölé hajolt, és beszélni kezdett, miközben sorban nyomogatta az előtte lévő gombokat. Néhány másodperc múlva Huruga képe jelent meg a képernyőn. A kormányzó kitörölte szeméből az álmot, majd színlelt nyugalommal megszólalt.
— Ne gondoljátok, hogy ez az erőd is olyan könnyű préda, mint a többi! Darova úgy épült, hogy a legkeményebb támadásnak is ellen tudjon állni. A ti bombáitok legfeljebb a föld feletti épületekben okozhatnak kárt. És ha esetleg arra ragadtatnátok magatokat, hogy a felszínen támadjatok, azzal a saját halálos ítéleteteket írjátok alá! Szép kis tűzijáték fogadna titeket.
Sir Roger bólintott.
— De vajon meddig tudjátok magatokat tartani?
Huruga dühösen összeszorította éles fogait.
— Tovább, mintsem hinnéd, te állat!
— Őszintén szólva — mondta Sir Roger —, kétségeim vannak afelől, hogy fel lennétek készülve egy ostromra.
Mivel ez az utolsó szó még nem szerepelt szegényes wersgor szókincsemben, így kénytelen voltam körülírni, ez azonban láthatóan nem nagyon sikerült. A wersgor kissé értetlenül nézett rám. Amikor elmagyaráztam Sir Rogernek, hogy mi tartott olyan sokáig, a báró ravaszul bólintott.
— Ezt sejtettem! — mondta. — Idehallgass, Parvus testvér! Ezeknek a csillagközi népeknek a fegyverei, akár Szent Mihály arkangyal kardjával is felvehetnék a versenyt. Egyetlen bombájuk képes elpusztítani egy egész várost, tíz pedig akár egy nagyobb megyét is. Valószínű, hogy nincsenek felkészülve hosszabb harcokra. Na? Biztos igaz, hogy ez az erődítmény bármilyen bombatámadást is kibír, de hogy egy hosszú ostromot… alig hiszem! — A báró a képernyő felé fordult, majd folytatta. — Az a szándékom, hogy letáborozunk a közeletekben, és le nem veszem rólatok a szemem. Az első mozgolódásra tüzelek! Az lesz a legjobb, ha az embereitek lemennek a katakombákba. Ha majd elérkezettnek látjátok az időt arra, hogy megadjátok magatokat, csak hívjatok rádión, és én örömmel megkegyelmezek nektek.