A jair katonai vezetők, a bölcsek és a politikusok udvariasan ugyan, de megpróbáltak minél több információt kiszedni belőlünk. Ám úgy gondolhatták, hogy ez még mindig nem elég, mert expedíciót szerveztek a Tharixanra, hogy saját szemükkel lássák, mi történt. Lady Catherine nagy pompával fogadta őket, s beleegyezett, hogy kikérdezzék a wersgorokat. Egyedül Branithart rejtette el a szemük elől, aki túlságosan jól tudta, mi az igazság. A többiek azonban, beleértve Hurugát is, csak kusza, önmaguk számára is érthetetlen dolgokat mesélhettek egy borzalmas, megállíthatatlan támadásról.
Mivel nem voltak tisztában azzal, hogy az emberek külseje sok mindent elárul akár fizikai, akár szellemi képességeikről, így nem vehették észre, hogy a Tharixanon az őrséget a leggyengébbek látják el. Megszámolni azonban megszámolták őket, és igen elcsodálkoztak, hogy ilyen kis sereg ilyen teljesítményre volt képes. Valószínűleg ők is azt hihették, hogy valamiféle csodafegyver van a birtokunkban. A szabadon legelésző marhacsordákból, a lóháton lovagoló emberekből és a szabadtűzön főző asszonyokból azt a következtetést vonták le, hogy mi, angolok leginkább a természetben, a szabad ég alatt szeretünk élni. Ez annál is inkább fontos megállapítás volt, mivel ők is ilyen életmódot szerettek volna kialakítani.
Az volt a mi szerencsénk, hogy a közös nyelv hiányában kénytelenek voltak annyi információval megelégedni, amennyit a szemükkel láttak. Istennek hála, azok sem tettek még szert komolyabb tudásra, akik már elkezdték tanulni a wersgor nyelvet. Ki tudja, mi lett volna, ha valaki, esetleg egy katona könyörögni kezd a jairoknak, hogy vigyék végre haza?! De szerencsére egyedül én beszéltem valamennyire ezt a nyelvet, s így minden beszélgetést megváltoztathattam, ha jónak láttam.
A végén már én is olyan dölyfösen beszéltem, mint Sir Roger.
A báró nem hallgatta el előlük, hogy Darova légterét hamarosan bosszúvágyó wersgor hajók tömkelege fogja elözönleni. Úgy is mondhatnám, hogy büszke volt rá. A csapdát már felállította — mondta —, és ha Boda vagy a többi csillagjáró nép nem segít, akkor üzenni fog haza Angliába, hogy küldjenek erősítést. Vendéglátóinkat nyugtalanította az a gondolat, hogy egy eddig teljesen ismeretlen birodalom jelenik meg a közelükben. Nincsenek kétségeim afelől, hogy néhányan egyszerű kalandoroknak tartottak minket. Az sem kizárt, hogy egyenesen törvényen kívülieknek hittek, akik nem számíthatnak hazájuk segítségére. Ám a többiek — és ők voltak a többen — nem törődtek velük.
— Talán üljünk ölbe tett kézzel, és nézzük, hogy mi történik?! És ha kalózok? Mit számít az? Ezek a jövevények meghódítottak egy bolygót. Megmutatták, mi a bátorság. Mindenképpen fel kell fegyverkeznünk, azonban, arra az esetre, ha kiderülne, hogy Anglia… annak ellenére, hogy ők éppen az ellenkezőjét állítják… ugyanolyan kegyetlen hódító, mint a Wersgor Birodalom! Hát akkor nem jobb, ha ennek a Rogernek a segítségével néhány bolygót is elfoglalunk? Ha belegondolunk, nincs is más választásunk. A wersgorokkal nem szövetkezhetünk ezek ellen. Az elképzelhetetlen lenne.
Mindezekhez hozzájött az is, hogy a jairokat egyszerűen rabul ejtette különös látogatóik titokzatossága és büszkesége. Kíváncsi szemek kísérték Sir Rogert és pompás kíséretét, amint végigügetett a széles sugárúton. Elégedetten, sőt boldogan fogadták a hírt, ez az ismeretlen, maroknyi csapat győzelmet aratott régi nagy ellenségükön. S mivel jól tudták, hogy ők az univerzumnak csak egy kis részét ismerik, kételkedés nélkül elhitték, hogy léteznek olyan, övéknél jóval nagyobb és erősebb birodalmak, melyekről eddig még sohasem hallottak. Így hát, amikor a fülükbe jutott, hogy az idegenek hadjáratot akarnak indítani a wersgorok ellen, azonnal elöntötte őket a harci kedv, s követelni kezdték a háborút. A jairok valódi köztársaságban éltek, nem úgy, mint a wersgorok. Ennek a népnek volt szava az országházban. De még milyen szava!
A wersgor követ tiltakozott. Rombolással fenyegetőzött. De messze volt a hazájától, így a jelentések, amiket elküldött, csak sokára érkezhettek meg. Eközben a tömeg kőzáport zúdított a rezidenciájára.
Sir Roger két másik követtel tárgyalt. Ók voltak azoknak a kisebb birodalmaknak a képviselői — az ashenkoghlik és a pr?*tek, akiket, csakúgy mint házigazdáinkat, a wersgorok már régóta sakkban tartottak. (A másodiknak említett különös faj nevének füttyből és morgásból álló leírásával sokat kínlódtam, de ennél jobb, mint pr?*t, nem jutott az eszembe.)
Ám, hogy újra a lényegre térjek, következtek az újabb tárgyalások, amelyekből egyet, szokásomhoz híven meg is örökítettem.
Mint mindig, a beszélgetés most is wersgor nyelven folyt. Ezúttal azonban jóval több nehézségem akadt a tolmácsolásban, mivel a pr?*t követ mindvégig egy üvegkalitkában ült. Mint megtudtam, erre azért volt szükség, mert a szervezete melegebb és mérgezőbb levegőhöz szokott, mint az itteni, ezt a kalitka biztosította neki. Kénytelen voltam egy hangosbeszélőn keresztül tárgyalni vele, ami még jobban eltorzította amúgy is szörnyű akcentusát. A saját nevét és rangját meg sem kérdeztem, mivel bonyolultabb kifejezésnek ígérkezett, mint azok, amelyeket Maimonidész könyvében olvashatunk. Egyszerűen csak úgy gondoltam rá, mint az Északnyugati Kaptárok Tercius Tojásmesterére, s Ethelbertnek neveztem el.
Mindannyian egy hűvös, kék színű szobában ültünk, valahol a város felett.
Ethelbert hosszú, unalmas, udvariaskodó bevezetőt mondott, s közben megállás nélkül hadonászott különös csápjaival. A homályos üvegfalon keresztül legalábbis ilyen látványt nyújtott. Sir Roger ezalatt az alattunk elterülő várost mustrálgatta. Ez mindannyiunkat magabiztossá tett, s ezáltal megsokszorozta az erőnket.
— Uram! Azt hiszem, ismered az érveimet, amik a harc mellett szólnak — mondta Sir Roger. — Ha jól tudom, nektek is jó okotok van rá, hogy csatlakozzatok hozzánk. Úgy hallottam, hogy a Prr — Prrr… vagy hogy a csudába hívják az anyabolygótokat, szintén sokat szenvedett a wersgoroktól.
Elkeseredtem nehéz sorsomon, hogy a tolmácsolás minden terhét egyedül kell cipelnem, de aztán azonnal bűnbánatot gyakoroltam lázadásomért. A wersgor nyelv annyira barbárnak és idegennek tűnt még ennyi idő elteltével is, hogy képtelen voltam egyből erre a nyelvre fordítani. Ezért hát Sir Roger franciául elhangzott szavait minden alkalommal először anyanyelvemre — vagyis az angolra — kellett átültetnem. Ezt követte a méltóságteljes latin, s végül a wersgor. A folyamat azonban itt még nem ért véget, mivel a követeknek a wersgorról saját pr?*t nyelvére kellett fordítania a hallottakat. Bábeli zűrzavar. Isteni találmány.
— A Kaptárok csakugyan sokat szenvedtek — ismerte el a követ. — A wersgorok mindenbe beleszólnak. Ők szabják meg a hadseregünk létszámát. Megtiltották, hogy terjeszkedjünk. Óriási hadisarcot fizetünk nekik ritka fémek formájában. Viszont nem vagyunk közvetlen életveszélyben. A mi bolygónk légköre mérgező, ami azt jelenti, hogy sohasem fogják meghódítani. Miért haragítsuk őket magunkra?
— Azt hiszem, ezeknek a teremtményeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az a méltóság — fordult felém a báró. — Mondd meg nekik, hogyha a wersgorok elpusztulnak, akkor nem kell több sarcot fizetniük!
— Ez igaz — volt a hűvös válasz. — De ez kevés ahhoz, hogy vállaljuk a pusztulás kockázatát!
— De ez a kockázat annál kisebb, minél többen fogunk össze! Ha meg kell osztania az erőit, kevésbé veszélyes a számunkra!
— De hol találunk még szövetségeseket?