— Atyám! — zihálta.
Nem tudom, kit vagy mit hívott. Letérdeltem mellé, hogy lelkét felkészítsem a halálra — bár még akkor sem tudtam igazán, hogy van-e egyáltalán lelke —, s mindaddig mellette maradtam, míg meg nem halt.
Sir Roger jelent meg az ajtóban, kardját tisztogatva. Széles vigyor ült az arcán. Ritkán láttam még embert ilyen jókedvűnek.
— A kis farkas! — kiáltotta. — Nem hiába! A normann vér…
— Mi történt? — kérdeztem, vértől mocskos reverendámban felemelkedve.
— Owainnek eszébe sem jutott, hogy a fegyverekért menjen — mondta Sir Roger. — Valószínűleg inkább a vezérlőterembe rohant. A két tüzér viszont — bizonyára hallották, mi történik — azonnal felmérte a helyzetet, és igyekezett felfegyverkezni. Láttam, amint az egyik belép a budoárba, a másik a nyomában egy hosszú villáskulccsal. Nekirontottam a kardommal, de olyan keményen harcolt, hogy beletelt egy kis időbe, míg végre sikerült felaprítanom. Ezalatt Catherine elkapta a másikat, és puszta kézzel nekiesett. Persze az az állat leütötte. A két komorna meg csak reszketett és sikítozott. De hát mi mást lehet várni tőlük? És akkor! Ezt hallgasd meg, Parvus testvér! A fiam felnyitotta a ládát, előkapta az egyik fegyvert, és olyan takarosan lepuffantotta a kék bőrűt, hogy maga Red John sem csinálta volna különbül. Ó, a kis ördögfióka!
Belépett a Lady. Haja kócos volt, bájos arcán lila folt éktelenkedett. Olyan hangon szólalt meg, mint egy őrmester, aki jelentést tesz az őrségváltásról.
— Megnyugtattam a gyerekeket.
— Szegény kis Matilda! — morgott a férje. — Nagyon megijedt?
Lady Catherine szinte sértetten nézett rá.
— Sőt! Harcolni akartak ők is!
— Várj meg itt! — kérte a báró.— Megkeresem Owaint és a pilótát.
Catherine mély lélegzetet vett.
— Muszáj nekem mindig elbújnom, amikor az uram harcba megy?
Roger csak állt, és nézte.
— Azt hittem… — kezdte bizonytalanul.
— Hogy elárultalak téged, csupán azért, hogy hazajussunk. Igen. — A Lady lesütötte a szemét. — Azt hiszem, hamarabb meg fogsz nekem bocsátani, mint én magamnak. Pedig csak azt tettem, ami a legjobbnak tűnt… számodra… és… össze voltam zavarodva. Olyan volt, mint egy lázálom. Nem lett volna szabad olyan sokáig egyedül hagynod, uram! Nagyon magányos voltam:
Sir Roger elgondolkozva bólintott.
— Nekem kellene bocsánatot kérnem tőled — mondta. — Isten, adj nekem elég időt ahhoz, hogy kiérdemeljelek!
Gyöngéden átölelte asszonya vállát.
— Maradj csak itt! Őrizned kell a kék bőrűt. Ha meg kell ölnöm Owaint és a pilótát…
— Tedd meg! — kiáltotta elszántan a Lady.
— Ha lehet, inkább nem — mondta a báró, még mindig ugyanazon a kedves hangon, amit az előbb vele szemben használt. — Ha rád nézek, meg tudom érteni… De akármi lesz is, Branithar haza tud minket vinni! Úgy vigyázz rá!
Catherine elvette tőlem a fegyvert, és leült. Az asztalhoz szögezett fogoly kihívó, dacos tekintettel nézett.
— Jöjj velem, Parvus testvér! — mondta Sir Roger. — Szükségem lehet valakire, aki úgy tud bánni a szavakkal, mint te.
Magához vette a kardját, s övébe dugott egy lőfegyvert. Végigmentünk egy folyosón, fel a rámpán, egészen a vezérlőterem bejáratáig. Az ajtó belülről be volt zárva.
Sir Roger megdöngette a kardja gombjával, és bekiáltott.
— Hé, ti ketten! Adjátok meg magatokat!
— És ha nem? — szűrődött át Owain hangja a falon.
— Akkor — válaszolta a báró határozottan — összetöröm a gépeket, átszállok a hajómra, titeket pedig a sorsotokra hagylak. Ide hallgass! Már nem haragszom! Végül is minden jól végződött. Haza fogunk menni, de csak ha már Angliát biztonságban tudhatjuk ezektől a… Valaha barátok voltunk, Owain! Nyújtsunk ismét kezet! Esküszöm, hogy semmi bántódásod sem esik!
Súlyos csend telepedett ránk.
Aztán az ajtó mögül újra megszólalt a hang.
— Rendben van! Nem olyan embernek ismertelek meg, aki megszegi az adott szavát. Gyere be, Roger!
Hallottam, amint kinyílik a zár. A báró az ajtóra tette a kezét. Nem tudom, mi késztetett rá, de ezt mondtam:
— Várj, uram! — s hallatlan udvariatlansággal elé léptem.
— Mi az? — pislogott az elégedettségtől bódultan. Kitártam az ajtót, és átléptem a küszöbön. Abban a pillanatban két vasdorong csapott le rám.
A kaland hátralevő részét már csak elbeszélésekre támaszkodva írom le, mivel egy teljes héten keresztül eszméletlen voltam.
Elvágódtam, a fejemből ömlött a vér, Sir Roger azt hitte, hogy meghaltam.
Amint meglátták, hogy nem a bárót ütötték le, nyomban rátámadtak. A kezükben vasrúd volt, olyan hosszú és nehéz, akár egy kard. A pilóta előredöfött fegyverével. A pengék szikrát hányva elcsúsztak egymáson. Sir Roger kiáltásába még a falak is beleremegtek.
— Ti ártatlanok gyilkosai!
A második kardcsapás kiütötte a vasrudat a wersgor elzsibbadt kezéből. Sir Roger újra meglendítette a kardját, s az éles penge levágta a kék fejet.
Catherine meghallotta a csatazajt, odament a tárgyalóterem ajtajához, és kinézett a folyosóra. A félelemtől látása élesebb lett, mint valaha, s így meglátta, mi folyik a távolban. Branithar összeszorította a fogait, s baljával megragadta a kezét fogva tartó borzalmas tőrt. Vállizmai megfeszültek. Kevés ember tudta volna kirántani azt a pengét, de Branithar ezen kevesek közé tartozott.
A Lady meghallotta a háta mögül jövő zajt, és megpördült. Branithar megkerülte az asztalt. Jobb keze véres rongyként lógott törzse mellett. Másik kezében vészjóslóan megvillant a tőr.
Catherine ráfogta a fegyverét.
— Vissza! — kiáltotta.
— Tedd le! — mondta megvetően a wersgor. — Úgysem használnád! Tudod jól, hogy nem ismered eléggé a földi csillagképeket. Én vagyok az egyedüli reményetek, hogy hazajussatok!
Az asszony belenézett férje ellenségének a szemébe, és egy halálos lövéssel leterítette. Ezután a vezérlőterem irányába rohant.
Sir Owain Montbelle visszahúzódott a helyiség hátsó részébe. Sir Rogert már semmi sem állíthatta meg.
A báró előhúzta a lőfegyvert. Owain felkapott egy könyvet, és maga elé tartotta.
— Jól vigyázz! — zihálta. — Ez a hajónapló. Ebben vannak a Föld adatai. Minden ebben van! Csak ebben!
— Hazudsz! Branithar is ismeri az adatokat. — Szavai ellenére Sir Roger visszadugta övébe a fegyvert, miközben súlyos léptei egyre közeledtek Owain felé.
— Nem mocskolnám be ezt az acélt a véreddel. De megölted Parvus testvért, és ezért meghalsz!
Owain felegyenesedett. A vasrúd ügyetlen fegyver volt. Két kézzel megragadta, és meghajlította. Egy hatalmas ütés a homlokára, s Sir Roger megtántorodott. Owain odaugrott hozzá, elhajolt egy erőtlen csapás elől, s kirántotta a megszédült férfi övéből a fegyvert. Diadalmas rikoltással hátraugrott. Roger zúgó fejjel követte. Owain megcélozta.
Ekkor Catherine jelent meg az ajtóban, és szó nélkül elsütötte fegyverét. Az útinaplóból nem maradt más, csak egy marék hamu. Owain fájdalmasan felkiáltott. Catherine hidegvérrel újra rálőtt, mire a földre rogyott.
Az asszony Roger karjaiba vetette magát, és zokogott. A férfi simogatva vigasztalta. Ma sem tudom, melyikük merített nagyobb erőt a másikból.
— Attól félek, ezt rosszul csináltuk. Most már biztos, hogy nem találunk haza.
— Nem számít — suttogta Catherine. — Ahol te vagy, ott van Anglia.