A következő pillanatban Lady Catherine alakja tűnt fel a képernyőn. Jól emlékszem, mit mondott, de nem akarom leírni. Aztán ő is eltűnt.
A nagyúr és én egy kis ideig szótlanul bámultunk magunk elé. Végül Sir Roger törte meg a csendet.
— Nos… — mondta egy megtört öregember hangján.
— Montbelle azt mondta, hogy holnap egy bizonyos órában visszatér a rádiónk vevőkörzetébe, hogy megtudja, hogyan határoztál — motyogtam, inkább magamban. — Talán kiküldhetnénk néhány mágneses érzékelővel felszerelt automatavezérlésű hajót ebbe a körzetbe, hogy megsemmisítsék ezt az árulót.
— Túl sokat kérsz tőlem, Parvus testvér — szólalt meg a báró színtelen hangon. — Ne kívánd tőlem, hogy elpusztítsam az asszonyomat és a gyermekeimet… feloldozatlanul.
— Hát persze. Nem lehetne valahogy foglyul ejteni azt a hajót? Nem… — válaszoltam magamnak. — Lehetetlenség. Ha csak a közelébe lövünk, hogy elrontsuk a hajtóművét, már az is szétveti az egész masinát. Vagy pedig semmi baja nem lesz, és a következő pillanatban már el is tűnik a szemünk elől.
A báró rám szegezte zord tekintetét.
— Bármi történjen is — mondta —, senki sem tudhatja meg, hogy az asszonyom is belekeveredett ebbe a… Megértetted? Nem tudja, mit csinál! Biztosan a sátán kerítette a hatalmába…
Szántam ezt az embert. Milyen igazságtalan a sors!
— Elég ravasz vagy ahhoz, hogy ebből is győztesen kerülj ki — mondtam biztatóan.
— Mit tehetnék? — kérdezte elgondolkozva.
— Folytathatod a harcot.
— Reménytelenül? Ha már Montbelle elmegy a Wersgorixanra…
— Vagy… elfogadod a feltételeket.
— Ha… Mit gondolsz, meddig lenne a Föld biztonságban a kék bőrűektől?
— Sir Owainnek biztosan megvan rá az oka, hogy higgyen az ígéretükben — mondtam bátortalanul.
— Az egy bolond! — kiáltotta Sir Roger, s öklével a karfára vágott. Most már felegyenesedve ült. Erőteljes, rekedt hangja ismét reményeket ébresztett bennem. — Vagy még annál is aljasabb, mint hisszük! Júdás! Talán abban reménykedik, hogy a hadjárat után alkirály lesz belőle. Hát nem értitek?! A wersgorok ezek után már nem azért támadnák meg a Földet, hogy szerezzenek egy újabb bolygót! Bebizonyítottuk, hogy veszélyesek lehetünk rájuk. Most még nem kell tartaniuk a földlakóktól, de néhány évszázad múlva az ember is megépíti majd a maga űrhajóját, és elindul, hogy meghódítsa a világűrt.
— A wersgorok sokat veszítettek ebben a háborúban — próbáltam vitatkozni. — Időre lesz szükségük, hogy mindenüket visszaszerezhessék. Még akkor is, ha a szövetségeseik önként visszaadják a meghódított bolygókat. Legalább száz évig biztosan békén hagyják a Földünket.
— Vagyis mire jönnek, mi már mindannyian halottak leszünk — bólogatott Sir Roger. — Ez aztán a nagy kísértés! Vajon a pokolnak hányadik bugyrába kerülnénk azért, hogy a születendő gyermekeink életével váltjuk meg a magunkét?
— S honnan tudhatjuk, hogy nem lesz-e a legjobb az emberiség számára? Akármi álljon is a mi hatalmunk és erőnk mögött, az Istentől ered.
— De nem, nem és nem! — hajtogatta Sir Roger imára kulcsolt kézzel. — Nem tudom megtenni! Akkor már inkább most haljunk meg… még Catherine is.
Hosszú szünet után újra megszólaltam.
— Talán még nem késő jobb belátásra bírni Sir Owaint. Beszélned kellene vele! A méltóságról, a becsületről, arról, hogy milyen őrültség megbízni egy wersgor szavában. Bocsásd meg neki tettét, és kínálj neki magasabb posztot!
— Talán még a feleségemet is?! — mondta gúnyosan, majd némi gondolkodás után: — Miért ne? De talán… igen! Talán beszélni kellene… Meg kellene próbálnom alázatosabban viselkednem vele. Segítesz nekem, Parvus testvér? Szükségem van rá, hogy erősítsd a lelkemet, nehogy szembe átkozzam…
XXI.fejezet
Másnap este elhagytuk New Avalont. Egy kicsi űrkompban ültünk, Sir Roger és én. Nálam, mint mindig, most is csak a reverendám és az olvasóm volt. A báró zekét és harisnyát viselt, egyszerűbbet mint máskor, ám a kardja, a tőre és a csizmáján csillogó aranyozott sarkantyú mégiscsak mutatta igazi rangját. Robosztus alakjával úgy ült a pilótaülésben, mint egy nyeregben. Fagyos tekintetét a csillagos égboltra emelte.
A kapitányoknak azt mondtuk, hogy Sir Owain hozott valami különlegeset, amit mi meg akarunk nézni. A tábor azonban érezte, hogy ez hazugság, s nyugtalanul zúgolódni kezdett. Red John két dákot is összetört, míg végre sikerült rendet teremtenie. Amikor beszálltam a kompba, olyan érzésem volt, mintha mégsem kellene elindulnunk. Az emberek lecsendesedtek. Talán túlságosan is. Szélcsendes este volt. A zászlóink ernyedten lógtak nádjaikon. Most láttam csak milyen fakók és rongyosak.
Iszonyatos gyorsasággal távolodtunk New Avalontól, s hamarosan, mint a kiűzött Lucifer léptük át a sötétség birodalmának kapuját. Egy járőröző csatahajót megpillantva arra gondoltam, mennyivel biztonságosabb lenne ez az út, és persze a találkozás, ilyen fegyverarzenállal a kezünkben. De hát nem tehettünk mást. A megállapodás szerint — amit egy újabb rádióbeszélgetés alkalmával kötöttünk — ezzel a kis, védtelen, vacak hajóval kellett jönnünk.
— Ha úgy kívánod, de Tourneville, hajlandó vagyok tárgyalni veled. De egyedül kell jönnöd, egy egyszerű űrkomppal… és persze fegyvertelenül… Ó, hogy el ne felejtsem! Magaddal hozhatod a barátot is. Idejében megtudod majd, melyik pályára kell ráállnod. A többi az én dolgom! Ha a teleszkópok vagy a detektorok valami gyanúsat észlelnek, egyenesen a Wersgorixan felé veszem az irányt! — Ezek voltak tehát Sir Owain feltételei.
Egyre gyorsabban és gyorsabban mentünk. Idegtépő csönd ereszkedett ránk. Vártam egy ideig, aztán megkockáztattam a beszélgetést.
— Ha ti ketten kibékülnétek, az visszaadná az emberek hitét. Lelket öntene beléjük. Akkor aztán igazán legyőzhetetlenek lennénk.
— Catherine és én? — fordult felém feldúlt arccal Sir Roger.
— Hát… én… úgy értem, te meg Sir Owain — dadogtam, miközben egyre biztosabb lettem abban, hogy igazából mégiscsak a Ladyre gondoltam. Önmagában Owain senki sem volt. A mi népünk sorsa nem az ő kezében volt, hanem a báróéban. A báró viszont képtelennek látszott tovább folytatni a harcot anélkül az asszony nélkül, akit szeret, akinek odaadta a lelkét.
Kizárólag őmiatta és a gyermekeik miatt volt hajlandó szóba állni Sir Owainnel.
Egyre távolabb és távolabb repültünk. A New Avalon színehagyott érmévé zsugorodott alattunk. Még soha nem éreztem magam ilyen egyedül és kiszolgáltatottan. Még akkor sem, amikor azon az átkozott napon elhagytuk a mi jó öreg Földünket.
Egyszer csak néhány csillag eltűnt az égről. Ám a következő pillanatban megpillantottuk a karcsú, fekete űrhajót, ami magyarázattal szolgált a különösnek vélt jelenségre. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy kézigránáttal is megsemmisíthettük volna őket. Sir Owain azonban jól tudta, hogy mi nem tennénk ilyet, míg Catherine, Robert és Matilda a fedélzeten van. Hirtelen egy mágneses horgonyféleség csapódott kompunk falához. A két hajótest lassan közeledni kezdett egymáshoz. Ajtó az ajtóhoz. Fémek hideg csókja. Kinyitottuk a zsilipet és vártunk.