Huruga vigyorgott. Én pontosan tudtam, mire gondol. Nagy örömmel vette tudomásul, hogy hajlandóak vagyunk az erőd falain kívül várakozni. Nyilván úgy gondolta, hogy számukra ez a legbiztonságosabb, míg a felmentő sereg meg nem érkezik. Kikapcsolta a képernyőt.
Az erdőben egész jó táborhelyre bukkantunk. Egy mély, zárt völgyben feküdt, melynek közepén egy halban gazdag, kristálytiszta, hideg vizű folyó kanyargott. Azok a férfiak, akik épp nem voltak szolgálatban, kedvükre vadászhattak ezen a gyönyörű vidéken. Az itt töltött néhány nap visszaadta az emberek életkedvét.
Sir Roger egy pillanatig sem tétlenkedett.
Igyekezett teljesen a munkába temetkezni, hogy ne gondoljon a feleségére, aki a gyerekeit egyszerűen a nevelőnőre bízta, és minden idejét Sir Owainnek szentelte. Együtt mentek mindenhová, ahová csak a lovagot szólította a kötelesség. Igyekeztek persze mindketten az illem szabta határokon belül maradni, de Sir Rogernek így is fájdalmas volt őket együtt látnia. Olyankor rendszerint a legközelebbi emberen töltötte ki bosszúját.
Mélyen a fák között táborunk biztonságban volt a bombáktól és rakétáktól. A sátraink, a hirtelenjében összetákolt kis házaink, a fegyvereink és a szerszámaink nem tartalmaztak fémet olyan nagy mennyiségben, hogy azt a kék bőrűek műszere kimutathatta volna. Arra is ügyeltünk, hogy a Darovát szemmel tartó űrhajó mindig más helyről szálljon le. A trebuchet-t mindvégig készenlétben tartottuk, hogy hirtelen támadás esetén azonnal használni tudjuk. Huruga azonban feltehetően nem is gondolt támadásra. Nagyon is meg volt elégedve a kialakult helyzettel. Időnként elhúzott felettünk egy-egy ellenséges jármű, ami valószínűleg a bolygó valamely más részéből indulhatott útnak, de nem vett észre minket. Igaz, nem is sokáig keresgélhetett, mivel légi járőreink azonnal elzavarták.
A nagyobb hajóink, fegyvereink és földi járműveink egészen máshol voltak. Én magam nem láttam a Sir Roger vezette hajtóvadászatokat, mivel a táborban maradtam. Minden időt felhasználtam arra, hogy tökéletesítsem a Branithar és a magam nyelvtudását, s néhány nap múlva már az okosabb fiúcskákat is tanítani kezdtem a kék bőrűek nyelvére. Semmi kedvem nem volt résztvenni a báró expedícióin.
Sir Rogernek jó néhány csata- és teherhajója, sugárágyúja, bombázója és óriási „páncélteknőse” volt. Ezenkívül ott volt a több száz, pajzsokkal és zászlókkal ellátott, nyitott tetejű kisebb jármű is, négy-négy felfegyverzett harcossal s egy-egy lovassal. Amerre jártak, mindent elpusztítottak maguk körül.
Egyetlen magányos település sem vehette fel velük, a harcot. Mindent kifosztottak és felégettek maguk mögött.
Rengeteg wersgort megöltek, de nem többet, mint amennyi szükséges volt.
A többieket mint foglyokat, az egyik űrhajóban helyezték el. Akadt néhány vakmerő nemes és földműves, akik nem adták meg magukat azonnal, jóllehet, csak egyszerű kézi fegyvereik voltak. Ezeket a báró serege pillanatok alatt lefegyverezte, és végigkergette a saját földjükön. Nem telt bele néhány nap, és az egész bolygó szinte lakatlanná vált.
Még az óceánon sem volt tőlük biztonságban semmi. Ezután az expedíció visszatért.
Nekem az egész kegyetlen mészárlásnak tűnt, noha nem volt kegyetlenebb annál, amit a kék bőrűek műveltek hódításaik folyamán.
Számomra azonban az ilyenfajta dolgok sohasem tűntek logikusnak, s ezért nem is értettem meg őket. Az, amit Sir Roger csinált, ezen a bolygón, bizonyára bevált európai módszer volt. Valószínűleg így verik le a lázadásokat, vagy így támadnak meg egy másik országot.
Én azonban akkor sem néztem jó szemmel az ilyen öldöklést, s ezért, amikor a báró hajói megérkeztek, én inkább odamentem Branitharhoz. A nagyúr emberei csillogó szemmel szálltak ki az űrhajókból.
Büszkén mutogatták a lakosságtól rabolt zsákmányt. Volt ott minden: arany, ezüst, ékszerek, drága italok, értékes holmik. És persze maga a lakosság.
Hirtelen odaszóltam Branitharnak:
— Ezek az új foglyok már meghaladják az erőmet. Sajnos őket már nem tudom megvédeni — mondtam —, de a ganturathi testvéreidnek azt üzenem, hogyha a báró meg akarná öletni őket, úgy először az én fejemet kellene vennie.
A wersgor meglepetten nézett rám.
— Miért aggódsz te az én népemért?
— Isten bocsássa meg nekem, ha tévedek — válaszoltam —, de azt hiszem, ti is az Ő teremtményei vagytok.
Utolsó szavaimat a báró is meghallotta, s intett, hogy kövessem.
Láttam, amint a tisztások megtelnek birkák módjára összezsúfolódott, rémült foglyokkal. Igaz ugyan, hogy veszélyes dolog volt az űrhajó leszállásával felfednünk hollétünket, de Sir Roger azt akarta, hogy Huruga jól láthassa — a nagyítóján keresztül — mi történik a népével.
Én magam elszorult torokkal néztem, hogyan nyugtatgatják a kék bőrű anyák bömbölő kicsinyeiket.
A báró leült egy fatörzsre, s rágcsálni kezdett egy pirosra sült marhacombot. A fölé magasodó fa levelein keresztül beszűrődő napfény csak foltokban világította meg az arcát.
— Mi van veled? — kiáltotta. — Annyira szívedhez nőttek ezek a malacképűek, hogy a saját életedet is feláldoznád értük!
Kihúztam magam, és mélyen a szemébe néztem.
— Ha másra nem gondolsz — mondtam —, gondolj arra, hogy a halálukat az égiek a te számládra írják majd!
— Micsoda?! — húzta össze vastag szemöldökét a nagyúr. — Ki beszél itt halálról? Talán nem hallottál még arról, hogy a foglyokat szabadon is lehet engedni?!
Egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Sir Roger a térdét csapkodva hahotázott.
— A használható foglyokat azért itt tartjuk. Branitharra és néhány, magát mérnöknek nevező kék bőrűre gondoltam. Az összes többit Darovába szállítjuk. Ezrek és ezrek nyerhetik vissza a szabadságukat. Mit gondolsz, Huruga vajon hálás lesz nekünk?
Esetlenül álltam a magas fűben, a ragyogó napsütésben.
— Hha, hha, hha — hallatszott mindenfelől.
Így hát a megszámlálhatatlanul sok wersgor fogoly megindult a szabadság felé. A gúnyolódó katonák lándzsákkal ösztökélték az egymástól lépni is alig tudó szerencsétleneket. Azok pedig egymásba kapaszkodva bukdácsoltak a sziklás, kavicsos, patakokkal szabdalt terepen, míg végre kiérve a mezőre, a távolban megpillantották Darovát. Néhányan a tömegből félénken előresiettek. Az angolok vigyorogva célba vették őket. Az egyik wersgor futni kezdett. Senki nem lőtt rá. Erre egy másik és egy harmadik is követte a példáját, s hamarosan az egész rétet rohanó kék bőrűek lepték el.
Aznap este Huruga megadta magát.
— Egyszerű — kuncogott Sir Roger. — Először is bezártam az erődjébe. Biztos voltam benne, hogy nincs sok utánpótlása, hiszen ezen a bolygón az ostrom és a zsákmányolás ismeretlen fogalmak. Ekkor megmutattam neki, hogy ha akarom, az egész planétát lakatlanná változtatom. Azután hazaküldtem több ezer éhes szájat — mondta, s egyre hangosabban nevetve hátba vágott.
Amikor feltápászkodtam, és leporoltam magam, rám nézett, és megkérdezte.