Az asszonyokból, gyerekekből, öregekből és szolgákból álló őrség élére Sir Roger saját feleségét állította. Igaz, sokan azt mondják, hogy a krónikások tudománytalan dolgot művelnek, amikor megpróbálják elképzelni és leírni a nagy emberek között folyó beszélgetéseket, de hát… Én mindkettőjüket jól ismertem. Tudtam, hogy milyen lélek lakozik a dölyfös külső mögött. Szinte láttam őket, amint ott állnak a hazájuktól oly távoli, idegen erőd föld alatti szobájában.
Lady Catherine színes kárpitokkal borította be a falakat és a padlót, s az idegen lámpák helyett inkább a meleg fényű, otthonára emlékeztető gyertyákkal világított, hogy barátságosabbá tegye lakhelyét.
Gőgösen állt díszes ruhájában, míg férje elbúcsúzott a gyerekeitől. A kis Matilda keservesen zokogott. A nagyobbik, Robert is könnyeivel küszködött, ezért gyorsan bezárta apja mögött az ajtót, mert úgy gondolta, hogy egy de Tourneville-nek nem szabad más előtt sírnia.
Sir Roger lassan elindult. Régóta nem volt már ideje borotválkozni, így sebhelyes arcát sűrű, drótszerű szakáll borította. Szürke szeme elvesztette korábbi fényét, arcizmai idegesen rángatóztak. Mielőtt idejött, megfürdött a csövekből folyó kellemes meleg vízben, de ugyanazt a durva zubbonyt és foltozott harisnyát vette vissza, ami rajta volt. Hatalmas kardja minden lépésnél megcsörrent, amint odament feleségéhez.
— Nos — mondta ügyetlenül —, indulnom kell!
— Igen — válaszolta a büszke Lady.
— Azt hiszem — köszörülte meg a torkát Sir Roger —, azt hiszem, mindent tudsz, amit tudnod kell. — Lady Catherine nem válaszolt. — Ne felejtsd el, amiket mondtam! Azoknak az embereknek, akik ezt a feladatot kapták, továbbra is rendületlenül tanulniuk kell a wersgor nyelvet, különben olyanok leszünk az ellenség között, mint a süketnémák. És ne bízz a foglyokban! Minden kék bőrűre két fegyveres vigyázzon éjjel-nappal!
— Úgy lesz! — bólintott a hölgy. Aranybarna haján gyertyafény tündökölt. — Azt sem felejtem el, hogy a disznók nem kaphatják ugyanazt, amit a többi állat.
— Nagyon fontos! És gondod legyen rá, hogy az erődben elegendő élelem legyen! Mivel egy sem betegedett meg azok közül, akik ettek az itteni ételekből, így a wersgorok magtáraiból is gazdálkodhatsz!
Néma csend telepedett rájuk.
— Hát akkor — mondta. — Mennem kell!
— Isten legyen veled, uram!
A báró egy pillanatig szótlanul állt. Úgy érezte, hogy hitvese hűvös hangja megenyhült.
— Catherine…
— Igen, uram?
— Rosszul bántam veled! — mondta ki végül. — És elhanyagoltalak. Ami még rosszabb…
A Lady férje felé nyújtotta karját. A bárd durva tenyerébe zárta a hófehér kezet.
— Mindenki követ el hibát! — Sir Roger mélyen az asszony szemébe nézett. — Adsz nekem valamit, ami rád emlékeztet? — kérdezte.
— Vigyázz magadra! Térj vissza!
A báró gyengéden átfogta hitvese derekát, magához húzta, és boldogan felkiáltott.
— Adj nekem egy zálogot asszonyom! Győzelmet aratok, s az egész birodalmat a lábaid elé teszem!
Lady Catherine kibontakozott a báró karjaiból. Ajka megremegett az indulattól.
— És a Földünket mikor fogod végre megkeresni?
— Lopakodjunk haza, mint a tolvajok, amikor már az egész csillagrendszer a mi nevünket féli?! — hangjából büszkeség csendült ki.
— Az Úr legyen velünk — suttogta a Lady, és elviharzott.
Sir Roger mozdulatlanul állt, míg asszonya lépteinek zaját el nem nyelte a hosszú folyosó, majd megfordult, és kiment az embereihez.
Egyetlen hajóba is befértünk volna, de úgy gondoltuk, jobb, ha többel megyünk. Minden hajót átfestettünk az erődben tárolt festékekkel skarlátvörösre, lilára, vagy aranyszínűre. Egy igen tehetséges ifjú, a parancsnoki hajóra felfestette a de Tourneville címert és az angol oroszlánt.
A Tharixan mint egy kő zuhant alá. Megdőlni látszott Euklidésznek az az elmélete, hogy a világ háromdimenziós. Űrhajónk átlépett a negyedik dimenzióba. Mindenfelé csillagok ragyogtak, s mi azzal szórakoztunk, hogy neveket adtunk a számunkra új csillagképeknek. Volt ott Lovag, Arató, és néhány olyan elnevezés is, melyek már súrolták a trágárság határát, s ezért inkább nem említem ezeket.
Az utazás nem tartott hosszú ideig, nem lehetett több néhány földi napnál, már amennyire meg tudtuk becsülni. A korábbi napok mozgalmasságához képest azonban meglehetősen hosszúnak tűnt ez a semmittevés, így amikor végre beléptünk a Bodavant csillagrendszerbe, mindannyian türelmetlen vadászkutyák módjára vártuk a vadászat kezdetét.
Most láthattuk először, hogy nem minden nap egyforma színű és méretű, hiszen a wersgorok, akiket eddig megismertünk, a kisebb, sárga fényű napokat kedvelték, csakúgy, mint mi, emberek. A Bodavant birodalom vörösebb és hidegebb volt. Itt is csupán egyetlen planétán, Bodán volt élet. Valószínű, hogy a wersgorok és az emberek túl komornak és fagyosnak találnák ezt a világot ahhoz, hogy itt éljenek. A wersgorok ezért nem igyekeztek meghódítani a világegyetemnek ezt a részét, s az itt lakó jairokat. Ehelyett megtiltották nekik, hogy az eddig megszerzett bolygókon kívül újabbakat olvasszanak a birodalmukba, s előnytelen kereskedelmi szerződéseket erőltettek rájuk.
A bolygó leginkább egy hatalmas, rozsdás pajzshoz hasonlított. A jairok hadihajóinak jelzéseire engedelmesen ráálltunk a számunkra kijelölt hiperbolikus pályára. Ez azonban korántsem volt olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Bizony, komoly fejfájást okozott nekem, aki az égi pályák tanulmányozását inkább asztrológusokra és az angyalokra hagyom.
Sir Roger a parancsnoki hajóra invitálta a jairok admirálisát. A beszélgetés természetesen wersgor nyelven folyt, s a tolmács szerepét ismét én töltöttem be. Mivel ez a tárgyalás meglehetősen hosszú és unalmas volt, így krónikámban kizárólag a lényegre szorítkozom.
Az admirálist igyekeztünk rangjához méltóan fogadni, hogy elnyerjük rokonszenvét. A bejárattól az ebédlőig húzódó folyosóra sorfalat állítottunk. A nyílpuskások rendbe hozták zöld színű zekéjüket és harisnyájukat, tollakat tűztek sisakjukra, s szörnyű fegyverüket maguk elé tartva, mozdulatlanul álltak helyükön. A gyalogosok kifényesítették vértezetüket, s lándzsájukat különböző magasságban felemelve tökéletes boltívet formáltak. Távolabb, ahol a folyosó kiszélesedett, húsz ragyogó páncélzatú, lándzsát tartó, tollakkal, zászlóval és címerrel ékesített büszke tartású lovas feszített legjobb harci méneinken. A sor végén Sir Roger fővadásza állt, csuklóján egy gyönyörű, betanított sólyommal, s a lába körül egy csapat szelindekkel. Szóltak a kürtök, peregtek a dobok, ágaskodtak a lovak, csaholtak a kutyák, s a katonák egyszerre kiáltották teli torokbóclass="underline" Isten és Szent György nevében! Éljen a dicsőséges Anglia! Hurrá!
A jairokat láthatólag félelemmel töltötte el ez a látvány, de azért folytatták útjukat a tanácsteremnek kinevezett ebédlő felé. A termet a wersgoroktól zsákmányolt pompás holmik díszítették. A középre helyezett hosszú asztal végén méltóságteljesen ült Sir Roger. A pompás ruhába öltözött bárót, aki egy néhány nap alatt kifaragott trónuson ült, markáns arcú alabárdosok és nyílpuskások vették körül. Amikor a jairok beléptek, a nagyúr megemelte a finom, angol sörrel teli aranykupáját, és kiitta az egészségükre. Igaz ugyan, ő inkább bort választott volna ehhez a ceremóniához, de Simon atya úgy határozott, a bort az úrvacsorára tartalékolja. Egyébként is biztos, hogy a jairoknak fogalmuk sincs a kettő közti különbségről.