Lady Catherine nem nagyon tudott mit mondani erre. Csupán egyetlen kérdése volt…
— Branithar maga fogja elmagyarázni — válaszolta Sir Owain.
Ekkor a wersgor előlépett a nádasból, ahol eddig várakozott. Meglehetősen szabadon mozoghatott az angolok között, mivel erről a szigetről képtelenség volt megszökni. Tömzsi alakját még jobban kiemelte öltözéke, ami úgy ragyogott, mintha gyöngyből varrták volna. A kerek fejű, kopasz, hosszú fülű, ormányos alak már nem is tűnt olyan csúnyának, mint előző alkalommal. A borostyán szemek kifejezetten kedvesen világítottak. Mostanra már Catherine is értette valamelyest a kék bőrűek nyelvét, úgyhogy közvetítőre nem volt szükség.
— Tehát, asszonyom, arra lenne kíváncsi, hogy megtalálnám-e az utat a rengeteg feltérképezetlen csillag között — mondta. — Bevallom, magam is kétségbe vontam ennek az esélyeit, amikor Ganturathnál elvesztek a navigációs feljegyzések. Abban a körzetben, ahol lakható bolygó után kutattunk, számos, a tiétekhez hasonló nap ragyog. Ezer év is kevés lenne, hogy megtaláljuk azt az egyet, amit keresünk. Ez annál is inkább igaz, mivel az űrben vannak bizonyos ködfoltok, amik eltakarják a naprendszerek egy részét, s azok csak akkor válnak újra láthatóvá, ha valamelyik csillag tüzével szétoszlatja ezt a hideg takarót. Ha valamelyik fedélzeti tiszt túlélte volna a támadásotokat, most könnyebben boldogulhatnánk. Az én feladatom viszont kizárólag a gépek kezelése volt. A csillagokat, amik mellett elhaladtunk, csak nagyon ritkán láthattam. Amikor azon az átkozott napon átvertelek titeket, akkor sem tettem mást —, mint amit bárki meg tudott volna tenni — bekapcsoltam a robotpilótát. Így kerültetek ide.
Ekkor Catherine türelme elfogyott. Kiszabadította magát Sir Owain karjaiból, és felcsattant.
— Én sem vagyok teljesen bolond! Az uram eléggé okosnak tartott ahhoz, hogy elmondja nekem ezeket a dolgokat. Akkor szóljatok, ha felfedeztetek valami újat!
— Nem felfedezésre van szükség — mondta Branithar —, hanem emlékezésre! Ez ugyan már korábban is eszembe juthatott volna, de hát annyi minden történt… Szóval… Tudvalevő, asszonyom hogy a világűrben vannak úgynevezett jelzőcsillagok. Ezek olyan erős fényt bocsátanak ki magukból, hogy a spirális szerkezetű galaktika bármely pontjából láthatóak. Ezeket használjuk a navigálásnál. Mi Ulovarnának, Yariznak és Gratchnek neveztük el őket. Attól függően, hogy ezek a csillagok milyen csillagképet mutatnak, meg tudjuk mondani, hogy a világűrnek melyik részén vagyunk. Ha pusztán a szemünkkel, műszerek nélkül becsüljük meg a három csillag egymáshoz viszonyított helyzetét, már akkor is körülbelül húszmillió fényévnyi pontossággal tudjuk elhelyezni magunkat a tejúton. Ez pedig már igazán nem olyan nagy térség, hogy ne találjunk meg benne egy sárga fényű napot, amilyen a tiétek is.
Catherine elgondolkozva bólintott.
— Igen. Azok a fénylő csillagok, amikről beszélsz… talán a Sirius, a Rigel…
— Egy bolygó égboltjának vezércsillagai nem feltétlenül azok, amikről most szó van — szólt közbe Branithar. — Talán egyszerűen csak közel vannak hozzájuk. Mindenesetre a navigátornak viszonylag pontos csillagkép rajzokra van szüksége, amelyeken minden nagyobb csillag a színével együtt van feltüntetve. Ezekből az adatokból deríti majd ki, hogy melyek a jelzőcsillagok. Ezután megvizsgálja, hogy hogyan helyezkednek el egymáshoz képest ezek a napok, s ebből kiszámítja, hogy hol van az a hely, amilyet a kért rajzon lehet látni.
— Azt hiszem, a zodiákust le tudnám rajzolni — mondta a Lady bizonytalanul.
— Semmi értelme nem lenne, úrnőm! — felelte Branithar. — Olyan pontosan, ahogy nekünk kellene, úgysem tudnád. Meg kell hogy mondjam, ebben a témában én sem vagyok valami jártas. Sohasem tanultam csillagászatot. A csillagokról mindössze annyit tudok, amennyit életem folyamán másoktól hallottam. Amikor pedig a Földeteken jártunk, s én végre bemehettem a vezérlőterembe, akkor sem figyeltem különösebben a csillagképeket. Egyébként sem tudom megjegyezni, hogy hogyan néznek ki.
Catherine szívverése újra lelassult.
— Akkor elvesztünk…
— Még nem egészen. Úgy is mondhatnám, csupán annyi a gond, hogy a memóriámban tároltak nem kerültek a „felszínre”, nem váltak tudatossá. Mi wersgorok ugyanis már régóta tudjuk, hogy az elme nem korlátozódik kizárólag a tudatos folyamatokra.
— Ez igaz — bólogatott bölcsen Catherine. — Ott van még a lélek is.
— Hm… Nos, nem egészen ugyanaz, mint amiről én beszélek. Szerintünk ugyanis az elmének van egy úgynevezett tudatalattija is. Ebből jönnek például az álmok és… Nos a lényeg az, hogy ez a tudatalatti soha nem felejt. A legegyszerűbb dolgokat is kitörölhetetlenül a memóriájában tartja, amikkel csak az elme találkozhatott. Ha transzba esnék, és lenne valaki, aki ért hozzá, hogyan kell irányítani ilyenkor az elmét, pontos rajzot tudnék készíteni a Föld egéről annak alapján, amilyennek azon a bizonyos napon láttam. Ezután egy képzett navigátor a csillagképek táblázatainak és a matematika tudományának segítségével már meg tudná mondani, hogy hol lehet az a hely, ahonnan olyannak látszik az égbolt, mint a rajzon. Igaz, ez beletelik egy kis időbe, hiszen nagyon sok kék színű csillagról feltételezhetnénk, hogy az a Gratch, holott tudjuk, hogy azok közül is csak egy az igazi. Vagyis egy részletes tanulmány kidolgozására van szükség ahhoz, hogy kizárjuk azokat a csillagokat, amelyek nem állhatnak közvetlen kapcsolatban, mondjuk a Torgelta nevezetű térséggel. Végül eljuthat odáig, hogy sikerül leszűkítenie a kört az előbb említett kisebb régióra. Ezután egy hajóraj odautazik, és a pilóta segítségével minden sárga csillagot szemügyre vesz a közelben, egészen addig, míg meg nem találja a ti Napotokat.
Catherine örömében összecsapta a kezét.
— Hiszen ez csodálatos! — kiáltotta. — Ó, Branithar, mit kérsz ezért cserébe? Mondd, mi a kívánságod! Az uram minden bizonnyal neked adományozza az egész királyságot.
Branithar keményen megvetette a lábát, felnézett a Lady árnyékfedte arcára, és a tőle már annyira megszokott nyers hangon válaszolt.
— Mi örömöm telne egy királyságban, ami birodalmunk összetört cserepeiből épült fel? Miért segítenék nektek megtalálni a hazátokat, ha azzal még több angolt szabadítanék a népemre?
A Lady ökölbe szorította a kezét, s a normannok tüzével a szemében méregette a kék bőrűt.
— Gondom lesz rá, hogy Félszemű Hubert kiszedjen belőled mindent, amit csak tudsz!
Branithar vállat vont.
— A tudatalattit nem lehet ilyen eszközökkel felszínre hozni. A ti kegyetlen, barbár módszereitek áthághatatlan akadályt gördítenek ennek a folyamatnak az útjába. — Beszéd közben a kék bőrű a ruhája alá nyúlt, s a következő pillanatban egy kés pengéje villant meg a kezében. — Én nem akarom, hogy megkínozzatok! Hátrább! Ezt a kést Owain adta nekem. Biztosak lehettek benne, hogy eltalálom a szívemet!
Catherine kétségbeesetten felsikított.
A lovag szelíden, ám határozottan magához húzta.
— Hallgass meg, mielőtt ítélkezel! Hetek óta azon igyekszem, hogy megtudjam, mit tudna segíteni Branithar, s hogy mit kérne ezért cserébe, ó egyre csak célozgatott, s én is ezt tettem. Úgy alkudoztunk, mint két mór, kereskedő anélkül, hogy beismertük volna, hogy alkudozunk. Végül, a tervekért cserébe egy tőrt kért tőlem. El sem tudnám képzelni, hogy valamelyikünket is bántaná vele, így hát beleegyeztem. Hiszen ha belegondolsz, még a gyerekeink is komolyabb fegyvereket hordanak maguknál. Miután tehát megkapta a tőrt, elmondta nekem azt, amit most te is hallhattál.