— Nos, Parvus testvér! Most, hogy miénk ez a bolygó… nem lenne kedved megalapítani az első apátságot?
XV.fejezet
Természetesen ilyen ajánlatot nem fogadhattam el. A felszentelés bonyolult kérdéseitől eltekintve, azt reméltem, tudom, mi az alázattal vállalt szerepem a világban. Egyébként is, ez csupán üres fecsegés volt. E pillanatban még rengeteg elintéznivalónk is akadt. Különben sem elegendő pusztán hálaadó misékkel megköszönni az Úrnak, amit értünk tett.
Majdnem az összes wersgort elengedtük. A rádión keresztül Sir Roger proklamációt intézett a Tharixan lakóihoz. A nagyobb földbirtokosokat visszahívta az el nem pusztított földekre, s kijelentette, hogy ő az úr ezen a bolygón. Ezen kívül mindenkitől megkövetelte, hogy járuljon elé, és hajtson fejet neki. Elrendelte továbbá, hogy az otthon nélkül maradottak jöjjenek az ő szolgálatára. A wersgorok jól emlékeztek a kemény leckére, így az elkövetkezendő napokban elárasztottak minket az új urukat köszöntő kék bőrűek. Én az örök tolmács, már arra sem emlékeztem, mikor aludtam utoljára. Többnyire szelíden és alázatosan viselkedtek, valójában már olyan hosszú ideje uralkodtak a többi bolygón, hogy csak a katonáiknak volt alkalmuk szembenézni az erőszakos halállal. S most, hogy ők is behódoltak a bárónak, a polgárok és a földbirtokosok nyomban követték példájukat. Olyannyira megszokták, hogy teljhatalmú kormány rendelkezik felettük, hogy más megoldás eszükbe sem jutott.
Ezekben a napokban Sir Roger arra fordított legnagyobb gondot, hogy népét felkészítse a helyőrségi szolgálat átvételére. Mivel ennek az erődnek a gépei is olyan egyszerűen működtek, mint a legtöbb wersgor gép, így ezek kezelésével az asszonyokat, gyerekeket, a szolgákat és az időseket bízták meg. Támadás esetén, ha nem is sokáig, de rövid ideig egyedül is képesek lettek volna tartani a frontot. Azokat viszont, akik reménytelen esetnek bizonyultak — mert egyszerűen képtelenek voltak olyan ördöngős dolgokra, mint… leolvasni egy mutatót, benyomni egy gombot, vagy elfordítani egy kart —, a báró egy biztonságos kis szigetecskére küldte, hogy vigyázzanak az állatainkra.
Amikor már egészen biztos volt benne, hogy az ideiglenesen idetelepült Ansby egyedül is meg tudja védeni magát, a báró összeszedte az embereit, hogy újabb expedícióra induljon velük az égbe. Azt hiszem, én voltam az első, akinek elmondta a tervét. Mégpedig azért, mert egyedül én beszéltem úgy-ahogy folyékonyan a wersgor nyelvet. Annak ellenére, hogy Branithar többeket is megpróbált megtanítani rá.
— Eddig jól csináltuk, Parvus testvér — mondta gondterhelten —, de egy nagyobb támadást nem fogunk túlélni. Abban reménykedem, hogy sikerült megtanulnod az ő nyelvükön írni és számolni legalább annyira, hogy észrevedd, ha egy wersgor olyan helyre navigál minket a csillagok között, ahova nem akarunk menni.
— Valamennyire ismerem a csillagközi térképek kifejezéseit — válaszoltam —, bár az igazat megvallva, ők térképek helyett inkább kusza számoszlopokat használnak. Sőt a pilótáik általában nem is halandó lények. Felszálláskor egyszerűen átadják az irányítást az úgynevezett „automatavezérlésnek”, ami aztán biztonságosan a megadott cél felé viszi a hajót.
— Ezt nagyon is jól tudom — morogta a báró. — Branithar éppen ezzel fogott meg bennünket. Veszélyes fickó, ugyanakkor túl hasznos nekünk ahhoz, hogy végezzünk vele. Örülök, hogy ezen az utazáson nem lesz velünk a fedélzeten, egyszersmind azonban félek is attól, hogy itt hagyjam Darovában.
— De hát hova készülsz, uram? — szakítottam félbe.
— Ja, igen… Nos — kimerültén dörzsölte meg kivörösödött szemét. — Te is hallottad, hogy a wersgorokon kívül más fejlett civilizáció is él ebben a csillagrendszerben. Kisebb népek, amelyek egész életükben attól rettegtek, hogy ezek az ormányos ördögfajzatok egyszer végleg leszámolnak velük. Szövetségeseket keresek.
Logikus lépésnek tűnt, ám én mégis haboztam.
— Nos? — kérdezte Sir Roger. — Mi bajod van?
— Ha eddig nem bocsátkoztak háborúba — mondtam halkan —, akkor most miért tennék? Azért, mert néhány elmaradott, műveletlen barbár szövetséget kínál nekik?
— Idehallgass, Parvus testvér! — mondta a báró. — Elegem van abból, hogy állandóan a tudatlanságunkon és a gyengeségünkön siránkozzunk! Talán a keresztényi hit dolgában is olyan rosszul állunk? És ami a legfontosabb: igaz ugyan, hogy a harci eszközök nagyon sokat változtak az évszázadok folyamán, de ezek a népek is ugyanolyan kegyetlenül versenyeznek egymással, mint mi otthon. A hódítások során itt is elpusztulnak a gyengébbek. Azért, mert mi más fegyverekkel harcolunk, mint ők, azért már barbárok vagyunk?
Ezt az érvelést nemigen tudtam megcáfolni. Már csak azért sem, mert én magam is csak a helytállásukban reménykedtem, ha nem akartam vaktában nekivágni az ismeretlennek.
A legjobb űrhajók Darova boltozatos épületeiben pihentek, félig-meddig a föld felszíne alatt. Éppen ezekkel foglalatoskodtunk, amikor egy óriási jármű sötétítette el az eget. Úgy lebegett a fejünk felett, mint egy fekete viharfelhő. Az embereknek a földbe gyökerezett a lábuk a rémülettől. Egyedül Sir Owainnek volt annyi lélekjelenléte, hogy fülön fogjon egy wersgor foglyot, és a rádióhoz hurcolja. Ezután engem is odaintett. A lovag kivont karddal állt a képernyő mögé, s onnan kényszerítette a foglyot, hogy lépjen kapcsolatba az idegen hajó kapitányával.
Mint kiderült, ez csak egy kereskedőhajó volt, ami rendszeresen fel szokta keresni ezt a bolygót. A lerombolt Ganturath és Stularax látványa egészen elborzasztotta a legénységet. A hajó ugyan könnyű célpontul szolgált fenn a levegőben, de nem lőttünk rá. Sir Owain csendesen utasította a bábuként használt wersgort, hogy ismételje meg az ő szavait. A kapitánynak beadott mese szerint a bolygót támadás érte az űrből, amit hamarosan sikerült visszavernie a darovai legénységnek, így semmi akadálya, hogy leszálljanak. A kapitány engedelmeskedett. Amint a jármű ajtói kinyíltak, Sir Owain jó néhány emberével belódult rajtuk, és könnyűszerrel foglyul ejtette a legénységet.
Katonái éjjel-nappal ünnepelték a bátor lovagot, aki mindig készen állt jó tréfákra és hőstettekre. Sir Roger ezzel szemben egyre durvább és megközelíthetetlenebb lett. Megállás nélkül dolgozott, és gondoskodott róla, hogy a többiek se pihenhessenek túl sokat. Alakját félelemmel vegyes tisztelet övezte, ami olykor-olykor gyűlöletbe csapott át. Olyanok voltak ők ketten, mint Oberon és a medve.
A nőknek legalább a fele szerelmes volt az ifjú lovagba, ám az ő számára csak Lady Catherine létezett.
Embereink ezúttal is nagy zsákmányra tettek szert. A hajón óriási mennyiségű gabona volt felhalmozva. Először is a szigeten legeltetett állatoknak adtunk belőle, amelyek teljesen lesoványodtak az ízetlen kék fűtől. Olyan mohón falták az új takarmányt, mintha jó, hazai zab lett volna. Amikor Sir Roger meghallotta ezt, azonnal felkiáltott.
— Akármelyik bolygóról is jött ez a hajó, ez lesz a következő, amit meghódítunk!
Erre én keresztet vetettem, és elsiettem.
Nem volt vesztegetni való időnk. Jól tudtuk, hogy a második ganturathi csata után Huruga segítséget kért a Wersgorixanról. Azt is tudtuk azonban, hogy beletelik néhány napba, míg a segélykérő hajó eljut a birodalom urához. Ott aztán szintén eltelik egy pár hét, míg a császár összevonja csapatait óriási birodalmából, s míg azok megérkeznek a Tharixanra. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy bőviben vagyunk az időnek.