— Biztos vagyok benne, hogy a Bodán tartózkodó ashenkoghli úrnak szándékában áll, csatlakozni hozzánk. Feltehetően a többi klán feje is hasonlóan dönt majd, ha másért nem, hát azért, nehogy egyik társuk nagyobb hatalomhoz jusson.
— Uram — tiltakoztam angolul. — Te is tudod, hogy Ashent egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy beszálljon ebbe a „játékba”.
— Te csak tolmácsold ennek a szörnyetegnek, amit mondok!
— De uram! Ez nem igaz!
— De még igaz lehet, vagyis valójában, nem hazugság.
Nem volt mit tenni. Engedelmeskednem kellett.
— Miből gondolod ezt? Eddig mindannyian óvatosnak ismertük Ashent követét — vágott vissza Ethelbert.
— Hogyne! — válaszolta gúnyosan, ám egyszersmind nyájasan a báró.
— Ám amennyire én ismerem… nem veri nagydobra az ügyet. Talán az emberei… elfecsegik… vagy nem tudják megállni, hogy el ne újságolják a nagy hírt.
— Ennek utána kell néznünk! — mondta Ethelbert.
Megpróbáltam olvasni a gondolataiban. Talán jairokat akar lefizetni, hogy kémkedjenek neki?
Sir Roger és én egy távoli zugba húzódtunk, hogy nyugodtan kielemezhessük azt a beszélgetést, amit a báró egy ifjú ashenkogh-gal folytatott. Ez a tüzes kentaur égett a vágytól, hogy háborúzhasson, s így hírnévre és gazdagságra tegyen szert. Nagyon készséges volt. Mindent elmondott a birodalomról, ami Sir Roger számára fontos lehetett. A báró elmondta neki, hogy milyen dokumentumokat hamisítson, s hagyjon olyan helyen, ahol Ethelbert kémei ráakadhatnak.
Alaposan kitanította, miket áruljon el részegen, milyen szavak csússzanak ki a szájából. Kis idő múlva az ashenkoghli követet kivéve már mindenki tudta, hogy csatlakozni akar.
Így hát Ethelbert üzenetében háborúra való felkészülésre szólította fel a népét. Igaz ugyan, hogy ez az üzenet titkos volt, de Sir Roger megvesztegette azt a jair biztonsági embert, akinek a diplomáciai iratokat kellett a postahajóra szállítani. A báró, a Tharixan egyik szigetvilágát ajánlotta fel szolgálataiért cserébe. El kell ismernem, hogy ismét elkápráztatott éles elméjével. Most ugyanis, hogy kezében volt Ethelbert haza írott levele, elég volt azt az ashenkoghli követ orra elé tenni, s az máris hajlandó volt belépni a szövetségbe. Sőt! Erre szólította fel a többi klánt is.
Mostanra már Boda katonai szervei is mozgolódni kezdtek. Azt azért mégsem hagyhatták, hogy a pr?*tek és az ashenek minden dicsőséget learassanak előlük. A szövetségbe tehát ők is beléptek. A parlament kimondta a hadbalépést.
Sir Rogernek az egész arca nevetett.
— Egész könnyen ment! — mondta kapitányai elismerő szavaira. — Csak meg kellett találnom azt a kulcsot, ami az itteni zárakat nyitja. Ezek a csillagközi népek olyan csapdákba is beleesnek, amit még egy féleszű germán herceg is könnyű szerrel kikerülne.
— De hát hogyan lehetséges ez? — kérdezte Sir Owain. — Hiszen ez a nép ősibb, erősebb és okosabb, mint a mienk!
— Az első kettőt elismerem — bólintott a báró. Olyan jókedve volt, hogy még a lovaggal való korábbi összetűzéseket is elfelejtette. — De a harmadikat nem.
Ezek a fura teremtmények olyanok, akár a gyerekek.
— És hogy miért? A Földön évszázadok óta nagyon sok fejedelem és nemzet él egyszerű viszonyok között, és mind hadilábon áll egymással. Miért volt annyi háború Franciaországban? Azért, mert az Anjou herceg egyszerre volt francia születésű nemes és Anglia királya. Nem nehéz elképzelni, hogy ez mire vezethetett. És ez csak egy egyszerű példa! A Földön minden fortélyt kitanultunk, hogy talpon maradhassunk. De itt fent már évszázadok óta a wersgorok kezében van a hatalom. Egyetlen módszerrel hódítanak: kegyetlenül lemészárolják azokat a fajokat, amelyek nem tudnak visszavágni. Akadt ugyan három másik birodalom, mely ugyanolyan fejlett haditechnikával rendelkezett, mint ők, szerencsétlenségükre azonban jóval kevesebben voltak, mint a wersgorok, így a hatalmas birodalom újabb gyarmatokat szerzett. A három leigázott, meggyengített nép meg sem próbált összefogni elnyomója ellen. Szinte gyerekjáték volt irányítani őket, csak tudni kellett, mikor mit kell kihasználni: az egyszerűségüket, a kapzsiságukat vagy a gyávaságukat.
— Túlságosan szerény vagy, uram — mosolygott Sir Owain.
A báró jókedve egy pillanat alatt elszállt.
— A sátán művel ilyen dolgokat! Az ellenség már úton van, s nekünk itt kell ülnünk és várnunk, míg a hadsereg, indulásra készen áll.
Olyan volt, mint egy rémálom. Már nagyon szerettünk volna visszamenni az erődbe az asszonyokhoz és a gyerekekhez, de nem hagyhattuk itt Bodát. A szövetség még mindig meglehetősen ingatag lábakon állt. Sir Rogernek ezerszer is meg kellett erősítenie, gyakran olyan eszközökkel, amiket a túlvilágon biztosan a fejére olvasnak majd. Mi többiek minden időnket a történelem, a nyelvek, a földtan, pontosabban a csillagászat és a boszorkányos berendezések tanulmányozásával töltöttük. Persze ez utóbbiakat azzal az ürüggyel vizsgálgattuk, hogy összehasonlítsuk a mi otthoni gépeinkkel. Ebben az összehasonlításban — ugye mondanom sem kell — mindig a mieink győztek. Szerencsére Sir Roger, még mielőtt elhagytuk volna Tharixant, a tisztektől és a dokumentumokból megtudta, hogy a birtokunkba került fegyverek titkosak. Így hát minden további nélkül megmutattunk nekik egy angol fegyvernek titulált különösen hatékony kézifegyvert, arra azonban vigyáztunk, hogy egyik szövetségesünk se nézhesse meg alaposabban.
Késő este a jairok összekötő hajója azzal tért vissza a Tharixanról, hogy az ellenséges armada megérkezett. Sir Roger azonnal bement a szobájába. Nem tudom, mi történt, de másnap az összes bútor szilánkokra hasogatva feküdt a padlón, s a báró kardját újra kellett köszörülni.
Nem kellett tovább várnunk. A bodavanti flotta útra készen állt. Nem sokkal ezután több tucat kisebb csatahajó érkezett az Ashenkről, a Pr?*t mérgező légkörét elhagyva pedig néhány doboz alakú jármű közeledett felénk. Hajóra szálltunk, és elindultunk a csatába.
Beléptünk a Tharixan légkörébe. Abban a pillanatban, ahogy megláttuk Darovát, kétségessé vált számunkra, hogy bárki is túlélte azt, ami itt történhetett. Több száz mérföldes körzetben minden elpusztult. Fekete, üszkös föld emlékeztetett a rémségekre. Megolvadt, bugyborékoló sziklák jelezték, hova csapódott be a bomba. Az alattomos halál pokoli lehelete — amit csak a műszerek érzékeltek — elárasztotta az egész kontinenst, s évekig ott lebegett fölötte.
De Darova úgy épült, hogy átvészelje az ilyenfajta támadást, és Lady Catherine is mindent megtett, hogy ez sikerüljön. Közvetlenül az erőpajzs felett egy wersgor hajórajt pillantottam meg. A lövedékek egymás után robbantak szét a földből kimagasló épületek falain, az ég felé röpítve a kiszakított kődarabokat, de a belső terekben nem tudtak kárt tenni. A felperzselt föld szétnyílt, s mint ahogy a vipera, ami kidugja, majd gyorsan visszahúzza a nyelvét, az ágyúk kiokádták gyilkos terhüket, s újra a föld biztonságos mélységeibe húzódtak. A levegőben három eltalált wersgor gép járta a haláltáncát. Roncsaik nemsokára vérrel keveredtek a földön — azoknak az áldozatoknak a vérével, akik a kegyetlen közelharcban lelték halálukat.
Aztán többé nem láttam a füstbe burkolózott Darovát. A csata egyre inkább az űrben folytatódott, s itt a wersgorok erőfölényben voltak.
Különös csata volt. Óriási távolságokban, különböző sugárágyúkkal folyt a harc. A hajók automata, vezérléssel manővereztek, olyan sebesség mellett, hogy a legénység csak a súlytalanságnak köszönhette, hogy nem kenődött fel a falakra. A légüres térben még a találatot kapott gépek sem zuhantak le. Megsérült részük levált a hajótestről, és a hajó tovább harcolt. Ilyen volt hát egy szokványos űrháború. Sir Roger azonban úgy döntött, hogy újít. Amikor közölte a tervét a jair admirálisokkal, azok először nagyon megijedtek, ám a báró elhitette velük, hogy ez egy jól bevált angol taktika, ami — ha úgy vesszük — igaz is volt. Valójában azonban inkább az attól való félelem vezette erre a lépésre, hogy emberei az idegen fegyverek ügyetlen kezelésével elárulják magukat.