A jairok zavartan néztek a hosszú asztal mellett sorakozó székekre, míg végre az apródok — olyan szertartásossággal, amilyen csak a királyi udvarban szokásos — helyükre vezették őket. Ezek után rózsafüzérrel a kezemben elmondtam egy imát, és az Úr áldását kértem erre a konferenciára. Be kell azonban vallanom, hogy ennek ezúttal nem csupán vallási okai voltak. A wersgorok elejtett szavaiból ugyanis megtudtam,— hogy a jairok bizonyos beszéd formulákat használnak, hogy felszabadítsák testük és szellemük rejtett erőit. Márpedig, ha ez a nép olyan hiszékeny, hogy az imát egy, az övékénél mélyebb elmerülésnek hiszi, az ugye nem a mi hibánk?
— Köszöntelek, uram! — kezdte Sir Roger végtelen nyugalommal. Mintha valami gonosz fény csillogott volna a szemében. Csak aki jól ismerte, az tudta, hogy ez csupán álarc.
— Elnézésedet kérem, amiért így hirtelen, bejelentkezés nélkül betörtem a birodalmadba, de a hír, ami hozott, nem várhatott!
A jair admirális megfeszült testtel előrehajolt. Kicsit magasabb volt, mint egy ember, de vékonyabb. Testét puha, szürkés színű szőrzet borította, feje körül fehér tollazat ékeskedett. Képe olyasmi volt, mint a macskáé, legalábbis, ami a macskapofáját és bajszát illeti. Óriási, bíbor szeme ragyogott. Máskülönben egész emberi kinézete volt. (Ezt úgy kell érteni, hogy körülbelül annyira hasonlított az emberhez, mint azok a szárnyas oltárokra festett arcok, amiket nem túl ügyes festők festettek.) Rangjelzésekkel díszített szűk, testhez simuló, barna színű ruhát viselt. Nyolc kísérőjével együtt mégis inkább szürkéknek látszottak. Főleg amellett a káprázatos pompa mellett, amit a terembe varázsoltunk. Az admirális neve — mint később megtudtuk — Beljad Sor Van volt. Az a feltételezésünk, miszerint a birodalom védelmével megbízott személy magas posztot foglalhat el a kormányban, igaznak bizonyult.
— El sem tudom képzelni, hogy a wersgorok annyira megbíznának egy másik népben, hogy szövetségesükként még fel is fegyverezik őket — mondta.
Sir Roger nevetett.
— Nem is így történt, kedves uram! Én meghódítottam a Tharixant. Nem tévedtél azonban, amikor az ő gépeiket vélted felismerni! Úgy gondoltam, hogy a zsákmányolt wersgor hajókkal kiegészítem a flottámat.
Beljad úgy ült, mint aki karót nyelt. Az izgatottságtól még a szőre is felborzolódott.
— Akkor ti egy másik bolygóról valók vagytok?! — kiáltotta.
— Mi a hatalmas angolok vagyunk! — tért ki Sir Roger a válasz elől. Nem akart a kelleténél többet hazudni jövendőbeli szövetségesének, nehogy később kellemetlenségei legyenek belőle, ha esetleg kiderülne az igazság. — Számos idegen gyarmat fölött uralkodunk, ilyen többek közt Ulster, Leinster, Normandia… de nem akarlak fárasztani világaink felsorolásával.
Azonnal feltűnt nekem, hogy a megnevezett megyéket és a hercegségeket nem nevezte konkrétan bolygóknak.
— Röviden, a mienk egy nagyon régi civilizáció. Hiteles feljegyzések bizonyítják, hogy több mint ötezer éves. — Az időt illetően a báró igyekezett a Wersgor Birodalom fennállását alapul venni. És egyébként is, ugyan ki vonná kétségbe a Szentírásban foglaltakat az Ádám óta eltelt időre vonatkozóan?
Beljadot a hallottak nem lepték meg annyira, mint vártuk.
— A Wersgor Birodalomról csupán az utóbbi kétezer évre visszamenőleg vannak hiteles bizonyítékaink. Ekkor fejeződött be ugyanis az utolsó gyilkos háború, ami után az egész birodalmat újjá kellett építenünk — mondta. — Ezzel szemben, s ezt megbízható forrásokból tudjuk, a mi népünk már nyolcezer éve él ezen a világon.
— És mióta röpködtök az űrben? — kérdezte Sir Roger.
— Körülbelül kétszáz éve.
— Ó, a mi első kísérleteink… mikor is voltak, Parvus testvér?
— Azt hiszem, úgy háromezer-ötszáz évvel ezelőtt. Azon a helyen, amit Bábelnek neveznek — mondtam nekik.
Beljad nagyot nyelt. Sir Roger tovább beszélt.
— Az univerzum olyan hatalmas, hogy a terjeszkedő Angol Királyság csak nemrég találta szembe magát a Wersgor Birodalommal, ők persze minden ok nélkül azonnal megtámadtak minket anélkül, hogy felmérték volna az erőinket. Mi ezzel szemben békeszerető nép vagyunk. A gőgös foglyoktól megtudtuk, hogy a Jair Köztársaság helyteleníti a háborúskodást, és soha nem gyarmatosít olyan bolygót, amely már lakott. — Sir Roger összekulcsolta a kezét, és az égre emelte a tekintetét. — Az egyik legfontosabb alapelvünk: Ne ölj! Bár, ha meggondoljuk, talán nagyobb bűn megkegyelmezni egy kegyetlen és veszélyes birodalomnak, amilyen a wersgor is, s hagyni, hogy pusztítsa a védteleneket.
— Hm — Beljad elgondolkozva vakargatta szemöldökét. — Hol is van ez a ti Angliátok?
— Ugyan, ugyan — mosolygott Sir Roger.— Nem gondolhatjátok komolyan, hogy egy ilyen fontos dolgot azonnal elárulunk egy vadidegennek, legyen az bármilyen nagyra becsült is! Először közelebbi kapcsolatba kell kerülnünk! Ezt még maguk a wersgorok sem tudják, annak ellenére, hogy a saját hazánkban támadtak meg minket. A felderítőhajójukat ugyanis fogságba ejtettük. Ezt az expedíciót azért szerveztük, hogy megbüntessük őket, és adatokat szerezzünk. Mint már mondtam, a Tharixant jelentéktelen veszteségekkel sikerült elfoglalnunk. De az már nem a mi módszerünk, hogy más intelligens fajok ügyeibe csak úgy beleavatkozzunk anélkül, hogy alaposan utánanéznénk a dolgoknak. Esküdni mernék, hogy III. Edward sem nézné ezt jó szemmel. Ha lehet, inkább szövetséget kötök veletek jairokkal, és mindazokkal, akik sokat szenvedtek a wersgor gonoszságtól. Csatlakozzatok hozzánk! Indítsunk ellenük keresztes hadjáratot! Mutassuk meg, hogy még nekik sem lehet büntetlenül eltiporni másokat! S ezzel a szövetséggel jogot szereztek arra is, hogy a győzelem után osztozzatok velünk a birodalmukon!
— Te, aki csak egy kisebb katonai szervezet feje vagy, vajon fel vagy-e hatalmazva arra, hogy ilyen kérdésekről tárgyalj? — kérdezte Beljad kétkedőn.
— Én nem egyszerű nemes vagyok! — válaszolta gőgösen a báró. — A származásom alapján van olyan rangom, mint neked. Az egyik ősöm, név szerint Noé, annak idején planétánk teljes hajóhadát egyedül irányította.
— Ez az egész olyan hirtelen jött — dadogta Beljad. — Nem is hallottunk még rólatok! Mi nem… Én nem… meg kell beszélnünk, és…
— Természetesen! De ne sokáig gondolkozzatok! — emelte fel a nagyúr a hangját. — Én lehetőséget kínálok nektek, hogy együtt törjük meg a wersgor barbárokat, akik megsértették Angliát. Ha osztoztok velünk a megpróbáltatásokban, osztozhattok velünk a zsákmányban is. Egyébként is szükségünk lesz valakire, aki rendet tart majd a meghódított birodalomban! Vagyis, azt mondom, csatlakozzatok a keresztes hadjárathoz! És miénk a győzelem!
XVI.fejezet
A jairok — csakúgy, mint általában a szabad népek — nem voltak olyan hiszékenyek. Meghívtak minket a bolygójukra, bizonyára azért, hogy jobban megismerjenek. Különös volt ez a látogatás. Mintha az időtlen Elf Hillben lettünk volna. Karcsú tornyokra emlékszem, amiket kecses hidak kötöttek össze egymással, városokra, ahol a lakók a házak közötti gyönyörű parkokban pihentek, csillogó tavakon lágyan ringatózó csónakokra, diákokra, akik szívesen megtanultak volna tőlem angolul, óriási aranycsináló laboratóriumokra, és gyönyörű zenére, amit álmaimban még most is gyakran újra hallok.
De ez most nem ilyen könyv, s egyébként is, egy ősi, nem emberi civilizációról még egy hiteles leírás is vadabbnak tűnik egy hétköznapi angol ember számára, mint a közismert velencei — Marco Polo — fantazmagórái.