A korábbi támadóalakzatot felbontva a báró kisebb, gyorsabban mozgó egységekre osztotta a hajórajt. Ezzel a szokatlan felállással az volt a céljuk, hogy az ellenséges gépeket összetömörítsék. Így, amikor végre eljött az alkalom, Sir Roger hajói óriási sebességgel száguldottak egyenesen a sűrűjébe. Néhányan ugyan elpusztultak, ám a többiek töretlen erővel folytatták útjukat a wersgorok parancsnoki hajója felé. Ez egy óriási, majdnem fél mérföld hosszú monstrum volt, minden bizonnyal erőpajzzsal körülvéve. Ám az angol sereg megtalálta a módját, hogy áttörje a sugárvédelmet. Egyszerűen bombázni kezdett. A lövedékek itt is, ott is átfúrták a hajótestet. Ezeken a lyukakon át, jutottak be aztán a mieink a szörnyeteg belsejébe. Címerrel a ruhájukon, íjakkal és alabárdokkal a kezükben rohantak az ellenre.
Túl kevesen voltak ugyan ahhoz, hogy az óriási labirintus minden folyosóját és kabinját elfoglalják, de erre nem is volt szükség. Kis veszteségekkel, fantasztikus elszántsággal harcoltak a közelharcban járatlan, halálra vált kék bőrűekkel. Egyszer csak a legénység hirtelen elhagyta a hajót. Ezt látva Sir Roger is visszavonta csapatait, még éppen idejében. A monstrum felrobbant, s darabokra szakadt.
Csak maga az Úristen és a harcos szentek tudhatják, mennyit köszönhettünk a báró ezen lépésének. Nagyon sok wersgor hajó elpusztult, s jó néhány harcképtelenné vált. Minden egyes támadás közelebb hozta a győzelmet. Az ellenséget felkészületlenül érte ez a harcmodor. Igyekeztünk beszorítani őket Darova erődje és a mi egységeink közé, hogy a lentiek is segíthessenek eldönteni a csatát.
A győzelem küszöbén sok szavahihető katona látta Szent Györgyöt, amint átvágtatott a csillagokkal kirakott tejúton, s egymás után tűzte kardjára a kék bőrűek hajóit, mint megannyi sárkányt. A wersgorok végül feladták a harcot. Rendezett sorokban visszavonultak, maguk mögött hagyva flottájuk negyedének roncsait. Ezúttal nem üldöztük őket, hanem Darova fölé ereszkedtünk. Sir Roger és szövetségeseinek kapitányai egy kisebb hajóval leszálltak az erődbe. A központi föld alatti csarnokban a kimerült, elcsigázott őrség erőtlen éljenzéssel fogadta az érkezőket. A több napon át, tartó küzdelem kiszívta az erejüket. Lady Catherine megfürödve, legszebb ruhájába öltözve várta a visszatérőket, s most úgy vonult át a csarnokon, mint egy királynő, hogy köszöntse a kapitányokat. Ám amikor a hűvösen ragyogó fényben meglátta férjét, léptei elbizonytalanodtak.
— Uram…
A báró egész lelke feltárulkozott a mozdulataiban, ahogyan levette fényes sisakját, karjával teste mellé szorította, s fél térdre ereszkedett asszonya előtt.
— Nem! — kiáltotta hangosan. — Ne mondd ezt! Hadd mondjam inkább én! Asszonyom! Kedvesem…
A Lady alvajáróként indult férje felé.
— Tiéd a győzelem?
— Nem, a tiéd!
— És most…
Sir Roger elkomordva emelkedett fel, az erődben rá váró kötelezettségekre gondolva.
— Konferenciák, számbavenni és kijavítani a károkat, új hajókat építeni, nagyobb hadsereget állítani, újabb szövetségeseket keresni, buzdítani, és harcolni, és újra harcolni, mindaddig, míg Isten segedelmével a kék bőrűek végre visszahúzódnak a planétájukra és behódolnak. — A Lady arcából kiszökött a vér. — De ma éjszaka, asszonyom — mondta ügyetlenül, annak ellenére, hogy valószínűleg számtalanszor elpróbálta magában ezeket a szavakat —, azt hiszem, mindketten kiérdemeltük, hogy végre kettesben lehessünk.
Lady Catherine levegő után kapkodott.
— Sir Owain Montbelle életben van?
Mivel a báró nem intett nemet, a Lady ajkán halvány mosoly jelent meg. Keresztet vetett, majd az idegen kapitányok felé fordult. Köszöntötte őket, s kezét feléjük nyújtotta, hogy kezet csókoljanak neki.
XVII.fejezet
Történetem egyik szomorú epizódjához érkeztem. Nehéz erről írnom, annál is inkább, mert csak a legvégén voltam jelen.
Mindez annak a következménye volt, hogy Sir Roger teljesen belelovallta magát a keresztes hadjáratba. Mintha menekült volna valami elől — s ez tulajdonképpen igaz is volt. Engem is úgy sodort magával, mint viharos szél a falevelet. A tolmácsa voltam, ezen kívül pedig — úgy is mondhatjuk — a tanára, hiszen minden szabad percben a wersgorok nyelvére okítottam. Esténként, mikor már teljesen úrrá lett rajtam a fáradtság, s mélyen álomba zuhantam, a Nagyúr magához hívatott egy jair nyelvészt, akivel hajnalig folytatta a tanulást. Néhány hét múlva már mindkét nyelven folyékonyan káromkodott.
A báró az ellenséggel is éppolyan kegyetlenül bánt, mint magával. A wersgorok nem juthattak pihenőhöz. Egyik bolygót a másik után foglaltuk el. Minden planétán saját helyőrséget állítottunk fel. Az ellenség meggyöngült. A rabszolgaságban élő bennszülött lakosság mindenhol nagy segítségünkre volt. Csak fegyvert kellett a kezükbe adni, s máris úgy támadtak elnyomóikra, hogy azok nemegyszer tőlünk kértek védelmet ellenük. A jairok, az ashenkoghlik és a pr?*tek elborzadva szemlélték az uraik ellen forduló népek küzdelmét. Ők abszolút tapasztalatlanok voltak ilyen téren, nem úgy, mint Sir Roger, aki jó néhány parasztfelkelést láthatott már Franciaországban. Szövetségesei hamarosan elfogadták őt a vezetőjüknek. Hogy mi minden történt ezeken a bolygókon, azt képtelenség leírni. A leglényegesebb azonban feltétlenül szót érdemel. Vagyis az, hogy annak idején a wersgorok minden civilizációt leromboltak, ami az útjukba akadt. Most viszont rájuk került a sor. Az őslakosok eddig éhínségben, anarchiában, hitetlenségben és abban az állandó fenyegetettségben éltek, hogy a kék bőrűek bármikor visszatérhetnek földjükre. Belőlük kellett Sir Rogernek kiegészítenie a helyőrségeket. A báró igyekezett végleges megoldást találni a bolygókon uralkodó áldatlan állapotokra. Mivel Róma bukása után is hasonló helyzet alakult ki, a nagyúr az ott bevált módszert alkalmazva feudális rendszert épített ki.
Ez a hosszú, kemény küzdelem teljesen felemésztette az erejét. Isten óvja a lelkét! Soha nem élt még ilyen nemes lovag. Még most, annyi idő elteltével is könny szökik a szemembe, s szeretnék minél hamarabb túljutni krónikám ezen részén. Talán megbocsátható számomra, hogy így teszek, annál is inkább, mivel alig voltam jelen a történteknél.
Akadtak néhányan, akik cserben, hagyták urukat, ám ezek elbuktak, mielőtt igazán ártani tudtak volna. A legfőbb gondot nem ők okozták. Ha Sir Roger jobban ügyelt volna a figyelmeztető jelekre, mindez nem következhetett volna be. Az elkövetkezendő események leírásánál úgy érzem, fel kell hagynom a tárgyilagos stílussal, s vissza kell térnem a korábbi, melegebb hangvételhez. Így, a mostanra már igen-igen beszennyeződött embereket újra esendő lelkekként ajánlhatom az Úr kegyeibe.
Mi is történik a Tharixanon? A flotta épp most hagyta el ezt a bolygót, hogy kezdetét vegye a többi planéta ostroma. Darovát jair helyőrség vigyázta. Az erődöt oly hősiesen védő asszonyok, gyerekek és öregek Sir Roger elismeréseként átköltözhettek arra a békés szigetre, ahol a teheneink legeltek. Ott aztán házat építettek a mezőkön vagy az erdőkben, legeltettek, vadásztak, vetettek, arattak, csakúgy, mint otthon. Természetesen továbbra is Lady Catherine-nek tartoztak engedelmességgel. A Lady gondoskodott róla, hogy Branithar ne adhasson semmiféle felvilágosítást a jairoknak. Volt egy kis űrkompja is, amivel azonban kizárólag sürgős esetekben közlekedett. A jairoknak tilos volt ellátogatni erre a szigetre, nehogy túl sokat lássanak az igazságból.