— Ő… miért…?
— Hát nem azt mondja mindig, hogy amíg a Wersgor Birodalom áll, addig Anglia halálos veszélyben forog? Legfeljebb azért térne vissza a Földre, hogy megsokszorozza az erőit. De akkor mi értelme van megtalálni az utat? A háború addig tartana, míg bele nem pusztulnánk.
A Lady remegve keresztet vetett.
— Mióta itt vagyok — fejezte be Sir Owain —, egyfolytában azt próbálom megtudni, hogy van-e esélyünk a hazatérésre. Ezek után neked talán sikerül megtalálnod a hogyant.
Udvariasan elköszönt Catherine-től, s lassan eltűnt az erdőben.
XVIII.fejezet
Nagyon sok tharixani nap telt már el, földi idő szerint több hét is. Miután meghódította az első bolygót, Sir Roger azonnal elindult csapatával a következőre. Szövetségeseinek az volt a feladatuk, hogy magukra vonják az ellenség figyelmét; ezalatt a báró emberei lombokkal álcázva magukat a földön rohamozták meg az erődítményt. Ez a hely a későbbiekben arról volt nevezetes, hogy Red John Hameward innen szabadított ki egy fogva tartott hercegnőt. Igaz ugyan, hogy zöld hajjal, különös, tollas csáppal rendelkezett a hölgy, és semmi esélye nem volt annak, hogy az ő faja és az emberek keveredéséből utódok születhetnek, mégis végtelenül hálás volt a megmentőinek, s mindent megtett azért, hogy jó kedvre derítse a magányos férfiakat. Akárhogyan is, Leviticus tilalmai körül még mindig viták dúlnak.
A wersgorok ellentámadást indítottak a környező kisbolygókról. Sir Roger ideutazáskor kikapcsoltatta a mesterséges gravitációt, hogy emberei megtanulhassák, hogyan kell mozogni a súlytalanság állapotában. Íjászaink támadásba lendültek — megkezdődött a „meteorok csatája”. A wersgorok legnagyobb meglepetésére a nyílvesszők mindenféle villanás vagy mágneses jelenség nélkül szedték áldozatukat. Az ellenség újból visszavonulásra kényszerült. Igen ám, csakhogy amíg a kék bőrűek ezt a bolygójukat védték ellenünk, Beljad admirális három másikat is elfoglalt. Ez azt jelentette, hogy csapataikat jóval távolabbi planétára kellett visszavonniuk.
Eközben a Tharixanon Sir Owain Montbelle tette a szépet Lady Catherine-nek, s emellett nyelvtanulás ürügyén igyekezett egyre többet beszélgetni Branitharral. Miután a lovag és a kék bőrű már alaposan kipuhatolták egymás szándékait, úgy nézett ki, akár szövetségre is léphetnek.
Már csak az volt hátra, hogy a bárónőt is meggyőzzék.
Már mindkét hold magasan fenn járt az égen. Fényük ezüsttel vonta be a fák koronáját. A fűben harmatcseppek ragyogtak. Mindennek két árnyéka volt. Az éjszaka hangjai egyre ismerősebbé és békésebbé váltak. Lady Catherine ezen az éjszakán is elhagyta a sátrát. Gyermekei már elaludtak, de neki nem jött álom a szemére. Magára terített egy köpenyt, s végigsétált a most épülő kis falu vesszőből font kunyhói között vezető úton, ki egészen a mezőre. Sziklás medrében hűs vizű patak csobogott. Megállt mellette, s mélyen magába szívta a virágok illatát. Visszaemlékezett azokra a tavaszokra, amikor galagonyával koronázták meg május királynőjét. Megrohanták az emlékek. Látta magát, amint ott áll Doverben, a kavicsos tengerparton, s hosszan integet kendőjével ifjú férjének, aki házasságkötésük után szinte rögtön harcba indult. Itt azonban a csillagok hideg fényében senki sem láthatta olykor-olykor meglebbenő kendőjét. Lehajtotta a fejét, s arra gondolt, hogy nem szabad sírnia.
Hirtelen hárfa hangja ütötte meg a fülét, majd Sir Owaint pillantotta meg. A lovag eldobta a mankóját, de vigyázott rá, hogy valamennyire azért még sántítson. Fekete bársonyruháját díszítő hosszú ezüstláncán megcsillant a holdfény.
— Hohó! — mondta lágyan mosolyogva. — A nimfa és az erdei tündér találkozik.
— Ah! — tört ki Catherine-ből az örvendezés.
Megfogadta ugyan, hogy elutasítja a lovag közeledését, de annak kedves szavai azon nyomban visszahozták jókedvét, s olyan boldogságot érzett, mint valamikor régen, kislány korában. Arca ragyogott, de mozdulatai elutasítóak voltak. Nem volt elég bátor ahhoz, hogy az érzéseire bízza magát.
— Nem, jó lovag! Ezt nem illik!
— Ilyen ég alatt, ebben a helyzetben nincs olyan, hogy illetlen — válaszolta az. — A paradicsom bűntelen!
— Ne beszélj így! — válaszolta fájdalmasan. — Bármerre járunk, a mi utunk a pokolba vezet!
— Ahol az én hölgyem van, az a Paradicsom.
— Olyan helynek tartod ezt, ahol helye van udvarlásnak? — kérdezte keserűen.
— Nem — mondta elkomorodva Sir Owain. — Egy sátor vagy egy kunyhó nem méltó egy olyan hölgyhöz, aki annyi férfiszívet ejtett rabul. S ezek az emberek sem biztosítanak méltó otthont a számodra és a gyermekeid számára. Rózsák közt volna a helyed, mint a szerelem és szépség királynőjének! Lovagok ezrei harcolnának kegyeidért, s lantok zengedeznék földöntúli szépségedet.
A Lady tiltakozni próbált.
— Hacsak újra megláthatnám Angliát, már az is… — szavai elakadtak.
A lovag a patak vizén megcsillanó holdsugarat nézte. Sokáig álltak így, majd a férfi a köpenye alól kihúzott valami fényeset. A Lady riadtan hátralépett. A lovag a magasba emelte kardja markolatát, s ünnepélyes hangon — melyet olyan jól tudott céljai szolgálatába állítani — azt mondta:
— A becsületemre és a megváltóra esküszöm, teljesítem a kívánságodat! — Hosszasan nézte törött kardját, s alig hallhatóan még hozzátette: — Ha valóban kívánod!
— Hogy érted ezt? — nézett rá kérdőn Lady Catherine, s fázósan összehúzta magán, a köpenyét. Sir Owain szelíd hangja egészen más volt, mint Sir Roger rekedt durvasága. A lovag nyájas szavaival nem vetekedhetett a báró dadogása. Mégis, Catherine félt ettől az embertől, s minden ékszerét odaadta volna, ha férje megjelent volna hirtelen itt az erdőben.
— Soha nem beszélsz őszintén… — suttogta.
Sir Owain bánatos, gyermekien ártatlan szemekkel nézett rá.
— Talán igazad van! Lehet, hogy sohasem tudtam egyenesen beszélni. De ha most tétovázom, az csak azért van, mert nem tudom, elmondjam-e neked…
A Lady rámeredt. Egy pillanatra olyan volt, mintha maga Sir Roger lett volna. Tisztára az ő nézése volt. Aztán újra visszaváltozott Catherine-né, aki bátorsággal, vegyes félelemmel buzdította a lovagot.
— Beszélj, kérlek!
— Branithar tudja az utat…
Catherine nem az a fajta volt, aki lépten-nyomon elájul, ezúttal azonban forogni kezdett vele a világ, s csak kis idő múlva tért magához, a lovag erős karjaiban. Sir Owain gyengéden átölelte a derekát, ajka lassan közeledett a Ladyéhez. Catherine kissé visszahúzódott. Nem viszonozta a csókot, ám ahhoz túl gyengének érezte magát, hogy kibontakozzon az ölelésből.
— Nem tudom, hogyan beszéljek erről — kezdte a lovag. — Sir Roger sohasem hagyná itt a hadjáratot.
— De minket biztosan hazaengedne — mondta szinte könyörögve Catherine.
Sir Owain kétkedő nézett rá.
— Valóban azt hiszed, hogy megtenné? Minden lélekre szüksége van a helyőrségekhez, és hogy az erő látszatát fenntartsa. Te is hallhattad, mit mondott, mielőtt elhagyta a Tharixant. Amint egy bolygón megszilárdul a rend, azonnal emberekért küld ide a faluba, hogy csatlakozzon az általa kinevezett hercegekhez és lovagokhoz. Örökké Anglia felvirágzásáról beszél, de mondta-e akár egyszer is, hogy a királynőjévé tesz?